Drábik János: Izrael Békés Atombombái 1./3. rész

Dr. Drábik János — A félelemhez való jog és Izrael békés atombombái

Van-e joga Izraelnek ahhoz, hogy féljen? Van! Van-e joga Iránnak ahhoz, hogy féljen? Elvileg neki is van! Gyakorlatilag azonban nincs. Izrael arra hivatkozik, hogy azért vannak nukleáris fegyverei, mert az őt körülvevő nagyobb területű és népesebb iszlám államok között veszélyeztetve érzi magát. Van-e joga Iránnak ahhoz, hogy féljen Izrael atombombáitól? Nincs, mert ezek békés atombombák. Egyáltalán, honnan veszik maguknak a jogot a teheráni vezetők ahhoz, hogy félni merészeljenek Izraelnek a nemzetközi békét-és biztonságot szolgáló békés atombombáitól? Irán részéről már ez a félelem is provokáció, amely nem fér össze a nemzetközi joggal. Teheránnak csak akkor lenne szabad félnie, ha arra előzetesen engedélyt kapna az ENSZ-től, a NATO-tól és Izraeltől. Az Ajatollahok vegyék végre tudomásul, hogy egyenlőkhöz tartozó országokat csak akkor illeti meg a félelemhez való jog, ha azt az egyenlőbbekhez tartozó államok engedélyezik a számukra.

Tegyük félre az iróniát és nézzük a nyers valóságot. A Pentagonnak köszönhetően 2015 óta már ismert tény, hogy Izrael mintegy 400 nukleáris robbanófejjel rendelkezik. Ezért övé a világ harmadik legnagyobb nukleáris fegyverkészlete. Az első kilövésre alkalmas nukleáris fegyvert 1966 decemberében állították elő. Ezért a kutatók Izraelt tekintik a világ hatodik országának, amelynek sikerült ilyen fegyvert kifejlesztenie.

Izrael azonban egészen a mai napig hivatalosan nem ismerte el, de nem is cáfolta, hogy rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Folyamatosan azt ismétli, hogy nem ő lesz az első ország, amely be fogja vetni a nukleáris fegyvereket a Közel-Keleten. Izrael megtagadta az Atomsorompó Egyezmény (Treaty on the Non-Proliferation of Nuclear Weapons, NPT) alá írását. A Zsidó Állam azért nem engedett a nemzetközi nyomásnak, hogy csatlakozzon ehhez az egyezményhez, mert nem hajlandó olyat tenni, amely ellenkezik nemzetbiztonsági érdekeivel. Izrael folyamatosan arra törekedett, hogy megakadályozzon más államokat, hogy ők is nukleáris fegyverhez jussanak saját erőfeszítéseik révén. Az atomfegyver terjedését Izrael a Begin-doktrína alapján kész akár megelőző csapással is megakadályozni. Ez különleges sajátossága az évtizedek óta tartó izraeli nukleáris politikának.

Noha 2015. március 20-án a Pentagon megerősítette, hogy Izraelnek valóban vannak nukleáris bombái, az amerikai tömegtájékoztatás azonban kizárólag arra összpontosított, hogy Iránnak, milyen veszélyes nukleáris ambíciói vannak. Arról gondosan hallgatott, hogy Izraelnek ezek a félelmetes fegyverek már a rendelkezésére állnak. Az Egyesült Államok, mint védőhatalom, felelősséget vállalt azért, hogy Izrael ne legyen atomfegyverrel rendelkező ország. Kennedy elnök ezt a kötelezettséget komolyan vette és valóban ellenőrizte, hogy Izrael ne állítson elő nukleáris fegyvereket. Izraelnek azonban sikerült elérnie, hogy Kennedy meggyilkolása után Washington mégis hozzájuttassa nukleáris fegyver előállításához szükséges technológiához. Amerika más országokat ugyanakkor arra szorított, hogy csatlakozzanak az Atomsorompó Egyezményhez, amelynek a célja a nukleáris fegyverek elterjedésének a megakadályozása.  

Az államok feletti Anglo-Zionist Empire (a világhatalmat gyakorló titkos elit- uralom) nyilvánvalóan kettősmércét alkalmaz a Közel-Keleten az atomfegyverek vonatkozásában is. Izrael létező atomfegyverei elfogadhatóak, mert állítólag nem veszélyeztetnek senkit, de Teherán nem létező nukleáris fegyvereinek már a gondolata is olyan veszélyes, hogy okot adhatnak egy megelőző háborúra Irán ellen.

Az államok feletti birodalom döntéshozói a jelek szerint magukévá tették Oded Yinon izraeli biztonsági szakértő nézeteit. Yinon 1982 februárjában tette közzé a Kivunim nevű héber nyelvű újságban a Stratégia Izrael számára az 1980-as évekre c. tanulmányát. A Kivunim (Directions, Irányok) negyedévente megjelenő folyóirat volt 1978 és 1987 között, és a judaizmussal, valamint a cionizmussal foglalkozó tanulmányokat közölt. A Cionista Világszervezet (World Zionist Organization) jeruzsálemi információs részlege adta ki. Oded Yinon, a szerző, korábban Ariel Sharon izraeli politikusnak (Izrael külügyminiszterének, később miniszterelnökének) a szaktanácsadója volt. Yinon munkatársként a The Jerusalem Post című lapnak is dolgozott.

