Drábik János: Izrael Békés Atombombái 2./3. rész

Dr. Drábik János — Nem szabad játszani a tűzzel

A Sámson Opció és Izrael atombombái

Az Ószövetségben olvasható bibliai történet szerint Sámson úgy halt meg, hogy megragadta a Dagon templomának két tartóoszlopát, összeszedte minden erejét és kidöntötte őket. A Bírák könyve 16. fejezetének a 30. versében ezt olvashatjuk: „És monda Sámson: Hadd vesszek el én is a  Filiszteusokkal! És nagy erővel megrándította az oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint amennyit megölt életében.”

Seymour Hersh 1991-ben megjelent könyvének a címében (The Samson Option: Israel’s Nuclear Arsenal and American Foreign Policy – A Sámson Opció: Izrael nukleáris fegyverkészlete és az amerikai külpolitika) Izrael nukleáris fegyverprogramjára utal. Azt a nukleáris stratégiát nevezi Sámson Opciónak, amely szerint Izrael egy elsöprő ellencsapást mérne arra az államra, amely el akarná foglalni a területét. Izrael elrettentő stratégiájában a nukleáris fegyverek bevetése csak utolsó eszközként van számításba véve.

Izrael a mai napig nem erősítette meg, de nem is cáfolta, hogy rendelkezik nukleáris fegyverekkel és ma is kitart homályos és többféleképpen értelmezhető álláspontja mellett. Izrael 70 éves történelme során azonban több vezetőpolitikusa is tett olyan nyilatkozatokat a nagy nyilvánosság előtt, amelyben megerősítették, hogy országuk nukleáris fegyverekkel rendelkezik. Ezt tette 1974-ben Ephraim Katzir, 1981-ben Moshe Dayan, 1998-ben Shimon Peres és 2006-ban Ehud Olmert.  

2006-ban Robert Gates, az Egyesült Államok védelmi minisztere is elmondta szenátusi meghallgatásakor, hogy Izraelnek vannak nukleáris fegyverei. Izraelben azonban továbbra is „világvége fegyvereknek”, továbbá Sámson Opciónak nevezték ezeket a fegyvereket atombombák helyett. A CIA 1976-ban tíz és húsz bombára becsülte Izrael atomfegyvereit, 2002-re a számok 75 és 200 körülire növekedtek. A fegyverek egyenként is a többszörös megatona nagyságrendhez tartoztak. A legutóbbi Pentagon becslések szerint Izrael nukleáris fegyverkészlete elérte a 400 bevethető robbanófejet, amelyeket szárazföldről, tengerről és a levegőből is célba lehet juttatni. Ez lehetővé teszi Izrael számára, hogy akkor is megsemmisítő ellencsapást mérhessen, ha a támadó már Izrael nagy részét elpusztította.

Az izraeli vezetés az ország biztonsága végeső szavatolójának tekinti a nukleáris fegyvereket. Az 1960-as években Izrael egyértelműen a konvencionális fegyverekre alapozta haderejét, mert ezzel is távol akarta tartani azt, hogy a végső eszközhöz, a nukleáris fegyverekhez kelljen nyúlnia. Ezeknek az elrettentés funkcióját szánta.

Az amerikai Seymour Hersh és az izraeli Avner Cohen közösen Sámson Opciónak kezdte hívni Izrael nukleáris fegyvereinek a bevetését. A New York Times írta meg az 1967-es hat-napos háborúról, hogy még a háborút megelőző napokban Izrael ejtőernyősöket akart küldeni a Sínai-félszigetre, akiknek fel kellett volna robbantaniuk egy atombombát az egyik hegycsúcson, amely figyelmeztetésül szolgált volna az Izraelt körülvevő ellenséges államok számára. A hadi helyzet azonban igen gyorsan Izrael számára alakult kedvezően és sikerült még felszállás előtt megsemmisítenie az egyiptomi légierőt. Így aztán nem került sor a Sínai-félszigeten tervezett figyelmeztető robbantásra. Itzhak Yaakov, izraeli tábornok Izraelnek ezt a robbantási tervét nevezte Sámson Opciónak. Az 1973-as Yom Kippur háborúban óriási arab túlerő támadt Izraelre. Az ország akkori miniszterelnöke, Golda Meir, ekkor engedélyezte, hogy tizenhárom atombombát bevetésre alkalmas állapotba helyezve tartsanak készenlétben. Ekkor Izrael Washington-i nagykövete figyelmeztette Nixon elnököt, hogy komoly következményei lehetnek annak, ha az Egyesült Államok nem szállít haladéktalanul utánpótlást. Egyes kutatók szerint, ekkor történt meg először az, hogy Izrael a Sámson Opció alkalmazásával fenyegetett.

2004-ben publikált írásában Izrael akkori miniszterelnöke, Ariel Sharon, azt ajánlotta, hogy a Sámson Opciót a nem-nukleáris fegyverzet támogatására kell használni. Nukleáris fegyverek nélkül Izraelnek teljes mértékben a hagyományos fegyveres erőkre kellene támaszkodnia, amelyek nem lennének képesek elrettenteni az ellenséget attól, hogy válaszcsapást mérjenek Izraelre, ha az megelőző támadást hajtana végre.

