A Frankfurti Iskola és a kulturális marxizmus – kinek a kulturális diktatúrája?

Dr. Drábik János: A Frankfurti Iskola és a kulturális marxizmus

(Részlet “A cionista kulturális marxizmus uralomra kerülése” c. 2013-as tanulmányból, teljes írás a cikk végén scribd beágyazásban/linkben)

A pénzhatalmi világelit Amerikát nem tudta meghódítani a gazdasági marxizmussal. A pénzrendszer kisajátítása önmagában nem lett volna elégséges jelenlegi uralmi helyzetének az eléréséhez. Az Egyesült Államok társadalmát, az amerikaiak értékrendjét és keresztény szellemiségét, a világ legszabadabb nemzetét a kulturális marxizmussal győzte le. Ennek a sikeres ideológiai háborúnak a haditervét az a cionista szellemi műhely dolgozta ki és segített a gyakorlatba átültetni, amely Frankfurter Schule (Frankfurti Iskola) néven ismert, s amely ma is uralkodó szellemi irányzatnak számít nemcsak Amerikában, de az egész euró-atlanti térségben, amely a cionista pénzhatalmi világelit hegemóniája alá került.

Az alábbi videó alatt folytatódik Drábik János tanulmánya, de egy aktuális cikksorozatot és abból készült nyomtatható elektronikus kiskönyvet, illetve tévéinterjút is ajánlunk az olvasó figyelmébe!

“Ami Magyarországon jelenleg van a kultúrában, ez a totális balliberális túlsúly, az a Frankfurti Iskolának a tényleges megvalósulása” – Szakács Árpád
(híres és kiváló tényfeltáró, oknyomozó cikksorozata a témában: Kinek a kulturális diktatúrája? https://magyaridok.hu/belfold/kinek-a-kulturalis-diktaturaja-szakacs-arpad-cikksorozata-3287285/)

e-könyv letöltés: Szakács Árpád – Kinek a kulturális diktatúrája című cikksorozatból készült e-kiskönyv LETÖLTÉS
https://leleplezomagazin.wordpress.com/2018/08/04/szakacs-arpad-kinek-a-kulturalis-diktaturaja-kiskonyv/

Alább egy felvezető videó a kiskönyvhöz, majd utána a téma mélyebb okait feltáró tanulmány dr. Drábik Jánostól.

A frankfurti filozófiai iskola és a kulturális forradalom

Az Amerikába emigrált németországi társadalomtudósoknak egy része még az 1930-as, 1940-es években elkezdte a huszadik századra kialakult társadalomnak és kultúrának olyan provokatív átalakítását, amely a gyakorlatba akarta átültetni azokat az elképzeléseket, amelyeket Georg Wilhelm Friedrich Hegel, Karl Marx, Friedrich Nietzsche és Max Weber munkáira támaszkodva dolgozott ki. Elképzelésük a kulturális forradalom megvalósításáról nem volt teljesen új. Joseph de Maistre (1753 – 1821), aki hosszabb időn át magas-rangú szabadkőműves volt, már így fogalmazott:

„Mostanáig a nemzeteket hódítások útján gyilkolták le. Felmerül azonban egy fontos kérdés: Meghalhat-e egy nemzet a saját területén is, anélkül, hogy megszállnák országát – például úgy, hogy beengedi a döglegyeket, amelyek velejéig szétrohasztják azokat az eredeti és alapvető elveket, amelyek nemzetté tették őket.”

A frankfurti filozófiai iskola, amelyre már írásunk első részében hivatkoztunk, lényegében azért jött létre az oroszországi bolsevik forradalom után, mert megalapítói úgy gondolták, hogy a világon – és így Európán is – át fog söpörni a világproletariátus forradalma és elképzelhető, hogy az Egyesült Államokban is forradalmi változások következnek be. Ez nem így történt. 1922 végén a Kommunista Internacionálé – a KOMINTERN – ezért elemezte a helyzetet és kereste a kudarc okait. Lenin kezdeményezésére Moszkvában a Marx-Engels Intézet egy nemzetközi konferenciát rendezett. Ennek fő témája az volt, hogy mit értett valójában Marx a kulturális forradalom alatt és az ő elgondolásait miként lehet az akkori körülmények között Szovjet-Oroszországban és Európában alkalmazni.