Yinon úgy látta 1982-ben, hogy a nyugati civilizáció racionális és humanista alapjai az összeomlás állapotában vannak és a Nyugat szétesése még a Szovjetunió és a harmadik világ együttes támadása előtt bekövetkezhet. Ez együtt jár az antiszemitizmus fokozódásával és a diaszpórában élő zsidók számára Izrael marad az utolsó menedékhely. A zsidóállamot önkényesen meghúzott határokkal rendelkező arab-muszlim országok veszik körül. Ezek az államalakulatok átmeneti képződmények, amelyek kártyavárként összeomolhatnak. Ha szétesnek, többé már nem jelentenek fenyegetést Izrael számára.

Yinon elemezve az arab országok gyengeségét, arra a következtetésre jutott, hogy Izraelnek célul kell kitűznie az arabvilág feldarabolását, a meglévő nagyobb országok átalakítását etnikai és vallási csoportok mozaikjává. Így ír erről:

„Minden arabközi konfrontáció rövidtávon előnyös Izrael számára.” A terve publikálásakor folyamatban lévő libanoni eseményeket kivetítette az egész arab világra. A kiéleződő konfliktusok és lázadások elősegítik Izrael rövid és hosszútávú stratégiájának az érvényesítését. Elsőként azt ajánlotta, hogy az Izraeltől keletre lévő arab államoknak meg kell törni a katonai erejét, de a legfontosabb hosszútávú cél, hogy létrejöjjön egy olyan formáció, amely etnonacionalista és vallási csoportok mozaikjaiból tevődik össze.

Yinon hibásnak minősítette az 1978-ban Begin és Sadat által kötött Camp David-i egyezményt, amely Carter amerikai elnök közvetítésével jött létre. Yinon úgy vélte, hogy Egyiptom politikai „hulla” és Izraelnek vissza kellene foglalnia a Sínai-félszigetet, amelyet a hatnapos háborúban szállt meg, de a Camp David-i megállapodás értelmében vissza kellett adnia Egyiptomnak.

George Ball, egykori amerikai ENSZ nagykövet, 1982 nyarán egy szenátusi meghallgatáson beszámolt arról, hogy Ariel Sharon célja kiszorítani a palesztinokat a Nyugati Partról, hogy csak azok maradjanak, akiknek a munkájára szükség van. Yinon tanulmánya szerint az izraeli politikának háborúban és békében egyaránt azt a célt kell követnie, hogy likvidálja azt a Jordániát, amely jelenleg Hashemita Királyságként létezik. Növelni kell a palesztinok migrációját a Nyugati Partról Kelet-Jordániába. Jordánia felszámolása megszüntetné azt a problémát, amit a palesztinok koncentrált jelenléte okoz azokon a palesztin területeken, amelyeket Izrael az 1967-es hatnapos háborúban elfoglalt.

Yinon Irakot tekintette Izrael számára a legnagyobb fenyegetésnek olajgazdagsága miatt. Úgy vélte, hogy az Irán és Irak között folyó háború ez utóbbi széteséséhez vezet. Izraelnek ezért arra kell törekednie, hogy Irak három részre legyen feldarabolva, egy Basra központú siita részre, egy Bagdad központú szunnita területre és a kurdok lakta részre, amelynek Mosul a központja. Izrael Sahak neves izraeli kutató és közéleti személyiség Yinon tervéről azt állapította meg, hogy az hűen tükrözi azt a stratégiát, amelyet Ariel Sharon és Rafael Eitan dolgozott ki. Yinon tervét erősen befolyásolta az amerikai neokonzervatívok gondolkodásmódja. Ennek lényege, hogy Izrael érdekeit az szolgálja, ha gyenge államokból álló rendszer jön létre az egész Közel-Keleten. Ez ellentétes volt a korábbi elgondolással, amely szerint az államok feletti hegemón hatalom (AngloZionist Empire) érdekeit az szolgálja, ha a térségben erős államokból álló rendszer működik. A Haaretz c. lap 1982. február 5-én azt írta, hogy Izrael geostratégiai érdekeit Irak feldarabolása szolgálná a legjobban. Ez a 2003-as Irak elleni invázióval meg is valósult. Yinon tehát egy olyan tervet dolgozott ki 1982-ben, amely ráirányította a figyelmet a Nagy Izrael (Eretz Israel ) koncepciójára, amely viszont a 2018-ban is hatalmon lévő Likud kormány hivatalos politikája lett.

A Yinon terv részletesebb és konkrétabb változata 1996-ban készült el A Clean Break: A New Strategy for Securing the Realm  (Világos szakítás: Új stratégia a térség biztonsága számára) címmel. Az Izraellel szorosan együttműködő Washington-i Felsőfokú Stratégiai és Politikai Tanulmányok Intézete (Institute for Advanced Strategic and Political Studies) munkatársai dolgozták ki. Ennek a csoportnak volt az irányítója Richard Perle, aki a Prince of Darkness (Sötétség Hercege) elnevezést vívta ki magának.

Ezt követte a legképzettebb háborúcsináló profikból álló neokon-agytröszt, a Project for a New American Century megalakulása, valamint egy hasonló című stratégiának a kidolgozása. A ma is érvényes mesterterv kidolgozását William Kristol, Robert Kagan, Bruce Jackson és az ismét főszereplővé vált fanatikus cionista és Irán gyűlölő John R. Bolton irányította.