Izrael megtorlási stratégiája

Egyes elemzők a Sámson Opciót Izrael megtorlási stratégiájának tekintik. Izrael immáron négy évtizede állít elő nukleáris fegyvereket. A zsidók világosan látják, hogy a megsemmisülés passzív és tehetetlen elfogadása a múltban, mit jelentett a számukra. Mi lenne a több ezeréves zsidógyűlöletre adott keményebb válasz, mint a nukleáris tél?[1] A történelemben először reális lehetőség, hogy egy nép, amelynek adott esetben szembe kell néznie a megsemmisülésével, erélyes választ adjon, miközben a világ félrenéz. Korábban, amikor ez történt az örményekkel, a tibetiekkel, a zsidókkal, a ruandaiakkal és sajnos más népekkel is, ilyen válaszlehetőség nem volt. Az új helyzetet azt jelenti, hogy Izrael már rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogyha végveszély fenyegeti, akkor akár az egész világot magával rántsa a pusztulásba.  

Ron Rosenbaum 2012-ben publikálta How the End Begins: The Road to a Nuclear World War III (Hogyan kezdődik a vég: Út a nukleáris III. világháborúhoz) című könyvét, amelyben arról ír, hogyha egy második holokausztra kerülne sor, akkor Izrael össze tudná rombolni azokat a pilléreket, amelyeken a világ nyugszik (pl.: támadást intézhetne Moszkva és az európai fővárosok ellen, ugyanúgy, ahogyan az iszlám szenthelyeit is elpusztíthatná). Idézi könyvében David D. Perlmutter-t, az Iowa Egyetem professzorát, aki feltette a kérdést: Izrael miért ne támadhatná meg Iránt, vagy más fenyegető ellenségét egy nukleáris támadást megelőzően, vagy azt követően? Rosenbaum maga nem foglalt állást, de sorait úgy lehet értelmezni, hogy Izrael valószínűleg megelőző csapást fog mérni, ha úgy ítéli meg, hogy közvetlenül fenyegeti egy nukleáris támadás.

Rosenbaum megemlíti, hogy sem Irán, sem Szíria nem tett megtorló intézkedéseket, amikor Izrael lebombázta Szíria Deir al-Zour mellett épülőben lévő atomreaktorát 2007-ben. Irán esetében pedig Izrael a kibernetikai hadviselés eszközeivel élt, amikor Stuxnet nevű vírussal tett működésképtelenné olyan iráni centrifugákat, amelyek az urándúsítást végezték.[2]

Rosenbaum nem kerüli meg azt a fontos erkölcsi kérdést sem, hogy elfogadható-e az univerzális erkölcsi-normák és a nemzetközi jog szempontjából, ha emberek millióit fenyegetjük megelőző, vagy megtorló nukleáris támadással. A nemzetközi bíróság 1996-ban ítéletben mondta ki, hogy a nukleáris elrettentésnek az egész rendszere háborús bűncselekmény. Izrael védelmében Rosenbaum is Iránnal példálózik. Így ír: „Bizonyos jövőbeni időpontban előfordulhat egy támadás, mondjuk Irán részéről, amikor már hozzájutott a nukleáris fegyverekhez és azokhoz a rakétákhoz, amelyekkel célba tudja juttatni őket. Ez megtörténhet hatékony figyelmeztetés nélkül és mindössze néhány nukleáris fegyver is elég lenne az ország elpusztítására. Izrael azért telepített nukleáris cirkálórakétákat egy kisebb németgyártmányú tengeralattjáró flottára, hogy azok ellenőrizzék az iráni partokat. Ezek a tengeralattjárók biztosítják Izrael számára a második csapásmérés képességét. A hadtudomány szerint az elrettentésnek kellő mértékűnek kell lennie ahhoz, hogy a racionálisan mérlegelő ellenséget megakadályozzanak egy támadásban.

Arra a kérdésre is válaszolni kell, hogy mi a teendő akkor, ha az elrettentés eredménytelen marad? A holokauszt arra kényszeríti a zsidókat, hogy szedjék össze magukat és a történelem kényszerítő erejénél fogva olyan csapást mérjenek néppusztító következményekkel a másik félre, amely meg tudja akadályozni, hogy egy második csapást is mérjenek rájuk.” Másképpen fogalmazva, vagy Izrael mér elsőként megelőző nukleáris csapást, vagy megtámadják és ebben az esetben a tengeralattjárók viszonozzák a támadást, miután Izrael már el lett pusztítva. Bármi lesz is a kimenetel egy második holokauszt lenne a végeredmény.

Mit tesz Izrael vészhelyzetben?