Jelen volt a tanácskozáson Lukács György, a magyar pénzarisztokrata, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik dúsgazdag zsidó bankárának a fia, aki az első világháború alatt radikális baloldali, majd pedig kommunista lett. Marxista filozófusként kidolgozta a ‘Forradalom és az Érosz’ viszonyára vonatkozó elképzeléseit, vagyis azt, hogy a szexuális ösztönt miként lehet a rombolás eszközeként használni. Lukács a tanácskozást követően 1923-ban csatlakozott a Frankfurti Egyetemen működő Társadalmi Kutatóintézethez, amelyet a Németországi Kommunista Párt alapított. Ez az intézet az, amely Frankfurti Iskola néven vált ismertté. Alapítói lényegében a Moszkvában működő Marx- Engels Intézet mintájára hozták létre. Amikor 1933-ban a nemzetiszocialisták jutottak hatalomra Németországban, a Frankfurti Iskola számos tagja az Egyesült Államokba emigrált. Itt folytatták kutatásaikat, amelyeket már Németországban megkezdtek. Azt feltételezték, hogy a nemzetiszocializmus sikerei mögött bizonyos hiedelmekkel, magatartásformákkal és értékekkel kapcsolatos hatások vannak. Módszereikbe bevonták a marxista elemzést és a freudi pszichoanalízist. E kettő szintéziséből jött létre az a bizonyos kritikai elmélet, amely a Frankfurti Iskola fő jellegzetességévé vált. A frankfurtiak szerint a nyugati kultúra fő elemeinek – közöttük a kereszténységnek, a kapitalizmusnak, a tekintélynek, a családnak, a patriarchátusnak, a hierarchiának, az erkölcsiségnek, a hagyománynak, a szexuális önmegtartóztatásnak, a lojalitásnak, a hazafiságnak, a nacionalizmusnak, az átöröklésnek, a népi- vérségi-faji szemléletnek, a társadalmi konvencióknak és a konzervativizmusnak – el kell végezni az elemzését és mindezek felett megsemmisítő kritikát kell gyakorolni.

Willi Münzenberg, aki marxista forradalmár zsidó volt és aki javaslatokat dolgozott ki az alapvető társadalmi problémák megoldására – noha a kompromisszumok emberének tartották – ennek dacára a következőket javasolta:

„Meg kell szervezni az értelmiségieket és aztán arra kell használni őket, hogy a nyugati civilizáció rothadó bűzt árasszon. Csak ezután, amikor valamennyi értékét megrohasztották és ezzel lehetetlenné tették az életet, tudjuk rájuk kényszeríteni a proletariátus diktatúráját.”

Münzenberg Lenin közvetlen munkatársa volt Svájcban, de ő nem utazott el azzal a zárt vonattal Helsinkibe, amivel Lenin elindult, hogy részt vegyen a bolsevik államcsínyben, amit később forradalomnak neveztek. Nyugaton maradt, sikeres lapkiadó és terjesztő vállalkozó lett. Ezzel párhuzamosan nagybefolyású háttér-politikusként a színfalak mögül irányította az internacionalista pénzhatalmi elit ‘kommunista forradalomnak’ nevezett világuralmi stratégiáját. A kommunizmus és a pénzuralmi diktatúra ugyanannak a cionista éremnek volt a két oldala már ebben az időben is.

Egy másik frankfurti: Ralph de Toledano alapította meg az Egyesült Államokban a National Review című kéthetenként megjelenő folyóiratot. Toledano szerint a moszkvai tanácskozás több veszélyt jelentett a nyugati civilizáció számára, mint a bolsevik forradalom. 1924 után Sztálin került a hatalom csúcsára Szovjet-Oroszországban és ő már bizalmatlanul tekintett mind Willi Münzenbergre, mind Lukács Györgyre. Olyan zsidó forradalmárokat pedig mint Trockij, egyenesen veszélyesnek tartott a marxizmus sikere szempontjából. Sztálin úgy gondolta, hogy mindhárman olyasmit próbálnak belemagyarázni a marxizmusba, amely teljesen idegen attól és amely nem a munkásosztály érdekeit, hanem a kozmopolita zsidóság világstratégiáját szolgálja. Münzenberget 1940 júniusában Sztálin parancsára Dél-Franciaországban a szovjet politikai rendőrség emberei meggyilkolták. Trockij is hasonló módon távozott az élők sorából Mexikóban.