Formailag a Project for a New American Century (PNAC) elnevezésű agytröszt 2006-ban már megszűnt működni és helyébe új neokon agytröszt lépett, amelynek a neve Foreign Policy Initiative. Ezt is Kristol és Kagan irányította. 2018-ban ott tartunk, hogy ez az agytröszt is formailag már abbahagyta a működését 2017-ben.

A PNAC agytrösztjének az egyik legbefolyásosabb publikációja Rebuilding America’ s Defences 2000-ben látott napvilágot. Az a 27 neokon hivatásos háborúcsináló szakértő, akik Thomas Donnelly, Donald Kagan és Gary Schmitt vezetésével elkészítették a jelentést, úgy vélték, hogy a 2000 előtti éveket megelőző időszak kedvező volt a gazdasági növekedésre és az amerikai elvek szerinti szabadság és demokrácia terjesztésére. Úgy vélték, hogy az amerikai védelmi kiadások nem elegendőek a Pax Americana fenntartására. A dokumentum azt ajánlotta, hogy létre kell hozni négy amerikai katonai világközpontot, regionális katonai parancsnokságokat, és a katonai költségvetés szintjét a GDP 3,8 %-ára kell emelni, évente 20 milliárd dollárral növelve a katonai kiadásokat.

A Yinon terv tehát tovább élt a Washington-i neokon-agytröszt stratégiájában, és realizálódott Izrael politikai gyakorlatában. Izrael lényegében elfoglalta a Jordán folyó mentén lévő Nyugati Partot, megerősítette pozícióit a megszállt a Golán magaslatokon, a Gáza övezetet pedig egy katonailag körülzárt, blokád alatt tartott kényszerlakhellyé tette két millió palesztin számára.

A Yinon terv tehát azt tűzte ki célul, hogy biztosítsa Izrael regionális nagyhatalmi státuszát a közel-keleti térségben. E cél érdekében Izraelnek át kell alakítania geopolitikai környezetét az őt körülvevő arab államok balkanizációjával, azért hogy kisebb és gyengébb államok vegyék körül. Ennek a stratégiának a végrehajtását jelentette az iraki háború, a 2006-os libanoni háború, a 2011-es líbiai háború és a rezsimváltás Egyiptomban, valamint a még mindig tartó szíriai konfliktus. A Yinon terv szerves részét alkotta Libanon, Egyiptom és Szíria feldarabolása. Ezt a folyamatot Észak-Afrika egészére is ki akarta terjeszteni.

A feladat Nagy Izrael (Eretz Izrael) létrehozása. Az Ígéret Földje (Mózes I. (Teremtés) könyve 15. fejezet, 18. verse szerint) az a terület, amely Egyiptom nagy folyójától (Nílustól) az Eufrátesz folyóig terjed. Nem a jelenlegi Izrael egyedül az Ígéret Földje. Az izraeli nacionalista ideológia szerint Izraelnek ki kell terjednie a történelmi Izrael egész területére. Ez magába foglalja a palesztin mandátum területét, továbbá Transzjordániát, és egy sor más területet a Szíria északi részén fekvő Homs városától és az Irakot átszelő Eufrátesz folyótól egészen a Földközi-tengerig, valamint a tágabb értelembe vett levantei térséget.     

Izrael a Yinon terv végrehajtásával elkezdte megteremteni magának a további terjeszkedéséhez szükséges életteret és azon munkálkodik, hogy létrehozzon egy nagyobb államot, amely véglegesítené hegemóniáját a közel-keleti térségben. Ahhoz, hogy Izrael fennmaradjon, regionális nagyhatalommá kell válnia. Az etnikai és vallási alapon feldarabolt államok Izrael hegemóniája alatt szükségszerűen tőle függő vazallusállamokká válnának. Ilyen összefüggésben a 2011 óta folyó szíriai háború az Eretz Izrael létrehozását célzó izraeli területi terjeszkedés részét képezi. A Saul Alinsky és Gene Sharp módszereivel előkészített „arab tavasz” Egyiptomban is ugyanezt a célt szolgálta.

Nagy Izrael tehát magába foglalná a jelenlegi Izraelt, Szíriát, Jordániát, Egyiptomot és Irak egy részét. A bibliai nacionalizmusra támaszkodó törekvések szerint az eljövendő Nagy Izraelben elsősorban zsidók élnének, így az ottani muszlim lakosságot csökkenteni szükséges. A háborúk által romba döntött országokból tömegesen elvándorló migránsok helyét az Európából odavándorló zsidók foglalnák el.

A Zsidó Biblia (Tanach) és annak napjainkban elfogadott értelmezései szerint Izrael Állam megalakulása 1948-ban a bibliai próféciák beteljesülését jelentette. Ezt Izrael valamennyi miniszterelnöke megerősítette. Jacob J. Schacter rabbi, a New York-i Yeshiva Egyetem professzora szerint: „A történelem kezdeti időszakától Eretz Izrael a zsidó élet és a zsidó sors központi kérdése volt.” Az Egyesült Államokban sok millió evangéliumi keresztény a Biblia alapján értelmezi napjaink világpolitikai fejleményeit. Hitük szerint a zsidó nép visszatérése Izrael földjére Jézus második eljövetele közeledésének az előjele. Izrael állam létrejötte óta pedig tanúi lehetünk a zsidók és a nem zsidók közti egység erősödésének. Vannak azonban olyan ortodox zsidó közösségek, akik azt állítják, hogy a jelenlegi Izrael nem az „írás”(Tóra, Talmud) szerint jött létre.