2003-ban a brit Guardian részleteket közölt David Hirst The Gun and the Olive Branch (Az ágyú és az olajág) című könyvéről. Ez az írás teljes mértékben helyesen látta előre, ami az elkövetkezendő években be is következett Irakban, Iránban és Izraelben. A cikk egyik fontos része Martin van Creveld professzor nézeteit ismerteti. E szerint Irán soha nem kerülhet olyan helyzetbe, amely a létét fenyegeti, Izrael viszont igen. Egy ilyen veszélyhelyzet az akkor folyamatban lévő intifádából is kifejlődhet. Ez volt legalábbis Martin van Creveld-nek, a jeruzsálemi Héber Egyetem hadtörténész professzorának, a pesszimista véleménye: „Ha ez hosszabb ideig tart” tette hozzá „az izraeli kormány elveszíti az emberek feletti ellenőrzését. Olyan kampányokban, mint ez, a terrorellenes erők veszítenek, mert nem tudnak nyerni, és a lázadók nyernek azáltal, hogy nem veszítenek. Egy totális izraeli vereséget elkerülhetetlennek tartok. Ez az izraeli állam és társadalom összeomlását fogja jelenteni. El fogjuk pusztítani magunkat.”

„Ebben a helyzetben”, folytatta, „egyre több izraeli jut arra a meggyőződésre, hogy a palesztinok eltávolítása az egyetlen megoldás; az ehhez való folyamodás minden nappal egyre inkább valószínűvé válik. Sharon fokozni akarja a konfliktust és tudja, hogy semmi más nem fog sikerülni.”

„A világ meg fog-e engedni azonban egy ilyen etnikai tisztogatást? Ez attól függ, hogy ki hajtja végre és, milyen gyorsan. Rendelkezünk több száz atom robbanófejjel és rakétával és ezt ki tudjuk lőni különböző irányokban lévő célpontokra. Talán még Rómára is. A legtöbb európai főváros célpont légierőnk számára. Hadd idézzem Moshe Dayan tábornokot: ’Izraelnek úgy kell viselkednie, mint egy veszett ebnek, legyen túl veszélyes ahhoz, hogy háborgassák.’ A jelen időpontban mindent reménytelennek látok. Meg kell előznünk dolgokat, hogy ne következzenek be, ha ez lehetséges. Fegyveres erőnk mindazonáltal nem a tizenharmadik legerősebb a világon, hanem sokkal inkább a második, vagy a harmadik legerősebb. Meg van a képességünk arra, hogy az egész világot magunkkal rántsuk. És biztosíthatom önöket, hogy mindez meg fog történni még mielőtt Izraelnek el kell pusztulnia.”

Günter Grass, Nobel díjas német író, 2012-ben publikálta Was gesagt werden muss (Amit meg kell mondani) című költeményét. Ebben a versében bírálta Izrael nukleáris fegyverkezési programját. Günter Grass-nak Itamar Yaoz-Kest, izraeli költő és holokauszt túlélő válaszolt, ő is versben. Költeményének címe „Jog a létezéshez: költői levél a német szerzőhöz”, amelyben meg is nevezi a Nobel díjas német írót. Yaoz-Kest verseiben olvasható: „Ha arra kényszerítesz minket újból, hogy újból leereszkedjünk a föld felszínéről a föld mélységeibe – akkor hadd pusztuljon el a föld a nemlét mélységeiben.” Gil Ronen, izraeli újságíró, a Jerusalem Post munkatársa elolvasva a költeményt megállapította, hogy az a Sámson Opcióra utal, azaz Izraelnek arra a stratégiájára, amelyhez a zsidó állam akkor folyamodna, ha Izraelt pusztulás fenyegetné. Izrael ebben az esetben megsemmisítené ellenségeit, ami valószínűleg azzal járna, hogy az emberiség egészére is jóvátehetetlen csapást mérne.

Yaoz-Kest[3] így ír: „Igen van egy jog, ami egyedül nekünk zsidóknak van fenntartva (ha egyáltalán létezik olyan emberi lény a földön, amelynek joga van ehhez): elpusztulni és magunkkal vinni a megsemmisülésbe a kimerült és önelégült világot, együtt csodálatos könyvtáraival és szívfakasztó hangjaival – úgy, hogy miközben mi leereszkedünk a sírba a föld radioaktív sugarakat sugároz a világ mind a négy tájára”.

Ehhez Yaoz-Kest még hozzáteszi: „Az izraeli nemzet joga, hogy bezárja a világ kapuit, miután távozik (nem a saját akaratából!), és jogunk van ezt mondani 3000 évi félelem áraként.”

A Sámson Opció tehát átkerült az izraeli stratégák egy részének gondolkodás módjában, mint egy utolsó, kétségbeesett eszköz, amelyhez Izrael csak végső esetben nyúlna.  

A zsidóállam létezésének három előfeltétele

A National Review 2015. január 29-i számában megállapítja, hogy a zsidóállam létezése kimondatlanul is három előfeltételen nyugodott kezdettől fogva. Az első az, hogy egy demokratikus berendezkedésű és nukleáris fegyverekkel rendelkező Izrael minden nagyobb ellenségét legyen képes elrettenteni. Második előfeltételezés, hogy Izrael a szabad piacgazdálkodáson, a demokrácián és az emberi jogokon alapuló társadalmi dinamizmusával, csúcstechnológiájú fegyvereivel, versenyképes iparával és stabil kormányzatával alkalmas legyen a túlélésre. A harmadik előfeltételezés, hogy a Nyugat erkölcsi támogatása megmaradjon a holokauszt miatti bűntudat fenntartásával mind Amerikában, mind Európában, hozzászámítva az Egyesült Államok katonai és pénzügyi támogatását, mert ez erőssé és életképessé teszi Izraelt.