Lukács György Lenin halála után Németországba költözött és ő volt az elnöke a kommunista szellemiségű szociológusok első nemzetközi találkozójának. Ez a tanácskozás vezetett a frankfurti iskola megalapításához. Először létrejött a Frankfurti Egyetemen az Institut für Sozialforschung (a Társadalomkutatási Intézet). 1923-ban már voltak kezdeményezések egy ilyen intézmény létrehozására a marxista Felix Weil erőfeszítései nyomán. Weil Argentínában született, gazdag zsidó családban, de szülei már gyermekkorában Németországba küldték tanulni. Tanulmányait a Tübingeni és a Frankfurti Egyetemen végezte és doktorátust szerzett a politikai tudományokból. Meggyőződéses marxistává vált. A Társadalomkutató Intézet igazgatója Carl Grünberg, aki szintén meggyőződéses marxista volt, 1923-tól 1929-ig irányította az intézményt. Utódja 1930-ban Max Horkheimer lett, aki már nyíltan hirdette, hogy a kutatóintézetnek a marxista elmélet alapján kell végeznie tevékenységét. Hitler hatalomra kerülésével a munkatársak jelentős zöme amerikai egyetemekre távozott és sokan közülük vezető beosztásba kerültek a Columbia, a Princeton, a Brandeis és a Kaliforniában lévő Berkeley Egyetemén. Világhírre tett szert a frankfurti iskola tagjaként Herbert Marcuse, aki az 1960-as diákmegmozdulások egyik sztár ideológusává vált.

A frankfurti iskola valamennyi vezető tagja – Jürgen Habermas kivételével – zsidó származású volt. Valamennyien meg voltak győződve arról, hogy amíg az egyén hisz valamiben, vagy legalább reménykedik valamiben, addig megvan a képessége rá, hogy megoldja azokat a társadalmi problémákat, amelyekkel szembesülnie kell. Emiatt a hittel rendelkező egyén soha nem kerül olyan reménytelen helyzetbe, soha nem idegenedik el annyira az élettől és önmagától, hogy az elvezesse őt a szocialista forradalom igenléséig. Éppen ezért az a frankfurti gondolati-műhely elsődleges feladata, hogy a hit alapját, a zsidókeresztény örökséget felszámolja, és anarchista-nihilista ál-racionalizmust kínáljon helyette cserébe.

Lasha Darkmoon állapítja meg „Satan’s Secret Agents: the Frankfurt School and their Evil Agenda” című írásában, hogy látszólagos képtelenség, vagyis oximoron azt állítani, hogy létezik zsidó-kereszténység. A judaizmus és a kereszténység szöges ellentétben állnak. Kezdettől fogva a zsidók ellenségesen viszonyultak a kereszténységhez és a talmudista-zsidóknak örömet okoz az a gondolat, hogy Jézus a pokolban szenved. A nyugati civilizáció felbomlasztása érdekében a frankfurti iskola végül is elkészítette ennek a civilizációnak a lehető legnegatívabb és legrombolóbb bírálatát az élet minden területén. A társadalom destabilizálásához és legyőzéséhez elő kellett készíteni az összeomlást, válságokat és katasztrófát kellett előidézni és ez vált a Frankfurti Iskola magukat művelt értelmiséginek tekintő zsidó forradalmárainak a legfőbb célkitűzésévé. Azt remélték, hogy politikai törekvéseik terjedni fognak, mint a vírus, így folytatva a nyugati marxistáknak a forradalmi tevékenységét, csak immáron más módszerekkel.

A Frankfurti Iskola tizenegy stratégiai célt tűzött ki maga elé

Valamennyinek az volt a célja, hogy aláássa a társadalom alapjait és olyan reménytelen helyzetet alakítson ki, ahol már csak a világméretű proletárforradalom jelenthet megoldást.