Miért került Irán a célkeresztbe?

Ennek az egyik oka az, hogy a 80 millió lakosú és a több mint, másfél millió négyzetkilométer területű független Irán akadályozza Izraelt, mint regionális nagyhatalmat, hegemóniája zavartalan érvényesítésében. Izrael szabadulni szeretne a Libanonban jelentős befolyással rendelkező Hezbollah-tól, amely 2006-ban elérte, hogy a nagy fölényben lévő izraeli hadsereg visszavonuljon Dél-Libanonból. A Hezbollah logisztikai támogatását Irán biztosítja Szírián keresztül. Ezért Izrael szeretné felosztani Szíriát, de legalább kiszorítani Iránt Szíriából, hogy ne támogathassa a Hezbollah-ot.

Izrael az államok feletti AngloZionist Empire közel-keleti helyőrségéből fokozatosan regionális irányító központtá nőtte ki magát. A pénzuralmi oligarchia hatalmát veszélyezteti minden olyan törekvés, amely gyengíti a dollár egyeduralmát. Azok az államok, amelyek kivonták magukat a világelit magántulajdonában lévő pénzrendszerből, kemény retorzióban részesültek. Iraknak nem voltak tömegpusztító fegyverei és Líbiában sem a kegyetlen diktátort kellett eltávolítani.

Irak 2000 októberében az amerikai dollárt lecserélte euróra. Líbia pedig előkészítette az aranyalapú afrikai valutának a bevezetését. Kadhafi beindította azt a mozgalmat, amelynek az volt a feladata, hogy a dollár és az euró helyett az aranyalapú dinárt használják egész Afrikában. John Perkins megírja az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című könyvében, hogy a Kadhafi elleni háborúnak ez volt az igazi oka.

Wesley Clark amerikai tábornok, a NATO korábbi főparancsnoka hozta nyilvánosságra 2002-ben, hogy „Hét ország ellen indítunk háborút öt év alatt. Irakkal kezdjük, aztán Szíriával, Libanonnal, majd Líbiával, Szomáliával és Szudánnal folytatjuk. Visszatérünk és öt éven belül elintézzük Iránt.”

2018-ban már tudjuk, hogy ebből mi minden az, ami meg is történt. A felsorolt országok közül egyik sem szerepel azon az 56 bankot számláló listán, amelyen a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, a BIS tagjai szerepelnek. (A BIS a pénzuralmi világelit tulajdonában lévő intézmény, amely 1930 óta ellátja a világ központi bankjai központi bankjának a szerepét.) Ebből azt a két államot, amely a legmesszibbre ment a pénzhatalmi világelit egyeduralmának az elutasításában, ténylegesen szétbombázták. De ezek a bombázások a kozmopolita balliberálisok szerint nem minősíthetők terrorizmusnak, mert ezek a világdemokrácia és a humanizmus egyetemes értékeit érvényesítő, az elnyomott népek számára szabadságot és boldogságot hozó progresszív bombázások voltak.

2006 februárja óta Szíria sem használja már a dollárt elsőszámú kereskedelmi valutaként. Amikor pedig Pakisztán 2018. január 4-én közölte, hogy többé nem  dollárban számol el a Kínával folytatott kereskedelemben, az Egyesült Államok még ugyanezen a napon feltette Pakisztánt a megfigyelés alatt állók listájára a vallásszabadság megsértése miatt.

2018. április végén Irán áttért a dollár elszámolásról az euró használatára. Ugyanezen a héten az amerikai katonai-ipari komplexum, a szervezett magánhatalom tulajdonában lévő tömegtájékoztatás és Izrael együttesen előállt azzal, hogy Irán hazudott és ma is hazudik a nukleáris fegyverek kifejlesztésével kapcsolatosan. Újból a balliberális média központi témája lett, hogy Irán a nemzetközi terrorizmus legfőbb támogatója, és valójában továbbra is arra törekszik, hogy nukleáris fegyverhez jusson.

Afganisztánnak semmi köze nem volt a 2001. szeptember 11-én hamis zászló alatt végrehajtott terrorcselekményekhez, mégis a következő hónapban már százával hullottak rá a békét, a társadalmi igazságosságot és jólétet hozó boldogító-bombák. Beindult a meghatározatlan ideig tartó globális háború a terrorizmus ellen. Ezt követte a 2003-tól 2011-ig tartó háború Irak ellen. Az Egyesült Államok nem nevezett meg hivatalosan okot a háború megindítására.

A terrorizmus elleni háború részeként hivatkoznak rá. Ez a háború valójában még mindig tart, csak más formákat öltött. Most felgyorsultak az Irán elleni háború előkészületei.

Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel német kancellár nem tudta meggyőzni Trump amerikai elnököt arról, hogy ne mondja fel a 2015-ben Iránnal kötött nukleáris egyezményt. Trump azért nem tartotta megfelelőnek ezt a nemzetközi megállapodást, mert nem korlátozza Iránt abban, hogy kifejlessze interkontinentális rakétáit, továbbá abban sem, hogy Szíriában önkéntesekből álló egységei legyenek. Az új amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó, John Bolton a New York Times-ban 2015-ben megjelent írásának ez volt a címe: Irán bombájának a megállításához, bombázzad Iránt (To Stop Iran’s Bomb, Bomb Iran)! Bolton azt ajánlotta, hogy vagy az Egyesült Államok vagy Izrael intézzen bombatámadásokat Irán nukleáris reaktorai ellen. Úgy vélte, hogy nem szükséges lerombolni Irán teljes nukleáris infrastruktúráját, de össze kell törni a kapcsolatrendszereket a nukleáris üzemanyagciklusban, mert ezzel 3-5 évre vissza lehetne vetni Irán atomprogramját. Bolton ehhez még azt is hozzátette, ha ezt az Egyesült Államok nem teszi meg, akkor szükség esetén Izrael egyedül is megteheti.  

Egyre több jele van annak, hogy Izrael sikeresen manőverezi bele az Egyesült Államokat egy újabb közel-keleti háborúba. Mike Pompeo, az újonnan kinevezett külügyminiszter első útja Szaúd-Arábiába és Izraelbe vezetett. Pompeo mindkét országban közös nemzetközi fellépést sürgetett Irán ellen. Pompeo és Netanyahu azt sérelmezte, hogy a Teheránnal kötött nukleáris megállapodás nem akadályozza Iránt abban, hogy álcázva folytassa nukleáris fegyvergyártási képességének a kifejlesztését. Arról természetesen egy szó sem esett, hogy Izraelnek – a nemzetközi jog megszegésével, illegálisan – nagy  nukleáris fegyverkészlete van. Izrael azt szeretné, ha helyette az Egyesült Államok bombázná le Irán nukleáris létesítményeit. Izrael (és most már Szaudi Arábia is) mindig kész volt arra, hogy az utolsó amerikai katonáig bátran  harcoljon Irán ellen,

Az amerikai külügyminiszter látogatását követően Izrael támadást intézett 2018. április 30-án Iránnal kapcsolatos célpont ellen Szíriában és megölt 11 iráni önkéntest. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tíz egymást követő jelentésében megerősítette, hogy Teherán eddig teljes mértékben betartotta a 2015-ös megállapodást. Ezt erősítették meg Washington európai szövetségesei. James Mattis amerikai védelmi miniszter kongresszusi meghallgatásán pedig kijelentette, hogy az Iránnal kötött nukleáris megállapodás megtartása az Egyesült Államok nemzeti érdeke.

Valójában az Egyesült Államok az, amelyik nem tett eleget vállalásainak. A 2015-ös szerződésben az aláíró felek kötelezettséget vállaltak arra, hogy Iránt újraintegrálják a világgazdaságba. Trump elnök 2017 májusában a NATO csúcsértekezleten arra próbálta rábeszélni európai partnereit, hogy ne kössenek üzleti szerződéseket Iránnal. A Trump kormányzat számos vállalatnak megvonta az engedélyét, amelyek folytatták az üzletkötéseket Teheránnal. Az Amerikát is irányító államok feletti pénzuralmi elitnek ez a diszkriminatív magatartása jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az iráni pénz, a riál, napok alatt elveszítette értékének a 25%-át. Az iráni infláció felgyorsulásának közvetlen előzménye Mike Pompeo-nak külügyminiszterré és John Bolton-nak nemzetbiztonsági főtanácsadóvá való kinevezése volt. Egyikük sem csinált titkot abból, hogy minél előbb rezsimváltást akarnak elérni Iránban. Azonnal, vagy még gyorsabban.

A hat világhatalom által megkötött megállapodás Trump döntése ellenére is életben maradhat. Az iráni keményvonalasok várhatóan követelni fogják annak a megállapodásnak megszüntetését, amely gazdaságilag többé már nem előnyös Teherán számára az amerikai szankciók felújítása miatt. Iránnak viszont továbbra is alá kellene vetnie magát a szigorú nemzetközi ellenőrzésnek. Ez magával vonhatja azt is, hogy Irán felújítja nukleáris programját és folytatja urándúsítási tevékenységét. Ez már lehetőséget ad arra, hogy Netanyahu, valamint az őt támogató John Bolton és Mike Pompeo rávegyék Trump elnököt: intézzen katonai támadást Irán ellen, vagy ha ezt Izrael tenné meg, akkor támogassa azt és folytassa az Izrael által megkezdett háborút.

Észak-Korea más utat járt, mint Irán. Először kifejlesztette atombombáit és a bevetésükhöz szükséges ballisztikus rakétáit. Irán ezzel szemben már akkor leült a tárgyalóasztalhoz, amikor még csak azt érte el, hogy elő tudott állítani 20%-s dúsított uránt. Olyan rakétákkal sem rendelkezik, amelyek alkalmasak lennének nukleáris robbanófejek célba juttatásához. Észak-Koreának reális esélye van arra, hogy kikényszerítse Amerikától nemzetközi jogi elismerését, amire évtizedek óta törekszik. Iránnak viszont szembe kellett néznie a 2015-s nukleáris megállapodásnak a felmondásával. Ennek egyik oka éppen az volt, hogy az Amerikát irányító államok feletti hatalom arra a meggyőződésre jutott: Iránra most sikeresen lehet nyomást gyakorolni, mert már nincsenek választási lehetőségei és kénytelen engedni.