A National Review szerint Izrael biztonságának ebből a három alapvető oszlopából kettő már alaposan meggyengült. Amikor az Egyesült Államok megszüntette az Irán elleni szankciókat ténylegesen az iráni teokratikus rendszer partnerévé vált az Iszlám Állam elleni küzdelemben. Csaknem szavatolta, hogy Irán is hozzájuthasson az atombombához.

Ehud Barak és Benjamin Netanyahu komolyan mérlegelte, hogy támadást indít Irán ellen 2010-ben, 2011-ben és 2012-ben. A CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa többször is kezdeményezett olyan törvényeket, amelyek részletesen szabályoznák, hogy az Egyesült Államok mit fog tenni, ha Teherán az Iránnal kötött megállapodásban foglaltakat nem teljesítené.

Izrael változatlanul kitart a nagyobb Izrael létrehozása mellett. Ez képezi a Netanyahu kormány cionista frakciójának, valamint az izraeli fegyveres erőknek és hírszerző szervezeteknek a legfontosabb célját. Trump, amerikai elnök számos alkalommal megerősítette, hogy támogatja Izrael illegális letelepülési politikáját a megszállt Nyugati Parton, noha ez ellentétben áll az ENSZ biztonsági tanácsának a 2334 számú határozatával. Azzal, hogy a Washington-i kormányzat átköltöztette az Egyesült Államok nagykövetségét Jeruzsálembe, valamint az, hogy továbbra is támogatja az izraeli telepek létesítését, Trump elnök ténylegesen jóváhagyta a Nagy Izrael terv végrehajtását.

A Yinon terv és az utána következő többi projekt, amelyeket a Washington-i neoliberális agytröszt dolgozott ki, nem kizárólag cionista stratégia. Ezek a tervek az Egyesült Államok külpolitikájának is a szerves részét alkotják. A Washington-t irányító államok feletti hatalom és az őt kiszolgáló neokon agytröszt törekszik a Közel-Kelet balkanizálására és a nagyobb államok kisebb politikai és vallási egységekre való feldarabolására. Trump-nak az a döntése, hogy hivatalosan Jeruzsálemet ismeri el Izrael fővárosának, tovább növeli a politikai helyzet fellazítását, a káosz és az anarchia fokozását az egész közel-keleti régióban.

Ha az államok feletti hatalom neokon agytrösztjének a tervei alapján szemléljük a közel-keleti eseményeket, beleértve a legutóbbi gázai vérengzést is, amelyre 2018. május 14-én került sor,[4] az Oded Yinon által és a Washington-i cionista neokonzervatív agytrösztök által elkészített mesterterv szoros kapcsolatban áll Irak 2003 évi inváziójával, a 2006-ban lezajlott libanoni háborúval, a 2011-es líbiai háborúval és a 2018-ban is folyamatban lévő szíriai, iraki és jemeni háborús akciókkal. De ide lehet sorolni azt a mélyre ható politikai válságot is, amelyen Szaúd-Arábia megy át 2015 óta.

A Nagy Izrael tervnek a szerves részét alkotja a szomszédos arab államok destabilizálása és lehetőség szerint több kisebb részre való feldarabolása. Ezt az elképzelést támogatja az Egyesült Államok és azon belül is az AIPAC által irányított izraeli lobbi. Nemzetközileg a NATO és Szaúd-Arábia is támogatja ezt az amerikai-izraeli expanzionista projektet. Netanyahu stratégiája szempontjából ez azt jelenti, hogy Izrael ki tudja bővíteni befolyási övezetét a Közel-Keleten és szembe tud szállni Iránnal. A Nagy Izrael projekt természetesen összhangban áll az Egyesült Államok, pontosabban felette a hegemóniát gyakorló pénzuralmi világelit birodalomépítő terveivel.

Nagy Izrael felöleli azt a területet, amely a Nílus völgyétől az Eufráteszig terjed. Száz évvel ezelőtt a cionista világszervezet stratégiai tervében a zsidóállam részét képezte a történelmi Palesztina, Dél-Libanon a Szidonig és Litáni folyóig, a szíriai Golán magaslatok, a Hauran síkság és Deraa, valamint a Hijaz vasútvonal Deraa-tól Amman-ig, Jordánia fővárosáig, valamint az Akabai öböl. Több cionista vezető nagyobb Izraelt akart és a Biblia alapján követelte a Nílustól az Eufráteszig terjedő egész területet, amely magába foglalta Palesztinát, Libanont, Nyugat-Szíriát és Dél-Törökországot.

A Yinon terv lényegében annak a cionista projektnek a megjelenési formája volt, amely támogatja a zsidótelepek folyamatos kiterjesztését. Ez azt jelenti, hogy a palesztinokat folyamatosan ki kell szorítani Palesztinából, annektálva mind a Jordán nyugati partját, mind a Gáza övezetet Izrael állam területéhez.

