Drábik János – Miért erősebb az iszlám mint a kereszténység?

dr. Drábik János

miért erősebb az iszlám, mint a kereszténység? 

Európa elözönlése migránsinvázióval

A müncheni FOCUS hetilapnak adott interjújában Orbán Viktor miniszterelnök kijelentette, hogy „az iszlámvallás- és kultúra nem olvad össze a keresztény vallással és kultúrával; egy másmilyen életformáról van szó. Nem olvasztótégely jön létre, hanem multikulturalizmus, egymástól elválasztott társadalmakkal, amelyet Magyarország nem akar”. A magyar miniszterelnök szerint „Európa egy életforma, amelynek része a gondolat- és a vallásszabadság, a jogegyenlőség, a férfiak és nők egyenlősége. Ezek kulturális értékek, amelyeket meg kell védenünk. Most Európában párhuzamos társadalmak jönnek létre, amelyek nem akarnak igazodni ezekhez az értékekhez”.

Orbán kitér arra is, hogy miért az iszlám kultúra erősebb ma, mint az európai. Válaszol is rá, hogy azért erősebb az iszlám, mert jobban tiszteli az életet és nagyobb értéket tulajdonít a családnak, amit a demográfiai mutatók is jeleznek. „A magyarok érzik a csontjaikban a 150 éves oszmán uralmat, amelynek idején egy muzulmán és egy magyar világ létezett. Franciaországban járva ennek modern változatát látni. Így azt ugyan nem lehet tudni, hogy az integráció sikere eleve kizárt-e, de a példák azt mutatják, hogy az integráció eddig nem sikerült. Az iszlám soha nem volt Európa része, hanem bejött ide, és szellemi értelemben nem tartozik Európához”.

Orbán Viktor ehhez még hozzátette: „nem zárja ki, hogy az iszlám összeegyeztethető a demokráciával, de az Arab-tavasz legkeserűbb tanulsága az, hogy nem a szabadság kibontakozásához vezet a nyugati demokrácia rákényszerítése olyan országokra, ahol az idegenszerű, hanem még az a kevés is veszendőbe megy, ami volt”.

Orbán Viktor álláspontját támasztja alá De Gaulle egykori francia elnök is. A karizmatikus nagy francia hazafi 1962-ben – amikor Párizs több évig tartó háború után megadta a függetlenséget Algériának  – így indokolta meg azt, hogy Franciaország miért nem tudja sem a jelenben, sem a jövőben integrálni milliószámra a muzulmánokat[1]:

„Nagyon jó dolog, hogy léteznek sárga, fekete, vagy barna bőrű franciák. Ez azt bizonyítja, hogy Franciaország nyitott minden faj számára és egyetemes világszemlélettel rendelkezik. Integrálásuk azonban csak egy feltétellel lehetséges: hogy ők a lakosság egy csekély hányadát alkossák. ha ez nem így van, az azt jelentené, hogy Franciaország többé már nem lehetne Franciaország. Mindenekelőtt mi egy európai fehérbőrű népcsoport tagjai vagyunk, akiknek a gyökerei a görög-latin kultúra alapjaiból erednek, és akiknek keresztény a vallásuk.”

A nagy francia politikus ezután így folytatta:

„Ne gyertek nekem gyermekmesékkel. Muzulmánok? Teljesen nyilvánvaló, hogy ők nem franciák. Azoknak, akik az integrációt erőltetik, kolibri eszük van, még ha nagy tudósoknak is gondolják magukat. Próbáljátok integrálni az olajt az ecettel. Öntsétek össze egy üvegbe, aztán rázzátok jól össze és mégis egy idő elteltével ismét szétválnak. Az arabok azok arabok, a franciák pedig franciák. Valóban azt hiszitek, hogy Franciaország népessége magába tudna szívni tízmillió muzulmánt, akik holnap már húsz millióan lesznek, és holnapután negyven millióan? Ha most megvalósítjuk Algéria Franciaországhoz való integrációját, ha Algéria minden arabja és berbere franciának fog számítani, hogyan fogjuk tudni megakadályozni őket abban, hogy ne jöjjenek a kontinentális Franciaországba, ahol sokkal magasabb az életszínvonal? Szülőfalumat most úgy hívják, hogy Colombey-A-Két-Templomnál (Colombey les Deux Églises). Hamarosan az lenne a neve, hogy a Colombey-A-Két-Mecsetnél.”