Az amerikai-izraeli-szaudi tengely valódi célja nem az iráni kormány tevékenységének a visszaszorítása, hanem Irán teokratikus siita kormányzatának a megdöntése. Meglapozott az a feltételezés, hogy Trump, valamint az őt körülvevő neokon tanácsadók üdvözölnének egy Irán elleni háborút. A világsajtóból átmenetileg eltűnt Mohammad bin Salman, a szaúd-arábiai politika első számú irányítója, nyilván azt képzeli, hogy egy Irán elleni háború esetén Szaúd-Arábia válhatna a térség első számú hatalmává. Netanyahu természetesen arra számít, hogy a mullahok rendszerének a megdöntése Teheránban növelné Izrael biztonságát és hozzásegítené ahhoz a régóta áhított céljához, hogy regionális nagyhatalomként, amely egyedül rendelkezik atomfegyver arzenállal, Izrael legyen a közel-keleti térség irányítója. 

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy az Egyesült Államoknak és az amerikai népnek milyen haszna lenne egy teheráni rendszerváltásból, akkor már nehéz megtalálni a választ. Még nehezebb a válasz, ha áttekintjük, milyen eredményekkel járt az amerikai beavatkozás Afganisztánban, Irakban és Líbiában a 2001 utáni időszakban. A tények azt mutatják: amikor az amerikai fegyveres erők megdöntik a nemkívánatos kormánynak az uralmát az Iszlámvilág valamely országában, akkor a megtámadott ország helyzete tartósan rosszabbra fordul.

A globális Deep State egyben az Egyesült Államok folyamatosan hivatalba lévő, elmozdíthatatlan „elnökének” a szerepét is betölti. A megválasztott elnök, Trump, csak egy négyévi megbízatással rendelkező ügyvezető, kinek a megbízatását a választók adott esetben négy évvel meghosszabbíthatják. Trump, amikor még azt hitte, hogy ő lesz a végrehajtó hatalom elsőszámú irányítója, akkor nemzetállami Amerikát ígért választóinak. Ennek részét képezte az is, hogy véget vet az Egyesült Államok rendkívül költséges és sikertelen háborúinak a Közel-Keleten. Ezeket a felesleges háborúkat a globális Deep State kényszerítette Amerikára a katonai-ipari komplexum érdekében, amely eddig ezer milliárd dollár nagyságrendben jutott profithoz a háborúk révén.

Választási ígéretei miatt elképzelhető, hogy Trump nem akar nyílt katonai beavatkozást Irán ellen. Amikor a Deep State nyomására elfogadta, hogy  külügyminisztere a szélsőséges Pompeo és a nemzetbiztonsági főtanácsadója a fanatikus Bolton legyen, valójában a ZOG (Zionist Occupation Government) néven ismert nagyhatalmú cionista lobby szervezetnek, az AIPAC-nak[1] tett engedményeket. Miután Trump folyamatosan harcban áll az államok feletti hatalom hálózatával, ezért kénytelen-kelletlen újabb és újabb engedményeket kell tennie az őt ellenőrző neokon agytrösztnek. Ez még kiegészül a nacionalista és populista Netanyahu-nak tett gesztusokkal is. Ilyen volt az, hogy Trump Jeruzsálembe helyzete át Tel-Aviv-ból az Egyesült Államok nagykövetségét. Trump rendelkezésére áll a világ leghatalmasabb hadserege, és óriási nyomás nehezedik most rá, hogy háborút indítson Irán ellen. Lesz-e elég ereje ellenállni?

Az kétségtelen, hogy Netanyahu kampányba kezdett, ha nem is egy háború, de legalább valami féle hamis zászló alatti akció, vagy ürügy létrehozására, amivel rá lehetne venni az Egyesült Államokat, hogy mérjen csapást Iránra. Igen sok múlik az amerikai fegyveres erők legfőbb vezetőin. Netanyahu azt igyekezett legutóbb bizonyítani, hogy nukleáris képességét illetően Irán hazudott. Az izraeli miniszterelnök az AIPAC-on keresztül döntő befolyást szerzett az amerikai törvényhozásban, a tömegtájékoztatásban, a Fehér Házban és a hírszerző szervezeteknél. Figyelemre méltó azonban, hogy jelenleg a Pentagon felső vezetése az, amelyik még érdemi ellenállást képes tanúsítani. Tény, hogy nem minden amerikai katona kész lelkesen meghalni Izraelért.

Izrael azonban nem adja fel könnyen. Eddigi történelmében számos esetben bizonyította, hogyha érdekei úgy kívánják, akkor megszegi a nemzetközi jogot. Mára nyíltan rasszista politikát folytat és következetesen hajtja végre a palesztinok kiszorítására a lassú etnikai tisztogatás stratégiáját. Az államok feletti szervezett magánhatalom és az azt irányító pénzuralmi elit a tulajdonában lévő tömegtájékoztatás segítségével próbálja megszerezni a világközvélemény támogatását az Irán elleni háborúhoz. Célja elérése érdekében a világ egyik legelnyomóbb, legdespotább államával, Szaúd-Arábiával is kész volt szövetségre lépni.

Mit akar konkrétan Izrael elérni?