Mahdi Darius Nazemroaya már 2011-ben megállapította, hogy a Yinon terv valójában Nagy-Britannia gyarmatosító elgondolásainak a folytatódását jelentette a Közel-Keleten. Ezt írja a Global Research-ben publikált írásában[5]:

„A Yinon terv egy izraeli stratégiai terv Izrael regionális felsőbbrendűségének a biztosítására. Azt követeli és írja elő, hogy Izraelnek át kell alakítania geopolitikai környezetét az őt körülvevő arab államok balkanizálásával és kisebb gyengébb államokra való feldarabolásával. Az izraeli stratégák Irakot tekintették a legnagyobb stratégiai kihívásnak egy arab állam részéről. Ezért választották ki Irakot a Közel-Kelet és az arabvilág balkanizációjának a központjául. A Yinon terv koncepciója szerint Irakot az izraeli stratégák fel kívánták darabolni egy kurd és két arab államra, egy siíta muszlimra és egy másik szunnita muszlim államra. Ennek a tervnek az első lépése volt a háború kirobbantása Irak és Irán között, amit a Yinon terv is tartalmaz.

Az Atlantic c. folyóirat 2008-ban, az amerikai hadsereg lapja az Armed Forces Journal pedig 2006-ban publikált és széles körben terjesztett térképeket, amelyek közelről követték a Yinon terv által javasolt elképzelést. Irak felosztásán túlmenően, amelyre felszólít a Biden Terv is, a Yinon terv szorgalmazza Libanon, Egyiptom és Szíria felosztását. A Yinon terv sürgeti az államok feldarabolását Észak-Afrikában és előrejelzése szerint ez Egyiptomból indulna ki és folytatódna Szudánban, Líbiában, valamint a régió további részeiben.”

Nagy Izrael létrehozása megköveteli a létező arab államok kisebb részekre történő feldarabolását. Erről így ír Nazemroaya: „A terv két előfeltevésből indul ki. Izrael túléléséhez 1. Izraelnek regionális birodalmi hatalommá kell válnia, és 2. el kell érnie az egész térség felosztását kisebb államokra a meglévő arab államok felbomlasztásával. A kicsi itt valamennyi állam etnikai és vallási összetételtől függ. A cionista remény tehát az, hogy a vallási alapon nyugvó államok Izrael csatlósaivá vállnak és, ironikus módon ez lenne a morális legitimációnak a forrása… Ez nem új elgondolás és nem is először kerül előtérbe a cionista stratégiai gondolkodásban. Valójában egy visszatérő téma valamennyi arab állam kisebbre történő felosztása.”

Ha ebben az összefüggésben szemléjük, akkor a szíriai háború és részben az iraki háború is, ennek az izraeli területi expanziónak a részét képezi. A cionista neokonzervatív agytröszt által irányított washingtoni kormányzatnak, és az Amerika által támogatott szíriai háborús feleknek (ISIS, Al Nusra Front) a veresége a szíriai kormányerők részéről egyelőre visszavetette Izrael expanziós törekvéseit. Mindezt a szíriai hadsereg Oroszország, Irán és a Hezbollah támogatásával tudta elérni.               

Várható-e háború Irán ellen?

A jövőről csak lehetőségeket, valószínűségeket és szükségszerűségeket mondhatunk. 2018. június 6-án a Washington-i Képviselőház nagytöbbséggel elfogadta a 2019 évi Nemzetvédelmi Felhatalmazási törvényt (National Defense Authorization of Act 2019, H. R. 5515), amely kimondja, hogy nincs olyan törvény, amely lehetővé teszi a katonai erő alkalmazását Irán ellen. Ezt a törvényt még meg kell erősítenie a Szenátusnak. Ha ez is megtörténik, akkor Trump elnöknek nem lesz felhatalmazása Irán megtámadására. Az amerikai elnök 2018. május 8-án felmondta az Iránnal kötött nukleáris megállapodást.

Ezt követően Mike Pompeo, az új külügyminiszter, egy sor követeléssel állt elő, amely Teherán elleni ultimátumként is felfogható volt. Az említett kétpárti törvényt a képviselők válasznak szánták az Iránnal kötött megállapodás felmondására és az azt követő ellenséges retorikára. A törvény egyik beterjesztője Keith Ellison minnesotai képviselő kijelentette, hogy az elfogadott törvény üzenete az, hogy az amerikai nép és a Kongresszus tagjai nem akarnak háborút Iránnal. A Kongresszus magához vonta a hadsereg bevetésére vonatkozó hatáskört. Mind a hadüzenetről szóló törvény, mind az alkotmány egyértelműen úgy rendelkezik, hogy a hadi cselekményeket először a Kongresszusnak kell jóváhagynia. Egy Iránnal folytatott háború alkotmányellenes és költséges lenne.