De Gaulle-t erősíti meg Kertész Imre Nobel-díjas író a Friatider című svéd lapnak adott interjújában, amelyet 2015 őszén adott.[2] A Nobel-díjas író keményen bírálja az eurokratáknak azt a stratégiáját, amely muszlim kultúrával akarja felváltani az európait, lakosságát pedig tömeges bevándoroltatással harmadik világ országaiból származó migránsokkal. Kertész Imre így fogalmaz „A végső kocsma” című művében:

„Európa, gyerekes és öngyilkos liberalizmusa miatt, hamarosan alá hanyatlik. Európa alkotta meg Hitlert és Hitler után a kontinensnek nincsenek érvei: a kapuit szélesre tárja az iszlám előtt, nem mernek többé beszélni fajról és vallásról, miközben az iszlám csak az idegen fajokkal és vallásokkal szembeni gyűlölet nyelvét ismeri…”

A svéd lap szerint az író így folytatta fejtegetéseit:

„Beszélnek arról, hogy a muzulmánok elárasztják, megszállják és elpusztítják Európát, és hogy az európaiak hogyan viszonyulnak mindehhez, az öngyilkos liberalizmussal és a buta demokráciával (…) Mindig ugyanúgy végződik: a civilizáció eléri az érettség bizonyos fokát, ahol már nemcsak, hogy nem képes megvédeni önmagát, hanem látszólag érthetetlen módon a saját ellenségét imádja.”

De Gaulle-tól Orbán Viktoron át Kertész Imréig a felelősen gondolkodó közéleti személyiségek a minden mértéket meghaladó tömeges inváziótól féltik Európát. Ugyanakkor a Svédországban élő Barbara Spectre és a Berlinben élő Anetta Kahane szerint pont ez a tömeginvázió teszi lehetővé Európa túlélését. Ezeket a téveszméket erősíti fel a balliberális szellemi elit és a szabadkőművesség. Mindkettő hazug moralizálásával bénítja meg Európa népeit és teszi képtelenné őket az önvédelemre. A neoliberális Frankfurter Allgemeine Zeitung 2015 szeptemberében még olyan véleményt tett közzé, hogy Németországnak gazdasági és demográfiai okokból van szüksége képzett, akár más kultúrákból érkező bevándorlókra. Ez is tudományos adatokkal cáfolható téveszme. Ugyanis a legújabb kutatási eredmények szerint[3] 2020-ig a világ fejlett országaiban ötmilliónál is több munkahely szűnik meg a csúcstechnológia és a robotok előtérbe kerülése révén.

A Világgazdasági Fórum (WEF) elemzése szerint a mesterséges intelligencia következtében valójában 7,1 millió munkahely szűnik meg, de mivel létrejön kétmillió új, így jön ki az ötmilliós szám. A WEF által megvizsgált 15 országban dolgozik földünk munkavállalóinak 65%-ka. A mesterséges intelligencia és a robotika előrenyomulása elsősorban az adminisztratív és az egészségügyi szférát érinti, azokat a területeket, ahol sok az ismétlődő monoton munkafolyamat. A kevés szakértelmet igénylő irodai munkák piacán várható az állások kétharmadának a megszűnése. Az újonnan létrejövő munkahelyek pedig a magasabban képzettebbek számára lesznek elérhetőek. Az ENSZ Munkaügyi Szervezete, az ILO felmérése szerint a globális munkanélküliség 11 millióval fog növekedni 2020-ig.

Minderre csak azért utaltunk, hogy adatokkal támasszuk alá mennyire megtévesztő az a propaganda, hogy Németországnak és Európának a hiányzó munkaerő pótlására van szüksége a képzetlen afrikai és ázsiai bevándorlók tömeges inváziójára. Nem kell Európa öregedő korosztályainak félteni a nyugdíjukat, mert az elkövetkező években egyre kevesebb, de lényegesen iskolázottabb munkaerőre lesz szükség, nem pedig képzetlen bevándorlók millióira, akiket valójában hosszú évekig el kell tartani a befogadó társadalmaknak.

A migráns-inváziónak van transzcendens dimenziója is. Már érintettük, de visszatérünk rá, hogy az iszlám milyen meggondolások alapján tartja magát az egyetlen igaz hitnek, amely őt az összes többi vallás fölé helyezi és arra is felruházza, hogy a máshitűekkel szemben erőszakot alkalmazzon. A kereszténységnek is meg van az oka rá, hogy az emberiség különleges vallásának tekintse magát. Hamvas Béla, miután évekig kutatta az emberiség istenhittel kapcsolatos nézeteit, arra a megállapításra jutott, hogy „a kereszténység a normális létben való magatartásról szóló tanítás”. Ilyen értelemben a kereszténység úgy is felfogható, hogy nem egy embercsoport vallása, hanem az egész emberiség optimális normarendszere. Ilyen értelemben a kereszténység az emberi nem legmagasabb civilizációs szintjére emelt normarendszer, az univerzális erkölcs hordozója, őrzője, fenntartója.

Ez teszi lehetővé az egyes embernek és a különböző emberi közösségeknek, mint kollektíváknak az optimális kibontakozását. A kereszténység tehát olyan létforma, amely összhangban van a természet törvényeivel. Az ember természeti lény is és ez az összhang nélkülözhetetlen harmonikus létezése szempontjából.