Kezdetben az volt az izraeli elképzelés, hogy a térség minden nagyobb államában, köztük az összes szekuláris kormányzat által irányított országban rendszerváltást kényszerítenek ki és vallási ideológiát követő kisebb államokat hoznak létre. A vallási és etnikai ellentétektől szabdalt kis államokban élő arabok és muszlimok, szunniták, siiták és keresztények egymást fogják gyilkolni  anarchikus állapotok közepette, miközben Izrael bebizonyítja az egész világnak, hogy ő az egyedüli nyugati típusú jogállam, az egyetlen demokrácia a Közel-Keleten.

A Yinon által kidolgozott és a neokonok által továbbfejlesztett izraeli stratégiát Iránnal, a térség legnagyobb államával, szemben eddig nem sikerült végrehajtani. Újra kellett indítani a propagandát arról, hogy Iránnak továbbra is van érvényes katonai nukleáris programja. A következő lépés meggyőzni a világközvéleményét arról, hogy Izrael létében van fenyegetve és ezért minden eszközt igénybe kell vennie önvédelme érdekében. Itt az jelenti a problémát, hogy Izraelnek nincs elég katonai ereje Irán legyőzéséhez. Azt meg tudják tenni egyedül is az izraeliek, hogy csapást mérjenek néhány célpontra, de ha az irániak és a Libanonban működő Hezbollah válaszol az izraeli támadásra, akkor az már megbéníthatja a Zsidó Államot. Ugyanakkor egy iráni válasz kitűnő ürügyet szolgáltathat arra, hogy segítségnyújtás címén – az AIPAC aktivizálásával – bevonja az Egyesült Államokat az Irán elleni háborúba. Az Egyesült Államoknak formálisan nincs kölcsönös védelmi szerződése Izraellel, de az Egyesült Államok 2017-ben létrehozott egy állandó katonai támaszpontot Izraelben. Elég lehet egy szakszerűen előkészített ürügy, hogy Amerika is kénytelen legyen beszállni a háborúba. (Pl.: az Ajatollahok „támadást kíséreltek meg” vegyi fegyverekkel az izraeli-amerikai támaszpont ellen)[2] 

Izraeli részről nem attól félnek, hogy Irán „eltörli őket a térképről” (amely kifejezés valójában Khomeini Ajatollah szavainak a téves fordítása) nukleáris rakétáival. Valójában attól tartanak, hogy egy sikeres muszlim hatalom Izrael riválisa lehet és kétségbe vonhatja a Zsidó Állam regionális nagyhatalmi státuszát a világnak ebben a fontos térségében. Felléphet a palesztinokkal szemben folytatott rasszista politikája ellen is. Irán a pénzuralmi világelit uralma alatt álló Egyesült Államokat nyíltan bírálja és ellenzi a Szaúdi-ház despota uralmát is. Irán valódi bűne tehát az, hogy a nemzetközi jogra támaszkodva nyíltan szembe mer szállni az AngloZionist Empire-nek a globális hegemóniájával.

A The Saker politika elemző szerint Izrael[3] egyrészt maximális károkat akar okozni Irán gazdaságának, másrészt meg akarja büntetni az irániakat, amiért rossz vezetőket támogatnak, harmadrészt meg szeretné dönteni az Iszlám Köztársaságot, hogy elriassza a többi államot az iráni példa követésétől. Be kell bizonyítani az egész világnak az államok feletti hatalom mindenhatóságát, amely ellen nem érdemes fellázadni.

Ennek a célnak az eléréséhez nincs szükség Irán inváziójára. Elég, ha cirkáló rakétákkal, drónokkal és légi erővel tartósan bombázzák. Izrael részéről úgy vélik, hogy ha valóban erős csapást mér Amerika Iránra, akkor az eléggé meggyöngíti, hogy ne tudja többé hatékonyan támogatni a Hezbollah-ot. Ezzel lehanyatlik a „Siita Félhold” hatalma. Mindebből az is következik, hogy az izraeliek helyesen állítják, hogy Irán egzisztenciális fenyegetést jelent számukra. Csupán a fenyegetés valódi természetével kapcsolatban tesznek hamis állításokat.

Ha Izraelnek sikerül rávenni az Egyesült Államokat egy Irán elleni támadásra, a fölényben lévő amerikai légierő óriási rombolást tudna végezni Irán infrastruktúrájában, több millió polgári lakos elpusztításával. Az irániak a történelem tanúsága szerint, ha rákényszerülnek bátran harcolnak hónapokig, sőt évekig is. Iránt azonban légierővel és rakétákkal nem lehet elfoglalni. Az iráni katonák nyilván harcolni fognak nem csak Iránban, hanem Szíriában, Irakban és Afganisztánban is.

Az irániak is rendelkeznek rakétákkal és ezekkel számos amerikai katonai támaszpontot is el tudnak érni a térségben. Lehetséges az is, hogy lezárják a Hormuzi szorost, amit az amerikai haditengerészet nyilván megnyitna, de ez csak nagy veszteségek árán lehetséges. Irán csapást mérhet Szaúd-Arábiára, de magára Izraelre is.

Az Irán-Iraki háború nyolc évig tartott 1980-tól 1988-ig, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Franciaország és még több más állam Irakot támogatta. Ezt a háborút egyértelműen az Iszlám Köztársaság nyerte meg. Irán 40 éve készül, hogy megvédje magát az AngloZionist Empire támadásától. Mivel egy szárazföldi invázió racionálisan nem jöhet számításba Irán ellen, ezért a háború esetleg évekig tartana. Ennek az egyik elkerülhetetlen következménye a közel-keleti régió gazdasági összeomlása lenne, amely a világgazdaságot is megrengetné. Ha ez a forgatókönyv érvényesül, ez nem végződhet másképp, mint az államok feletti hatalom vereségének a beismerésével. Ez után már nem marad más, mint a taktikai nukleáris fegyverek bevetése.