Trump önkényesen mondta fel az Iránnal kötött megállapodást és az amerikai törvényhozás a Szíria elleni katonai támadásokat sem hagyta jóvá. Az amerikai alkotmány a kongresszust hatalmazza fel a háborús állapot kinyilvánítására. Az elnök, mint a fegyveres erők főparancsnoka, csak akkor adhat ki parancsokat, ha a Kongresszus már hadat üzent, vagy egy olyan támadás érte az Egyesült Államokat, amely azonnali választ igényelt. Ha a Szenátus is megerősíti a most elfogadott törvénymódosítást, akkor se lehet kizárni, hogy az amerikai elnök valamilyen más módon mégis csak tesz ellenséges lépéseket Irán ellen. Felléphet a „terroristagyanús” irániak ellen és katonai támadást intézhet Iránban az új célzott ölési-szabályok szerint. Az új szabály nem tiltja az Irán elleni támadás finanszírozását és azt sem, hogy szankciókat lehessen alkalmazni a közel-keleti ország ellen.

A Wahington-i Képviselőház több olyan törvényt is elfogadott, amelyek előírják szankciók alkalmazását Irán ellen. Egy Illinois állambeli republikánus képviselőről elnevezett törvény-kiegészítés előírja az Egyesült Államok kormányának, hogy kemény szankciókkal sújtsa azokat a gazdasági szektorokat Iránban, vagy bármely állampolgárt, amely elősegíti Irán ballisztikus rakétaprogramját. Hasonló módon büntetni kell azokat a külföldi vállalatokat, intézményeket és személyeket, amelyek üzleti kapcsolataikkal segítik Irán ballisztikus rakétaprogramját.

Az érvényes nemzetközi jog szerint ilyen szankciókat az ENSZ biztonsági tanácsának az előzetes jóváhagyása nélkül az Egyesült Államok nem léptethetne életbe. A Közös Átfogó Akcióterv (Joint Comprehensive Plan of Action), amely az Iránnal kötött nukleáris megállapodás hivatalos elnevezése egyelőre érvényben maradt. Az ENSZ biztonsági tanácsának az öt tagja (USA, Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Kína) mellett az aláírók között szerepel Németország és az Európai Unió is.

Irán kínosan ügyelt arra, hogy a megállapodásban vállalt kötelezettségeit pontosan betartsa. Washingtonban azonban ismét a neokonzervatív agytröszt vette át az irányítást. Ennek egyik meghatározó személyisége John Bolton, aki most nemzetbiztonsági főtanácsadó. Bolton közismert arról, hogy erőszakos és fanatikus hívője a rendszerváltásnak Iránban. Pompeo, az új külügyminiszter szintén támogatta a nukleáris megállapodás felmondását. Pompeo ultimátumot is intézett Teheránhoz. Eszerint Irán még békés célokra sem folytathat urándúsítást, amelyet pedig megenged az Atomsorompó Egyezmény (Nuclear Nonproliferation Treaty).

Ha Teheránban végrehajtanák Pompeo követeléseit az az iráni kormány teljes átalakítását, azaz rendszerváltást jelentene. Pompeo nyílván tudja, hogy ultimátumát a teheráni kormány nem fogadhatja el, mert az nem más, mint felszólítás a megadásra.

A Sámson Opció nemcsak Izrael dilemmája

Nemcsak Izraelnek kell választ adnia arra, hogy ha el kell pusztulnia, akkor az úgy törtéjen meg, hogy az egész emberiség is vele együtt pusztuljon. A pusztulás veszedelme is legalább két dolgot jelent. Az egyik az, hogy elpusztul az adott ország fennálló gazdasági, társadalmi és államrendje, vagy elpusztul mindenestül az adott ország. Ha egy támadás célja az adott állami és társadalmi rend szétzúzása és nem az adott nép és ország teljes elpusztítása, akkor az még racionális alternatíva lehetne. Az adott ország a támadó hatalom vazallusává lesz, de függő helyzetben továbbra is létezhet.

Ha azonban a totális pusztulásról van szó, akkor már joggal merül fel az a kérdés, hogy az adott ország tekintettel legyen-e a világ többi részének az életképes fennmaradására. Gondolkodhat úgy: mit számít nekem, hogy van-e valamilyen világ az én pusztulásom után. Ha nekem el kell tűnnöm a föld színéről, akkor tűnjön el velem az egész emberiség. Arról van szó, hogy amikor egy ország önmaga védelmében nukleáris fegyverekhez nyúl, akkor kockára teszi az egész világ megmaradását. Ezzel a dilemmával a történelem folyamán most néz szembe először az emberiség. A nukleáris korszakban a haditechnika lehetővé teszi, akár egy Oroszország méretű államnak az elpusztítását is a teljes népességével együtt.

Putyin elnök 2018. március 7-én adott interjújában ezt mondta erről a dilemmáról: „Ha valaki azt a döntést hozná, hogy elpusztítja Oroszországot, akkor nekünk legitim jogunk van a támadásra. Igen, ez az emberiség számára globális katasztrófát jelentene, az egész világ számára globális katasztrófát, de én mint Oroszország polgára és az orosz állam feje fel kell, hogy tegyek magamnak egy kérdést, miért van szükség nekünk egy olyan világra, amelyben Oroszország már nem létezik?”