A francia felvilágosodás az egyéni emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat egyetemes – történelem feletti – igazságoknak tekintette. Abból, hogy az emberi jogok mindenütt és mindenhol érvényesek, az is következik, hogy mindenki, aki egy más kultúrából érkezik, nem tehet mást, minthogy felismerje és elfogadja az emberi jogok és a politikai szabadságjogok egyetemes érvényességét. Mind a keresztény, mind a liberális álláspont úgy tartja, hogy történelem feletti abszolút igazságokat képvisel. A valóság tényei azonban egyre inkább arról győzik meg Európa őshonos lakóit, hogy az Afrikából, Ázsiából érkező bevándorlók jelentős része nem képes megérteni Európa kereszténységen és a felvilágosodáson alapuló civilizációját, mert teljesen más értékrendet követő kulturális közegben szocializálódott.

Ezt a körülményt több balliberális értelmiségi is felismerte, köztük a francia Alain Finkielkrauft, aki szerint a multikulturalizmus téved, amikor minden nem nyugati kultúrát automatikusan a nyugatival azonos értékűnek állít be. Finkielkrauft szerint a multikulturalizmus ezzel a felvilágosodás – vagyis a liberális értékrendet képviselő gondolkodásmód – ellenségeit táplálja, mert nem vesz tudomást arról a tényről, hogy a felvilágosodás szellemi értékei nincsenek jelen számos olyan kultúrában, amelyeket a multikulturalizmus követői tévesen a nyugati kultúrával azonosaknak fogadnak el.

Miért maradt le az iszlám a világkultúrák versenyében?

Az iszlámvallást és kultúrát sem lehet a zsidó-keresztény hagyományokra támaszkodó európai keresztény vallás és kultúra teljesen egyenértékű alternatívájának tekinteni. Az iszlám vallás és kultúra számos okból nem volt képes az elmúlt ezernégyszáz évben ahhoz hasonló teljesítményt felmutatni, mint amit a tudományban, a művészetekben és a társadalmi progresszióban Európa népei megvalósítottak. Ennek részben genetikai okai is vannak. A muszlim vallás – alapítójának példája nyomán – megengedi az első unokatestvérek közti házasságot. Ma már a kutatók bebizonyították, hogy a közeli vérrokonok közti házasság visszafordíthatatlan károkat okozott a muszlim kultúrában élő népek génállományában. Ezek a károk megjelennek bizonyos betegségekben, de az intellektuális képességek hanyatlásában is. A zsidó-keresztény hagyományban azonban tiltották ezt a gyakorlatot és már Mózes idejében is büntették.

A 2007-ben alapított, Islamabad-ban működő Pakistani Center for Research and Security Studies (Pakisztáni Kutatási és Biztonsági Tanulmányok Központja) igazgatója, Dr. Farrukh Saleem arra kereste a választ, hogy miért maradt le a muszlim világ a világkultúrák versenyében az elmúlt néhány évszázadban. Száz muszlimra jut egyetlen zsidó és mégis ez a tizennégymilliós nép szinte minden vonatkozásban felülmúlja az iszlám országok és népek teljesítményét. Az elmúlt 105 évben a tizenötmilliónyi zsidó 15-ször annyi Nobel-díjat tudhatott magáénak, mint az iszlám világ, mert az 1,4 milliárdnyi muszlim csak 3 Nobel-díjat szerzett. A zsidók bizonyultak a legbőkezűbb filantrópnak és sokmilliárd dollár támogatásban részesítettek az egyetemeket valamint a tudományos intézményeket. Hollywood is a zsidók által lett a filmművészet világközpontja.

Ennek a kiemelkedő zsidó sikernek a magyarázata, hogy az oktatást és a nevelést a hatalom egyik legfontosabb eszközének tekintették és ennek megfelelően óriási összegeket fektettek be a tudományba. Ezzel szemben az iszlám világ 57 tagállamában mindössze 500 egyetem működik. Három millió muszlimra jut egy egyetem. Az Egyesült Államokban 5758, Indiában 8407 egyetem működik. A muszlim többségű államokban az írástudatlanság 40% körül mozog. A kereszténytöbbségű országokban viszont az írni-olvasni tudók száma megközelíti a 100%-kot. Az Egyesült Államokban egymillió amerikaira négyezer, japánban ötezer tudós jut. Ezzel szemben az egész Arab Világban a tudósok összlétszáma harmincötezer. Az Arab Világban egymillió lakosra ötven, a keresztény világban több mint ezer mérnök jut. Az iszlám világ, GDP-jének a 0,2%-kát költi kutatásra és fejlesztésre, a keresztény világ az 5%-kát. Az iszlám világ tehát nem tud versenyképes tudtást előállítani. Szingapúr exportjának 58%-kát teszi ki a csúcstechnológiájú termékek. Ez Pakisztán esetében csak exportjának 1%-kát éri el, Szaúd-Arábiában, Kuvaitban, Marokkóban és Algériában pedig csak a 0,3%-kát. Az iszlám világ egyszerűen nem képes a termelésben alkalmazni a rendelkezésre álló tudást.