A tizenegy cél a következő:

Első: Létre kell hozni a rasszista bűnözés formáit és meg kell alkotni a gyűlöletbeszédet tiltó törvényeket.

Második: Folyamatosan változnia kell az élet minden dimenziójának, hogy létrejöjjön a teljes zavarodottság állapota.

Harmadik: Az iskolákban elő kell segíteni a maszturbációs propagandát. Ezt ötvözni kell a homoszexualitás népszerűsítésével a gyerekek körében és az iskolán belül is meg kell honosítani a pornográfia valamilyen változatát.

Negyedszer: Szisztematikusan alá kell ásni a szülők és a pedagógusok tekintélyét.

Ötödször: A bevándorlás nagymértékű fokozásával meg kell gyöngíteni a nemzeti önazonosságot és elő kell készíteni faji háborúk kirobbantását.

Hatodszor: Az alkoholizmust és a kábítószerek élvezeti cikként való használatát szisztematikusan támogatni kell.

Hetedszer: Elő kell segíteni a szexuális devianciák széles körben való elterjedését a társadalom minden rétegében.

Nyolcadszor: Megbízhatatlanná kell tenni a jogrendet és elfogultan kell viselkedni a bűncselekmények áldozataival szemben. Nagy mértékben növelni kell azoknak a számát, akik rá vannak utalva az állami segélyekre.

Kilencedszer: Ellenőrizni kell és nívótlanná kell tenni a tömegtájékoztatást.

Tizedszer: Bátorítani kell a családok felbomlását és a házasság, mint intézmény megszüntetését.

Tizenegyedszer: Minden vonatkozásban támadni kell a kereszténységet és üressé kell tenni a templomokat.

A kilencedik ponthoz hozzáfűzhetjük: ma már a világ tömegtájékoztatási intézményeinek a 96%-át hat (azóta kevesebb, mint hat – a szerk.) olyan vállalat ellenőrzi, amely a cionista pénzkartell tulajdonában van. Valamennyi az AP-től és a Reuters-től veszi át az információk zömét. A meghatározó intézmény a Reuters, amely a Rothschild- ház érdekeltségi körébe, illetve tulajdonába tartozik.

Sztálin idején a Szovjetunióban ténylegesen kiürültek a templomok. Akkor ezt azzal az egyszerű módszerrel érték el, hogy jelentős részüket felgyújtották, más részükből raktárépületek lettek. Kivételt csak zsinagógákkal tettek, mert újakat is építettek. Aki ismeri a „Cion bölcseinek a jegyzőkönyvei” című hamisítványt az kénytelen megállapítani, hogy a frankfurtiak igen sok gondolatot ennek a hamisítványnak a máig élő igazságaiból merítettek. Feltehető, hogy ez a történelmi hamisítvány (mert nem ott, akkor és úgy készült, ahogy terjesztői állították) mély benyomást tett rájuk és elhatározták, hogy kidolgozzák miként lehetne annak az ajánlásait átültetni a gyakorlatba. Egyik ötletük az volt, hogy hasznosítják Sigmund Freud elképzelését a pánszexualizmusról. Ehhez tartozik a promiszkuitás, a válogatás nélküli szexuális örömhajhászás, az unisex elterjesztése, a nemek közti különbség elbizonytalanítása, a hagyományos férfi és női szerepek felcserélése és felszámolása, a heteroszexualitás meggyöngítése a homoszexualitás javára (lásd modern színházi darabok – a szerk.) – így például a hasonló neműek közötti házasság propagálása és annak lehetővé tétele, hogy homoszexuális párok is fogadhassanak örökbe gyerekeket. Úgy néz ki: valóban sikerült olyan korrupttá tenni a Nyugatot, hogy az már úgy bűzlik, ahogyan Willy Münzenberg megjósolta.