Oroszországnak, az egész orosz népnek a túlélése valódi kérdés. Az Orosz Föderációnak, mint politikai berendezkedésnek túlélése szintén egy konkrét probléma. A kettő lényegesen különbözik egymástól. A nukleáris védelemről döntő állami vezetők azonosíthatják az ő uralmuknak a végét az egész orosz népnek a végével. Elképzelhető, hogy az orosz nép az Egyesült Államok vazallusává válik, amely ténylegesen a jelenleg fennálló Orosz Föderációnak a végét jelentené. Ez a vazallusi létezés joggal válthatja ki azt a válaszreakciót, hogyha én, mint orosz, csak szolgaként létezhetek, akkor sehogy se létezzek.

Most Oroszországot hoztuk fel példának, de ugyanezt fel lehet tenni az Egyesült Államokra vonatkoztatva is. Ha az egypólusú világrend, amelyben a birodalmi Amerika egyedül uralkodik, hirtelen megváltozna, akkor az óriási változásokat idézne elő a Washingtonban jelenleg fennálló hatalmi egyensúlyban. Azok a hatalomgyakorló körök, akik vesztesei lennének egy ilyen birodalmi összeomlásnak, választhatják azt az agresszív reagálást, amely a totális nukleáris katasztrófához vezetne.

Ha tehát nukleáris támadás érné Oroszországot, vagy az Egyesült Államokat, mindkettőnek szembe kellene nézni azzal a dilemmával, hogy államrendje és társadalmi rendje védelmében olyan választ ad-e, amely az egész emberiség pusztulását is okozná. Mindkét szuperhatalom számára az lenne a racionális magatartás, ha gondosan elkerülné, hogy harmadik felek belemanőverezzék, vagy belerántsák őket egy olyan kockázatos nukleáris döntésnek a meghozatalába, amely nemcsak az ellenség, de az egész emberiség pusztulásával is járna.

2014 és 2018 között megfigyelhettük, hogy az orosz kormány folyamatosan erőfeszítéseket tesz azért, hogy az államok feletti hatalom irányítói, közelebbről az AngloZionist Empire csúcs elitje ne manőverezhesse be valamilyen kockázatos konfliktusba, amely globális méretűvé növekedhetne. Az államok feletti birodalom rendfenntartó szerepét ma az Egyesült Államok és a NATO látja el. A világ közvéleményének jelentős része azt várja el a Nyugat részről folyamatosan provokált Oroszországtól, hogy illedelmesen és türelmesen reagáljon és a meggyújtott tüzeket körültekintően oltsa el.

A Nyugat azt ígérte Gorbacsovnak, hogy ha az Egyesült Németország benn maradhat a NATO-ban, akkor a NATO egy ujjnyit sem megy keletre. Ezt az ígéretet már Clinton elnök kormánya megszegte. Több évi előkészület után, amelyre az államok feletti hatalom neokon döntéshozói öt milliárd dollárt költöttek (ezt maga Victoria Nuland, az amerikai külügyminisztérium Európa ügyeiért felelős illetékese mondta) az AngloZionist Empire puccsal átvette a hatalmat Ukrajnában és ezt a fontos országot nemcsak az Európai Unióba akarta és akarja integrálni, de a NATO-ba is.

Oroszország biztonságát közelről veszélyeztette a Szíriában évek óta tartó több frontos háború. Fennállt annak a veszélye, hogy fanatikus iszlamista csoportok hatalomra kerülhetnek a konfliktustól sújtott Szíriában. Oroszországnak kétszer is háborút kellett vívnia saját fanatikus iszlamistáival Csecsenföldön. Ha Szíriában a szélsőséges iszlamisták kerültek volna hatalomra, Oroszország újból ki lett volna téve a fanatikus muzulmánok támadásának. Nyilvánvaló, hogy helyesebb, ha a velük való leszámolásra nem Oroszországon belül, hanem azon kívül kerül sor. Ezért kellett az egyébként konfliktuskerülő Putyinnak úgy beavatkoznia a kaotikus szíriai harcokba, hogy azzal a lehető legkisebb ráfordítással megvédje az orosz érdekeket. Ez a beavatkozás lehetővé tette a legújabb fegyvereknek és harcászati rendszereknek a gyakorlatban való kipróbálását is.

Nyilvánvaló, hogy egy orosz kormánynak elsősorban az orosz kormány és az orosz nép érdekeit kell szem előtt tartania. A világ többi részének az érdekei csak akkor jöhetnek számításba, ha azok egybeesnek a saját szükségleteikkel. Az érdekek között is az élet megőrzése, a túlélés a legfontosabb. Ezt azonnal követi Oroszország polgárainak a biztonsága. Az orosz nép életkörülményeinek a javítása is kiemelt fontosságú, ezért Moszkva folyamatosan csökkenti katonai kiadásait és fejleszti infrastruktúráját, egészségügyi-és nevelési rendszerét. Az Orosz Federáció érzékelhetően növeli bevételeit, hogy javítsa az oroszok életkörülményeit.