A szerző Farrukh Saleem így összegzi kutatásainak eredményét: miért maradtak le és váltak kiszolgáltatottakká világszerte a mohamedánok? Azért, mert nem állítottak elő versenyképes tudást, nem voltak képesek az elérhető ismeretek továbbadására és a gazdasági-társadalmi életben való alkalmazására. Mindez azért fontos Európa számára, mert részben magyarázatot ad a jelenlegi civilizációs konfliktus okára, de arra is, hogy ha folytatódik a migránsinvázió Európa ellen, akkor az nem segíteni, hanem akadályozni fogja Európát a világ erőforrásaiért vívott globális küzdelemben a civilizációk elkerülhetetlen összecsapásában.

A dekadens Nyugat a szintje alá süllyedt

Azt az új fejleményt is szem előtt kell tartani, hogy a liberalizmus ma már nem a felvilágosodás szabadelvűségének az értékeit követi és a XXI. században a pénzuralmi világrend liberalizmusa – neoliberalizmusa – már nem a klasszikus szabadságjogokat jelenti. A Nyugat jelenlegi neokon-liberalizmusa a világhatalmat gyakorló szupergazdag pénzelit korlátlan szabadságát jelenti a mások szabadságával való visszaélésre. Ezt a dekadens liberalizmust ma már bírálni kell a klasszikus liberalizmus valódi értékeinek a megvédése érdekében, mert a szabadsággal való visszaélés szabadsága már diktatúra. Miféle liberalizmus és demokrácia az, hogy Európa népeit semmilyen formában nem kérdezik meg: akarják-e a pénzhatalmi elit által rájuk kényszerített migránsinváziót? A visszaélés szabadsága valójában megsemmisíti az európai kultúra legalapvetőbb erkölcsi értékeit.

A liberalizmus, különösen annak uralkodóvá vált neoliberális és neokonzervatív változata  természetellenes, mert tagadja a biológiai család, valamint a nagyobb család, a kollektív tulajdonságokat átörökítő nemzeti közösség és az azt működtető nemzetállam szükségszerűségét. Ha csak az egyes személyt, az izolált individuumot és annak jogait tartjuk fontosnak a család, és a nagyobb család, a nemzet kihagyásával, akkor lehetetlenné tesszük az ember számára, hogy az egész emberiséget felölelő egyetemes humanizmus elveit kövesse. Hogyan szeresse valaki hét és félmilliárd embertársát, ha nem szeretheti családját és nagyobb családját, a nemzetét?

Az individuum egyben egy kollektívának is az alkotóeleme, amelyet a genetikai és vérségi kötelékek, a nyelvi és kulturális hagyományok és a közös történelem kapcsol össze. Az átöröklődő génállomány teszi lehetővé az adott közösség nyelvi és kulturális sajátosságainak nemcsak a fennmaradását, de a továbbfejlesztését is. Nemzeti közösség és nemzetállam nélkül az egyént kollektívává formáló tényezők elvesznek. Az atomizálódott individuum nem képes ugyanarra a teljesítményre, mint aki egy élő szerves kollektívához tartozik, mivel elveszíti genetikai, etnikai, történelmi és kulturális gyökereit és életadó közösségének a támogatóerejét.

Az egyéni szabadságra épülő liberalizmus nem várja el az individuumtól, hogy az univerzális erkölcs parancsának megfelelően úgy szeresse embertársát, mint önmagát, és csak azt tegye vele, amit tőle is elvár magával szemben. Aki tehát meg akarja szüntetni a nemzetállamokat, amelyek védelmezik az egyes nemzetek megmaradását, az valójában megfosztja az egyes embert a teljes emberi élet lehetőségétől. Itt csak utalunk arra, hogy azok a liberális kozmopoliták, akik a nemzetközi szabadkőművességgel közösen mindent elkövetnek az európai nemzetállamok felszámolása érdekében, ugyanezt nem várják el Izraeltől, amely következetesen egyetlen nép államaként, Zsidó Államként, vagyis nemzetállamként határozza meg magát.

Az iszlám hirdetett tanításainak és életbe átültetett gyakorlatának a rövid bemutatása előtt előre kell bocsátanunk: az iszlámmal az a legfőbb probléma, hogy egyetlen igaz hitnek tartva önmagát, azt minden más vallás, kultúra és világrend fölé helyezi. Ennek megfelelően privilégiumokat követel magának a többi vallással és kultúrával szemben. Az iszlám azonban azért is erős, mert a szabadkőműves kozmopolitizmusnak – többek között a liberális Frankfurti Iskola kulturális marxizmusával – sikerült a keresztény kultúrkört enervált, velejéig korrupt, dekadens, sőt morbid kultúrává züllesztenie. A Nyugat és kozmopolita világrendje megpróbálta ezt a bomlasztást az iszlámmal is, de annak erőszakosságot is megőrző, kevésbé szofisztikált középkori kultúrája ellenállóbbnak bizonyult, mint feltételezték. Ezért a Nyugat és világrendje csak részben és átmenetileg ért el sikereket az iszlám kultúrával és annak világuralmi törekvéseivel szemben.