A frankfurti iskola tagjai meg voltak győződve arról, hogy két fő típusa van a forradalomnak. Az egyik a politikai forradalom, a másik a kulturális forradalom. Ők elsősorban ezzel a másodikkal voltak elfoglalva. Céljuk az volt, hogy a társadalom lebontását belülről végezzék el. Úgy gondolták, hogy az alávetés puhább formái lényegesen modernebbek, mint az erőszakos változatok. Ezért a hangsúlyt a reformokra helyezték, melyeket lassan és észrevétlenül kell végrehajtani, hogy szinte ne is észleljék az emberek, hogy a változások nyomán a helyzetük lényegesen rosszabbá vált. A Frankfurti Iskolának sikerült hosszútávon fellazítania és aláásnia a hagyományos társadalmi értékeket és így előkészíteni a talajt a szakadatlan és agresszív változásokhoz. A keresztény erkölcsi értékeknek a szisztematikus elgyöngítése és a szexuális perverzióknak a széles körben való elterjesztése a kulturális marxizmus egyik megjelenési formája lett. Lasha Darkmoon azt állítja hivatkozott írásában, hogy a szervezett zsidóság, amely a globális média legfőbb tulajdonosa, már el is érte azt, hogy ez a fajta kulturális forradalom győzelmet arasson és a keresztény kultúra összeomoljon. Véleménye szerint az erkölcsi színvonal a lehető legmélyebbre süllyedt. A frankfurti iskola piedesztálra emelt társadalomtudósai célbavették a családot, a nevelést, a tömegtájékoztatást, a szexet és a népszerű kultúrát. Úgy gondolták, hogy ami rossz a hagyományos társadalomnak, az jó nekik és ami még rosszabb az átlagembernek, az még jobb nekik.

A Frankfurti Iskola kritikai elmélete azt hirdette, hogy az autoriter személyiség a családfő által irányított patriarchális családformának a terméke. Ebben nincs sok új, mert ezt már Engels is kifejtette „A család, a magántulajdon és az állam eredete” című könyvében, ahol egyértelműen a nő által irányított családot, a matriarchátust részesítette előnyben. Már Marx Károly is foglalkozott a nőközösséggel az 1848-ban megjelent Kommunista Kiáltványban. A korábban megjelent „Német ideológiában” is kedvezőtlenül, sőt becsmérlően írt a családról, mint a társadalom alapintézményéről. Ezért nem is olyan különös, hogy a frankfurtiak kritikai teóriájának az egyik alaptanítása az volt, hogy fel kell számolni a családi struktúrát. Úgy képzelték, hogy minden család, beleértve a boldogan élő családokat is, valójában károsak és ezért fel kell számolni őket. A gyerekeknek sokkal jobb, ha nincsenek szüleik, vagy legalábbis nem tudják, hogy kik voltak a szüleik. A legjobb az, ha árvák, akiket az állam nevel. A különböző nemű emberek közti romantikus szereteten alapuló kapcsolat, amely gyakran életen át tartó házassági kapcsolatot eredményez, kártékony, mert akadályozza az emberek feletti hatékony ellenőrzést. Azért az ilyen hosszú-távú párkapcsolatokat rövid távúakká, bizonytalanokká kell átalakítani és általánossá kell tenni a válogatás nélküli nemi életet, a promiszkuitást. A boldog családokban élő emberek nem juttathatók el a kétségbeesésnek ahhoz az állapotához, ahol már a forradalomban keresnék a megoldást. Ezért a frankfurtiak kulturális forradalma lényegében a pesszimizmus kultúrájának bizonyult, amelynek célja, hogy mindenki számára lehetetlenné tegyék a harmonikus életet. A modernizáció pedig csak további lendületet adott ennek az audiovizuális technikával és kibernetikával is kiegészült kultúrpesszimizmusnak.

Lukács György az 1920-s évektől meg volt arról győződve, hogy a család részleges felbomlása és a családfő tekintélyének gyöngülése is már segíti, hogy a felnövekvő generáció jobban elfogadja a radikális társadalmi változásokat. Az elemző számára úgy tűnik, hogy bármi, ami jó az ember számára, és ami szorosra fűzi két ember kapcsolatát, azt meg kell gyöngíteni és el kell pusztítani a frankfurtiak szerint. Ha pedig nincsenek ilyen súlyos problémák, akkor ilyeneket létre kell hozni és a hagyományos életet, a lehetséges harmóniát lehetetlenné kell tenni. Ebbe tartozott az is, hogy a férfias tulajdonságok ellen háborút kell indítani.