Irán ellen azonban semmi értelme nincs a nukleáris fegyverek bevetésének, mert azokat vagy katonai vagy polgári célpontok ellen lehetne bevetni. Amikor a Washington-i neokon agytröszt és az izraeli vezetés eljut ahhoz a ponthoz, hogy mérlegelje taktikai nukleáris eszközök bevetését Irán ellen, nem lesz már megfelelő célpont a támadásra. Nyilvánvaló, hogy az iráni haderő már szét lesz szórva a nagyterületű ország különböző részein, vagy pedig közvetlen harci kapcsolatba fog állni amerikai és más erőkkel. Egy ilyen iráni egységet nehéz úgy támadni, hogy az ne okozzon kárt a támadókban is. Az iráni városok elpusztítása sem járna semmilyen reális haszonnal. Elképzelhető, hogy taktikai nukleáris fegyverekkel le lehetne rombolni néhány polgári jellegű nukleáris létesítményt, vagy felrobbantani néhány földalatti bunkert. Aligha valószínű azonban, hogy így megadásra lehetne késztetni az irániakat.

Milyen szerepe lehet Oroszországnak egy ilyen konfliktusban?

A közelmúlt tényei azt mutatják, hogy Moszkva soha nem kezdeményezne egy háborút a nála sokszorosan erősebb Egyesült Államok és a NATO ellen. Az orosz vezetés ugyanakkor világosan látja, hogy Irán biztonsága kulcsfontosságú a saját biztonsága számára is. 2018 júniusában törékeny egyensúly alakult ki az oroszországi cionista lobbi és a nemzeti-hazafias eurázsisták között. A 2018 májusában végrehajtott izraeli támadások Szíriában ténylegesen az anticionista erőket erősítették meg Oroszországban.

Oroszország és Izrael viszonya rendkívül összetett. Ha Iránt megtámadnák valószínű, hogy az orosz hadsereg a segítségére sietne és támogatást nyújtana neki anélkül, hogy közvetlenül felvenné a harcot az amerikai, izraeli és NATO erőkkel. Ha azonban közvetlen támadás érné Szíriában az orosz csapatokat, arra Oroszország csaknem bizonyosan valamilyen ellencsapással válaszolna.

Egyes szakírók és elemzők szerint az államok feletti globális birodalom, amelynek központi tartománya az Egyesült Államok, nem élne túl egy totális háborút Irán ellen. Iránnak ugyanis nincs szüksége arra, hogy megnyerje a háborút a győzelem eredeti értelmében. Iránnak elég túlélnie ahhoz, hogy ne veszítse el a háborút. Irán akkor is fennmaradhat, ha szétbombázzák, felperzselik, akár hagyományos, akár nukleáris fegyverekkel. Ha az Iszlám Köztársaság fennmarad Iránban, akkor ténylegesen Irán győzött. Ha viszont az államok feletti birodalom, az AngloZionist Empire képtelen lesz térdre kényszeríteni Iránt, akkor elveszíti világhatalmi státuszát és nem tekintheti többé magát a világhegemónia egyedüli birtokosának. És mindezt nem egy nukleáris hatalom érte el, hanem csak egy hagyományos fegyverekkel rendelkező regionális hatalom.

Mindennek döntő hatása lenne a világuralmat gyakorló pénzuralmi világelit hatalmi bázisára, az ő magántulajdonában lévő dolláralapú pénzrendszer fennmaradására. Ma még el lehet mondani, hogy a teljesen fedezetlen dollár valódi támasza az Egyesült Államok haditengerészetének a repülőgép anyahajói és az amerikai haderőnek az a képessége, hogy darabokra zúzza szét azt az országot, amely nem engedelmeskedik a világ feletti uralmat gyakorló szervezett magánhatalomnak.

A kibernetikában, informatikában és a robotikában lezajlott tudományos-technikai forradalom eredményeként olyan új fegyverek és fegyverrendszerek jelentek meg, amelyek nagy valószínűség szerint a világ legerősebb hadseregét sebezhetővé tették e hadimodernizációt végrehajtó Oroszországgal szemben. Ha Irán túléli az ellene indított háborút, akkor azt is bebizonyítja az egész világnak, hogy egy konvencionális fegyverekkel küzdő regionális hatalom is képes  ellenállni az egyre despotikusabbá váló államok feletti világbirodalom diktatúrájának.

           

  

[1] Az AIPAC (American-Israel Public Affairs Committee – Amerikai-Izraeli Közügyek Bizottsága) az Egyesült Államokban működő legerősebb politikai lobbi közösség. 17 ezer alkalmazottja van és 414 ezer önkéntes segíti folyamatosan a munkáját. Évi költségvetése megközelíti 6,3 milliárd dollár. Akik ennek a lobbinak a tevékenységét bírálják a szervezett magánhatalom tulajdonában lévő tömegtájékoztatásban antiszemitának minősülnek. 

[2] The Warmakers by The Saker, 2018. 05.07, Information Clearing House

[3] The Warmakers by The Saker, 2018. 05.07, Information Clearing House

 

Reklámok