Mivel az iszlám vallási dogmákon alapuló hatalomgyakorlás is, ezért nehezen egyeztethető össze nemcsak a pénzuralom alibi-demokráciájával, hanem a szekuláris humanizmus érdemi demokráciájával is. A neoliberális demokráciában a szabadság már a pénzhatalmi elit korlátlan szabadságát jelenti a társadalom 99%-kát alkotó emberek szabadságával való visszaélésre. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a szabadkőműves-balliberális „szabadság” a kivételezettek számára a szabadsággal való korlátlan visszaélés szabadságává degenerálódott. Az univerzális erkölcsön alapuló szekuláris humanizmus demokráciája elvileg minden egyes ember számára biztosítja az egyéni emberi jogokat és a kollektív politikai szabadságjogokat. Az Arab-tavasz során több arab ország társadalma is a demokráciát neoliberális – azaz már erőtlen és elfajzott – formájában ismerhette meg. Ezt a fegyveres erőszakkal rájuk kényszerített karikatúra-demokráciát, amely ténylegesen kegyetlen diktatúrának bizonyult, az arab népek mindenütt elutasították, ahol erre lehetőségük nyílott.

A Nyugat rivalizál az iszlám világrenddel, mert a XXI. századra létrehozott – a pénzhatalmi világelit pénzmonopóliumára és Amerika fegyveres erejére alapozott – világrendszert fenn akarja tartani és uralmát visszafordíthatatlanná akarja tenni. Ezért ellenzi az iszlám világuralmi törekvéseit. Ugyanakkor a szupergazdag bankárdinasztiák szolgálatában álló szabadkőműves autokrácia hamis mítoszokat terjeszt az iszlámmal kapcsolatban. Támogatja az Európa elleni – erőszakmentes technikával végrehajtott – muszlim-inváziót. Az ellenőrzése alatt álló tömegtájékoztatással azt akarja elhitetni, hogy Európa 500 millió lakója el tudja fogadni ezt a tőle teljesen idegen kultúrát. Európa ragaszkodik identitásához, amely a görög-római magas-kultúrán és a keresztény hagyományokon nyugszik, s amely összeegyeztethetetlen az iszlám intoleranciával, vallási és kulturális felsőbbrendűséggel, valamint az iszlám világrenddel. A muszlimok nem titkolják, hogy az iszlám világállam mielőbbi létrehozására törekednek.

Mítoszok és tények

A következőkben szemügyre veszünk néhány sokat hangoztatott mítoszt és szembesítjük az iszlám ismert gyakorlatával:

Az első mítosz, hogy az „iszlám” szó az „al-Salaam” szóból ered, amelynek arabul az a jelentése, hogy „béke”.

Nyelvészek szerint azonban az „iszlám” elnevezés az „al-Silm” szóból ered, amely „alávetést” és „megadást” jelent. Az arab és az iszlám tudósok egybehangzóan azt állítják, hogy az „al-Silm”, vagyis az „alávetés” nem jelenti ugyanazt, mint az „al-Salaam”, azaz „béke”. Ha ugyanazt jelentené, akkor ugyanannak a szónak kellene lenniük. Az „alávetés” és a „béke” két lényegesen mást kifejező koncepció. A béke egyik változata gyakran az, hogy legyőzünk valakit, és alávetjük hatalmunknak. Ibrahim Sulaiman iszlám tudós szerint „a dzsihád nem kegyetlen a szükségszerű erőszak és vérontás ellenére sem, mert végső célja a béke, amelyet megvéd és erősít a jog uralma”.

Tény az, hogy a Korán nemcsak felszólít minden muszlimot, hogy engedelmeskedjen Allahnak, hanem megparancsolja nekik, hogy igázzák le a más vallású népeket, amíg nem vetik alá magukat teljesen az iszlám uralomnak. Ez hozzájárult az iszlám agresszív történelméhez és ahhoz, hogy erőszakkal tudott meghódítani más kultúrákat.

A második mítosz az, hogy a Korán egy szintre helyezi Allah előtt a férfiakat és a nőket. Minden férfit és nőt saját tettei alapján ítélnek meg. Az iszlám jog szerint a nőket egyenlő jogok illetik meg.

Csupán annak a kijelentése azonban, hogy Allah minden egyes egyént saját tettei szerint ítél meg, nem jelenti azt, hogy egyenlő jogaik és szerepeik vannak, vagy hogy ugyanazon mérték szerint ítélik meg őket. A Korán nem kétértelmű ebben a vonatkozásban. Mohamed élete vagy az iszlám törvényei nem hagynak kétséget afelől, hogy a nők alsóbbrendűek a férfiakhoz viszonyítva. A modern apologéták a nyugati stílusú feminizmust utánozva a Korán egyes mondattöredékeinek tulajdonítanak olyan jelentéseket, amelyeket azok történelmileg nem tartalmaztak.