Az orosz politika láthatóan arra törekszik, hogy ellenségeiből semleges partnerek legyenek és ezekből, ha lehet barátok, majd később szövetségesek. A jelenlegi helyzet úgy is felfogható, hogy Oroszország és az AngloZionist Empire központi hatalma, az Egyesült Államok rivalizál a világ színpadán. Az orosz vezetés azonban nem így nézi a világot. A neokon agytröszt közvetlen irányítása alatt álló Egyesült Államok egyre több olyan lépést tesz, amellyel elidegeníti önmagától a világ népeit. Ilyen lépése az Iránnal kötött nukleáris egyezmény egyoldalú felrúgása, és a kereskedelmi háború megindítása Európa ellen.  Minthogy az Egyesült Európának sincs saját fegyveres ereje, csak az egyes tagállamoknak, ezért a NATO-ban irányító Egyesült Államok eddig korlátlanul tudta érvényesíteni saját akaratát. 2018 ebben változást hozott, mert úgy néz ki, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok már csak kényszerű szövetségesek, de nem bensőséges barátok. A fordulópont az 1999-es év volt, amikor Washington arra kényszerítette az európai NATO országokat, hogy egy másik európai ország ellen alkalmazzanak erőszakot. Mivel úgy szólt az ígéret, hogy csak Koszovóba lesz beavatkozás, ezért a Szerbia egészét érintő bombázás zavarba hozta Európa vezetőit. Érthető, hogy amikor az Amerika felett a főhatalmat gyakorló AngloZionist Empire úgy döntött, hogy megindítja a terror elleni háborút, az európai szövetségesek csak jelképesen csatlakoztak hozzá.

Az oroszok többsége ma is országuk európai részében él és tisztában van azzal, hogy az európaiak elhidegültek az Egyesült Államoktól. Ezért türelemmel és barátságosan viselkednek azokkal az európai országokkal szemben is, akik kényszerűségből szankcióval sújtották őket. Ma is partnereknek tekintik az európaiakat, mert tisztában vannak azzal, hogyha Oroszország lesz Európa legnagyobb nyersanyag-és energiahordozó szállítója, akkor az az európaiak számára is rendkívül hasznos lehet. Oroszország számára a legjobb biztonsági stratégia, ha kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatokat épít ki Európával.

Az AngloZionist Empire egyik központja ma is az Egyesült Királyságban, pontosabban Angliában van. Ennek a vazallus politikai elitje a leg- oroszellenesebb Európában. A Brexit révén ennek az elitnek a befolyása csökkeni fog. Egyre több állam védelmezi maradék szuverenitását Európában és ismeri fel, hogy igazi jövőjét nem a hanyatló Nyugat jelenti, hanem az emelkedőben lévő Kelet. És itt nemcsak Oroszországról, de Kínáról és Indiáról is szó van. Ezt a jövőt veszélyezteti, ha sikerül Oroszországot belerántani egy olyan nagyobb konfliktusba, amely arra kényszerítheti, hogy nukleáris fegyvereihez nyúljon. Minden nukleáris fegyverrel rendelkező országra vonatkozik, hogy nem szabad játszani a tűzzel.                 

[1] Számos nukleáris szerkezet felrobbantása esetén számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy a nukleáris felhők hosszúidőre eltakarják a napot és így megakadályozhatják a mezőgazdaság funkcionálását. Ha ez hosszú ideig tart, akkor éhínséget eredményezhet. Ezt az állapotot hívják nukleáris télnek.

[2] 2010. november 16-án Irán leállította az urándúsítóit, miután a centrifugák több mint 20%-a megsemmisült a Stuxnet nevű vírus tevékenysége nyomán. A Stuxnet a legnagyobb pusztítást a natanzi urándúsító létesítményben fejtette ki és mintegy ezer IR-1 típusú urándúsító centrifugát égetett le. Ezeknek a berendezéseknek a hajtómotorja azért ment tönkre, mert a Stuxnet sokkal nagyobb fordulatszámra állította át őket. Irán később jelentette, hogy a fertőzést megszüntették, de a szakértők tudják, hogy amíg az alkalmazott technológiát nem cserélik le addig egy újabb a Stuxnet-hez hasonló felépítésű, de eltérő működésű vírus behatolása csak idő kérdése. 

[3] Alan Kaufman: Israel’s Morality of Survival: http://blogs.timesofisrael.com/israels-morality-of-survival/

[4] 43-an meghaltak, 1900-an megsebesültek a gázai övezet és Izrael határán fekvő fal mellett tartó tüntetéseken 2018. május 4-én. A Haretz izraeli lap tudósítása szerint 40 ezer palesztin tüntetett Gázában. Az izraeli hadsereg éles lőszert és könnygázt is bevetett a tüntetők ellen, akik több ponton meg próbálták bontani a határkerítést. A gázaiak tiltakozására az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe kerülése miatt került sor. Ez egybe esett Izrael állam megalakulásának 70. évfordulójával.  

[5] Mahdi Darius Nazemroaya: Preparing the Chessboard for the “Clash of Civilizations”: Divide, Conquer and Rule the “New Middle East” (Global Research article, 2011. November 26.)

 

Reklámok