Lukács György 1919-ben a kommunista diktatúra kulturális népbiztosaként útnak indította a ‘kulturális terrorizmus’ elnevezésű programot. Az iskolában a szabad szerelemre, a nemi életre, a középosztályhoz tartozó családok erkölcsi értékeinek az elavultságára, a monogámia idejétmúltságára oktatták a tanulókat. A vallásra nincs szükség, mert az minden élvezettől megfosztja az embert. Lukács György kulturális terrorizmusa a politikai korrektség előfutára volt.

Ennek az egyik ideológusa Herbert Marcuse volt, a „One Dimensional Man” szerzője. Marcuse a nők felszabadítása címén, az új baloldal elnevezésű mozgalom segítségével, már az 1960-as években arra törekedett, hogy hagyományos európai kultúrát nők által dominált rendszerré alakítsák át. Az az elképzelés, hogy nők irányítsák a társadalmat és mondják meg a férfiaknak, hogy mit tegyenek, természetesen nagy hatással volt a parancsoló típusú nőkre – különösen a férfigyűlölő, leszbikus asszonyokra. Sok ilyen megtévesztett nő vált a radikális feminizmus hirdetőjévé és nem egy odáig is elment, hogy megszakítson minden kapcsolatot a férfi nemmel és csak nőkből álló közösségekben éljen. A feministák között igen sok a zsidó származású nő. Aránytalanul nagy a számuk a lakosság egészéhez képest.

Marcuse ‘a nagy elutasítást’ hirdette: „Minden alapvető nyugati értéket el kell vetni, be kell vezetni a liberális szexualitást, valamint a feminista és a fekete-bőrű forradalmárok céljainak a megvalósítását.” Esszé a felszabadításról’ című kötetében a hagyományos értékrend radikális átértékelését sürgette. A tabuk alóli felszabadulást, a kulturális felforgatást, a kritika kultuszát sürgette. Marcuse nyelvi forradalmat is akart, amely alkalmas a szavak jelentésének a kicserélésére. A faji konfliktusról azt állította, hogy ez a fehér embert terhelő bűn. Marcuse célja az volt, hogy megváltoztassa a társadalom erkölcsét. Ehhez a szexualitás ősi erejének a felszabadítására van szükség a civilizáció korlátai alól.

A frankfurti iskolának egy tekintélyes tagja, Willhelm Reich írta „A fasizmus tömegpszichológiája” című könyvében, 1933-ban, hogy a természetes társadalom egyetlen eredeti családtípusa a matriarchátus, vagyis ahol a nők gyakorolják a családi hatalmat. Ehhez a szigorú Lasha Darkmoon azt a megjegyzést fűzi, hogy Willhelm Reich kényszeres maszturbátor volt, egy szexuálisan aberrált személy, aki anyjába volt szerelmes. Nos ez a sokféleképpen is deviánsnak nevezhető frankfurti filozófus, Herbert Marcuse-hoz hasonló kultikus személlyé vált az 1960-as években. Marcuse adta ki az 1968-as diákmozgalmak idején azt a jelszót, hogy „Make love, not war” (Szeretkezzél és ne háborúzzál!). Ő volt a szexuális forradalom egyik keresztapja és a feminista mozgalom kiemelkedő támogatója.

Willhelm Reich, Freud pszichológiáját akarta Marx közgazdasági elméletével összhangba hozni. Már hivatkoztunk az 1933-ban megjelent ‘A fasizmus tömegpszichológiája’ című könyvére. Ebben fejtette ki, hogy a Frankfurti Iskola különvált a marxista szociológiától, amely a burzsoát állította szembe a proletariátussal. Ehelyett a harcnak a reakciós és a forradalmár között kell lefolynia.

Reich egy másik könyvében, a ‘Szexuális forradalom’-ban így ír: „Az önkényuralmi család kicsiben az önkényuralmi állam. Az ember tekintélyuralmi jellemének szerkezetét alapvetően a szexuális tiltásoknak és félelmeknek, a szexuális késztetések élő szubsztanciájába való beágyazódása hozta létre. A családi imperializmus ideológiailag megismétlődik a nemzeti imperializmusban… A tekintélyelvű család… olyan tényező, amelyben reakciós ideológia és reakciós struktúrák jönnek létre.”