A katonai hódítások után Mohamed hadizsákmányként szétosztogatta a fogva-esett asszonyokat a harcosainak. Legalább egy esetben helyeselte, hogy a fogságba esett asszonyokat erőszakolják meg a férjeik előtt. A női foglyokat átadták sexrabszolgaként azoknak a férfiaknak, akik megölték a házastársaikat és a bátyjaikat. Van négy olyan Korán szakasz, amelyben ’Allah’ egyértelművé teszi, hogy a mohamedán házigazda teljes mértékben rendelkezik szexuálisan is női rabszolgáival, ugyanakkor egyetlen olyan mondat sincs, amely megtiltaná a nők megerőszakolását.

A Korán megengedi a mohamedán férfiaknak, hogy testileg megfenyítsék engedetlen asszonyaikat, de sehol nem írja elő a szeretetet a házasságban, noha azt állítja, hogy az létezik. Az egyes Korán-szakaszok kínos pontossággal egyértelműen megállapítják, hogy a férjek egy fokozattal feleségeik fölött állnak. A „Hadith”[4] megállapítja, hogy a nők intellektuálisan alacsonyrendűek és a pokolba kerülők többségét nők alkotják. Az iszlám jog szerint egy férfi elválhat a feleségétől a saját döntése alapján. Ha ezt kétszer megteszi, és újra akar házasodni vele, akkor a nőnek először szexuális kapcsolatba kell lépnie egy másik férfivel. A férfiak mentesek ez alól a megaláztatás alól. A mohamedán asszonyok a muszlim férfiaktól eltérően nem házasodhatnak saját választásuk szerint. Férjük hozhat a házasságba más asszonyokat és rabszolganőket. A muszlim nőnek szexuálisan bármikor a férje rendelkezésére kell állnia. Az iszlám Szent Könyve szerint olyannak kell lennie, mint a megművelésre kész termőföld.

A muszlim asszonyok nem örökölhetnek a férfiakhoz hasonló arányban tulajdont. Ez különös, hiszen az iszlám annak köszönheti a létrejöttét, hogy Mohamed jelentős vagyont örökölt első feleségétől. Egy nőnek a tanúvallomása a bíróságon csak fele annyit ér, mint egy férfié. A férfitől eltérően a nőnek be kell fednie a fejét és gyakran az arcát is el kell takarnia.

A saría jog szigorú rendelkezései szerint, ha egy nő be akarja bizonyítani, hogy megerőszakolták, akkor négy férfi tanút kell szereznie, akiknek meg kell erősíteniük egybehangzóan az ő állítását. Ha ezt nem tudja megtenni, akkor börtönbe kell zárni, vagy ’házasságtörés’ bevallásáért halálra kell kövezni. Figyelemmel minderre, csak nagyon tágan értelmezve lehet azt állítani, hogy az iszlámban a férfiak és nők egyenlő jogokat élveznek.

Az ilyen értelmezéshez erőltetett teológiai analógiákra, összehasonlításokra és magyarázatokra van szükség. Ez teljesen új módszer, amelyet a divatos szellemi áramlatoknak és trendeknek megfelelően találtak ki, és amelyek teljesen ellent mondanak az iszlám jog és történelem valóságának.

A harmadik mítosz, amelyet a nyugati iszlám apologéták egyre gyakrabban állítanak, az, hogy az arab „dzsihád” szó, amely szó szerint „harcot” és „küzdelmet” jelent, szimbolikusan értendő, mert valójában a belső lelki-szellemi küzdelemre utal és nem egy tényleges „szent háborúra”.

Az arab nyelvben a dzsihád „küzdelmet” jelent, az iszlámvallásban „szent háborút”. A Korán a 4. Szúra 95. versében felmenti a nyomorékokat és az öregeket a Szent Háború viselése alól. Ennek nem sok értelme van, ha a dzsihádot átvitt értelemben használjuk és csupán belső lelki-szellemi küzdelmet értünk alatta. Az sem világos, hogy Mohamed és a Korán miért beszél szemléletesen a hitetlenek ujjának és fejének a levágásáról a kézről és a testről, hogyha ezt az egészet csak szimbolikusan kell értelmezni a jellemfejlődés szempontjából.

Az iszlámot elfogultan védelmező mohamedán apologéták is általában elismerik, hogy a dzsihád szónak két értelme van, de ragaszkodnak ahhoz, hogy „a belső lelki küzdelem” a „nagy dzsihád” és a „szent háború” a kisebb fontosságú. Az iszlámkutatók megegyező véleménye szerint ez a téves értelmezés a „Hadith” egy kitalált történetén alapul.

A Bukhari által összeállított és legmegbízhatóbbnak számító Hadith-gyűjteményben a dzsihádra több mint kétszázszor hivatkoznak Mohamed szavaival kapcsolatosan és csaknem kizárólag valamennyi világosan a Szent Háborúra utal. Néhány kivételt alkot az, amikor az asszonyok támogatószerepéről van szó a szent háború idején.

A negyedik mítosz az, hogy Mohamed békés ember volt, aki követőit is erre tanította. A mohamedánok évszázadokon át békésen éltek, csak önvédelemből fogtak fegyvert és csak akkor, amikor az elkerülhetetlen volt. Egy igaz muszlim soha nem cselekedne agresszívan.

A Korán a 9. Szúrában azonban világosan megkülönbözteti az igazi mohamedánt attól, aki csak színleli, hogy muszlim. Eszerint az igazhívő az, aki minden rendelkezésére álló eszközzel és személlyel törekszik és küzd, míg a képmutatók azok, akik otthon ülnek, elutasítják, hogy csatlakozzanak a dzsihádhoz, a külföldi országokban élő hitetlenek ellen.

Életének utolsó tíz évében Mohamed 65 hadjáratot szervezett és ebből 17-et személyesen ő vezetett. Minél több hatalomra tett szert, annál kevésbé volt szüksége ürügyre ahhoz, hogy harcba szálljon. Élete végén már elég volt egy törzs megtámadásához az is, hogy az adott nép még nem volt növekvő birodalmának a része. Mohamed halála után utódai azonnal háborút indítottak a korábban szövetséges törzsek ellen, ha azok függetlenné akartak válni. Abu Bakr ezeket ’hitehagyottaknak’ nevezte és mindenkit lemészárolt, aki nem akart továbbra is mohamedán maradni. Abu Bakr-nak véres erőszakkal végülis sikerült egybetartania a birodalmat.

A történelemből tudjuk, hogy Mohamed leghűségesebb követői is, sőt, saját családtagjai is később egymás ellen fordultak. Az első 25 évben négy kalifa uralkodott, valamennyien szövetségesek voltak. Ezek közül hármat meggyilkoltak. A harmadik kalifát azok gyilkolták meg, akik az első kalifa fiának a szövetségesei voltak. A negyedik kalifát akkor ölték meg, amikor éppen az ötödik kalifa ellen harcolt. Ő volt az, aki száz éves uralmát erkölcstelen kilengésekkel kezdte, amelynek Mohamed (nem muszlim) nagybátyjának a leszármazottai szörnyű vérfürdővel vetettek véget.

Mohamed leánya, Fatima, és veje, Ali, akik mindketten biztonságban túlélték a mekkai éveket, nem maradtak élve Mohamed halála után. Fatima három hónapon belül meghalt az üldözés során, Alit pedig mohamedán riválisai meggyilkolták. Fiúgyermeküket, Mohamed unokáját, abban a harcban ölték meg, amelyeket azok ellen folytattak, akiknek az utódai a mai szunniták. Az unokához hű muszlimokból lettek a síiták. Mohamed rokonai és barátai vagy az egyik, vagy a másik szembenálló csoporthoz csatlakoztak. Ők aztán további egymással küzdő részekre bomlasztották a terjeszkedő iszlámot.

Az iszlám elfogult védelmezői szerint nem lehet mohamedánnak nevezni azokat, akik muszlim hittestvéreiket gyilkolják. Mohamed szeretett leányának, Fatimának és kedvenc feleségének, Aishának a követői véres polgárháborút vívtak egymással a próféta halála után. Mohamed mindkettőt a muszlim nők példaképének tekintette. A kérdés az, hogy melyiket lehet közülük a jó, vagy a rossz muszlimnak tekinteni?

Mohamed azt tanácsolta követőinek, hogy vegyék fel a küzdelmet a keresztényekkel, a perzsákkal, a zsidókkal, a több-isten hívőkkel. Ez utóbbiak közé tartoztak a több istenben hívő hinduk. A következő négy évszázadban az iszlám hadseregek lerohanták szomszédjaikat, kirabolták őket és elhurcolták őket rabszolgáknak. A túlélőket áttérítették az iszlám hitre, vagy hűbéresi adó fizetésére kényszerítették őket. Mohamed harcostársai tanúi voltak annak, hogy a próféta halála utáni évtizedekben az iszlám szent háborút indított minden nagyobb vallás ellen. A hinduk, a keresztények, a zsidók, a zoroasztriánusok és a buddhisták mind a dzsihád nyomása alá kerültek.

A keresztes háborúk idején, amikor mind a keleti, mind a nyugati kereszténység felvette a küzdelmet, a mohamedánok meghódították a keresztény világ kétharmadát, Szíriától Spanyolországig Észak-Afrikán keresztül. keresztények milliói lettek rabszolgák. Ugyanerre a sorsra jutott több tízmillió afrikai is. Az arab rabszolga-kereskedelem útvonalai 1300 éven át működtek egészen addig, amíg a keresztény Európa rá nem kényszerítette az iszlám országokra a rabszolga-kereskedelem törvényen kívül helyezését. A legbékésebb mohamedán irányzatok sem kértek bocsánatot a dzsihád és a rabszolga-kereskedelem áldozataitól.