Névrokona, Charles A. Reich pedig így írt ‘Amerika újjászületése’ című könyvében: „El fog jönni egy forradalom. Nem fog hasonlítani a múlt forradalmaihoz. Az egyénnel és a kultúrával fog kezdődni, és végső aktusként meg fogja változtatni a politikai struktúrát. Sikeréhez nem kell erőszakot alkalmazni, és nem lehet sikeresen ellenállni neki erőszakkal. Ez az új nemzedék forradalma lesz.”

Napjaink politikai korrektsége tehát a Frankfurti Iskola szellemi hatásának a folytatódása. A politikai korrektséghez hozzájárult Betty Friedan, aki az amerikai feminista mozgalom megalapítójává vált. Friedan nem volt a Frankfurti Iskola tagja, de a befolyása alatt állt. ‘A feminista misztika’ című könyvében részletesen foglalkozik Abraham Maslow szociálpszichológus önmegvalósítási elméletével. Maslow barátja volt Herbert Marcuse-nak, és Erich Fromm-al is kapcsolatot tartott. Friedan szellemi kapcsolata a Frankfurti Iskola ideológiájával meghatározónak mondható. Így például amit Friedan a szexuális szerepek megváltozásáról hirdet, az egybecseng azzal, amit Lukács György is szorgalmazott a régi értékek megsemmisítésével és Marcuse pedig az értékek tartalmának a kicserélésével.

Amikor a politikai korrektség, vagy másképpen elnevezve a kulturális marxizmus terjedni kezdett, képviselői igyekeztek nézeteiket vonzó módon előadni. Azt állították, hogy mindössze a más emberek iránti érzékenység és türelem vezeti őket. Ez is azonban csak megtévesztésül szolgált. Az úgynevezett politikai korrektség a „gyűlöletbeszéd” kriminalizálásával valójában a véleménynyilvánítás szabadságának a korlátozását, a gondolkodás ellenőrzését és a hagyományos társadalmi rend felforgatását tűzte ki céljául. Ily módon a Frankfurti Iskola kulturális marxizmusa rombolóbbnak bizonyult, mint Marx gazdasági marxizmusa. Ez utóbbi romba-döntötte Oroszországot, de nem dicsőítette a szexuális perverzitást, és nem próbált a természeti törvényekkel ellenkező magatartást rákényszeríteni a társadalomra.

A felforgatás és a kulturális forradalom híve volt a Chicago-i Saul Alinsky is, aki szekuláris zsidó volt és szégyellős marxistaként nem forradalmárnak, hanem csak közösségszervezőnek nevezte magát. Alinsky formálisan nem csatlakozott a Frankfurti Iskolához, de annak a céljait követte és újszerű módszereivel jelentős sikereket ért el. Az új világrend beköszöntével erkölcsöt mellőző, pragmatikus felforgató módszerei ismét a figyelem központjába kerültek, mert jól szolgálják a pénzhatalmi világelit hagyományromboló stratégiáját a hatalom megszerzésére és megtartására.

A Frankfurti Iskola viszonya a judaizmushoz

A Frankfurti Iskola kettős módon viszonyult a judaizmushoz. Egyrészt – a felvilágosodás folytatójaként – élesen szemben állt a tekintélyuralommal, a hagyományok tiszteletével, a múltból örökölt intézményekkel, köztük a vallással is. A Frankfurti Iskolához tartozó társadalomtudósok többsége szekuláris zsidó volt, aki semmilyen szervezett vallást nem támogatott, nem követte sem a vallási hagyományokat, sem a kulturális judaizmust. Ebbe a csoportba tartozott Heinrich Heine, Karl Marx és Sigmund Freud. Az ő életüket és munkájukat nem határozta meg a judaizmus, de azonosságtudatukra sem volt döntő befolyással. A Frankfurti Iskola viszonya a judaizmushoz tehát igen változatos volt.

A vezető személyiségeknek másrészt volt egy olyan csoportja is, amely ortodox zsidó nevelést kapott, ismerte és gyakorolta a judaizmus előírásait. Voltak az Iskolának olyan tagjai is, akiknek az életében és a munkásságában fontos szerepet játszott a judaizmus. Közéjük tartozott Walter Benjamin és Erich Fromm. Mindkettőjüknél életük sorsdöntő szakaszában fontos szerepe volt a judaizmusnak. A judaizmus azonban nagy hatást gyakorolt Leo Löwenthal-ra és Max Horkheimer-re is. A zsidó identitás viszont nem volt fontos sem Herbert Marcuse, sem Theodor Wiesegrund Adorno számára. A megnevezettek valamennyien kívülállónak érezték magukat a Weimar-i Németországban, és 1930 után döntően zsidó származásuk miatt távoztak Németországból.

Bizonyos fokig a Frankfurti Iskola tagjai az Egyesült Államokban is kívülállók voltak, amit részben zsidó származásuk következményének tekintettek. Ez volt az az időszak, amikor tevékenységük fő témájává az antiszemitizmus, az előítéletek és a zsidók helyzetének az alakulása vált. A Weimar-i Németországban egészen 1934-ig a Frankfurti Iskola nem tekintette fő kutatási területének a zsidók helyzetének a vizsgálatát és erről nem is írtak figyelemre méltó könyveket. Max Horkheimer 1938-ban írt egy tanulmányt ‘A zsidók Európában’ címmel, amelyben kifejtette, hogy az antiszemitizmus a monopol-kapitalizmus utolsó fázisának a viszontagságait fejezi ki.

A judaizmus, a pszichoanalízis és a marxizmus ötvöződött Erich Fromm munkásságában. Ő volt az, aki a judaizmus vallási szemléletmódját kombinálta a felvilágosodás koncepcióival. Erich Fromm nem volt egyidejűleg hagyományos és szekuláris zsidó, de korai munkáiban ez a két szellemiség még jelen volt. Erich Fromm ortodox zsidó családban született, és mindkét szülőjének a felmenői között számos rabbi volt.

A fiatal Fromm behatóan tanulmányozta a Talmudot, barátjával Leon Löventhal-lal. A legnagyobb frankfurti zsinagóga vezető rabbijának, Nehemiah Nobel-nek volt a tanítványa. Fromm az 1920-as évek közepén megismerkedett a pszichoanalízissel, és felesége, a zsidó Frieda Reichmann is a pszichoanalízis gyakorlati művelője volt. Reichmann-nak magánintézete működött Heidelberg- ben, ahol kombinálta a pszichoanalízist a zsidó hagyományokkal és ezért intézetét ‘Torah-peutic’ Klinikának nevezték (ref: az angol therapeutic = terápiás szóból – a szerk.). Fromm is praktizáló pszichoanalista lett 1927-ben. Első tanulmányában, amely ‘A Szombat’ címet viselte, azt állította, hogy „a szombat eredetileg az apa megölésére és az anya győzelmére emlékeztetett. Az a parancs pedig, hogy ‘ne dolgozz’, vezeklés volt az eredeti bűnbeesésért, és a pre-genitális korba történő visszafejlődésen keresztül történő ismétlődéséért”. A pszichoanalízisnek, a lélekelemzésnek ez a ‘szaknyelve’, első olvasásra nehezen érthető, Erich Fromm azonban későbbi társadalomtudományi munkáiban is (például a ‘The Anatomy of Human Destructiveness – A rombolás anatómiája’) mindig hangsúlyozta a szexualitás meghatározó szerepét.

(Folytatása a Leleplező 2013./3. szeptemberi számában)

Teljes írás címe: A cionista kulturális marxizmus uralomra kerülése – A kettősállampolgárság és kettős-lojalitás c. tanulmány második része. Megjelent: Leleplező Országkrónika könyvújság Független, szólásszabadság folyóirat 2013/ 2.

Drábik János e-könyvei .epub és .mobi formátumban:
https://www.libri.hu/talalati_lista/?text=dr%C3%A1bik+j%C3%A1nos

Teljes írás ezen a linken, illetve alább:

 

Reklámok