A XXI. század elején az emberiség megtapasztalhatta, hogy az iszlám olyan vallás és uralmi rendszer, amely Istenre hivatkozva folyamatosan megszüli a terrorizmust. A tapasztalat szerint az a legagresszívabb muszlimok, akik szó szerint értelmezik a Koránt. Ők azok a mohamedán fundamentalisták, akik a Korán betűihez a leghűségesebben ragaszkodnak. Ők ma is azt vallják, hogy Mohamed bízta meg őket az iszlám uralom karddal való terjesztésére és mindazoknak a megölésére, akik nem vetik alá magukat az iszlám uralmának. A hitetlenek közé nemcsak a más vallások követőit számítják, hanem azokat a mohamedánokat is, akik az iszlám egy más változatát követik. A tények azt bizonyítják, hogy a „torokvágó dzsihadisták” elsősorban a szunnita fanatikusokból és a vahhabita szekta követőiből kerülnek ki.

Az iszlám szent szövegei tele vannak olyan részletekkel, amelyek erőszakra és gyűlöletre buzdítanak a más hitűekkel szemben, valamint a képmutatókkal szemben, akik az iszlámot csak látszatra követik, muszlimnak vallják magukat, de nem úgy cselekednek, mint egy igaz muszlim.

A Bibliának az ószövetségi részében is jelen van a kegyetlen és bosszúálló Isten, de az Újszövetségben már a szerető, megbocsátó Isten jelenléte a meghatározó, aki azt hirdeti, hogy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, és csak azt tedd neki, amit elvársz tőle, hogy ő is tegyen veled. A Koránban más irányú szellemi iránymutatás van jelen. Először tiltja az erőszakot, később folyamatosan megengedi, majd pedig kötelezővé teszi. A kezdeti versek még a türelmet szorgalmazzák, de később egy egészen más üzenet válik uralkodóvá.

Az iszlám hívei és védelmezői őszintén meg vannak győződve arról, hogy az iszlám békés vallás, életforma és hatalomgyakorlás. ha csak a XXI. századot vesszük közelebbről szemügyre, már akkor is megállapíthatjuk, hogy az iszlám egyes irányzatai a legkegyetlenebb és legvéresebb gyakorlatot folytatják, és egyre hangosabban hirdetik, hogy addig nincs béke, amíg az iszlám nem kerül hatalomra.

Az ötödik mítosz az, hogy az iszlám uralma idején a vallási kisebbségek szabadon kibontakozhattak. A muszlim követőjének kötelessége védelmezni a zsidókat és a keresztényeket, azaz a Könyv (a Biblia ) népét, és nem szabad őket bántalmazni. A Korán a 109. Súrában így fogalmaz: „Neked a te vallásod. Nekem az enyém.”

A vallási kisebbségek azért nem erősödhettek és élhették világkorukat, mert nem-mohamedán emberekként hátrányos megkülönböztetésben részesültek a „dhimmitude” rendszerében. Valójában az üldözés és a hátrányos megkülönböztetés évszázadai alatt fokozatosan elsorvadtak, egy részük pedig áttért a folyamatos erőszak hatására az iszlámra. Az iszlám gyakorlatában a türelmességet nem úgy értelmezik, hogy minden más vallás, kultúra egyenértékű, beleértve a szekuláris ateizmust és agnoszticizmust is. A mohamedánok többsége tolerancia alatt az intézményesült, hátrányos megkülönböztetést érti. A keresztények és a zsidók a „dhimmitude” rendszerben alá vannak vetve az iszlám uralmának és ugyanazok a vallási jogok és szabadságjogok illetik meg őket, mint a mohamedánokat. Az iszlám országokban nem szabad terjeszteni és egyenlő feltételekkel gyakorolni saját hitüket. Például szigorú engedélyezési eljáráshoz van kötve keresztény templomok és imaházak létesítése, ha az egyáltalán lehetséges. A történelem folyamán gyakran kötelezték a máshitűeket megkülönböztető öltözék hordására és hajviseletre. Ennek az volt a célja, hogy külsőleg is jelezze alacsonyabb társadalmi státuszukat.

A máshitűek az egyes országokban nem rendelkeznek azonos jogokkal és még különleges adókat is kell fizetniük. Az iszlám uralma alá került európai országokban a keresztény lakosoktól gyakran erőszakkal elvették gyermekeiket, akiket áttérítettek az iszlám hitre. Magyarország török megszállásának az idején így lett sok magyar gyermekből török janicsár. Amikor az iszlám megszerzi a politikai hatalmat, akkor már igen kicsire zsugorodik a toleranciája. A Korán ki is mondja, hogy a muszlimoknak egészen addig kell Allah követéséért harcolniuk, amíg Allah tisztelete marad az egyetlen vallás.

Nincs tehát nyugati értelemben vett igazi vallási türelmességről, egyenjogúságon alapuló pluralizmusról, azaz vallásszabadságról szó. Amikor az iszlám meghódít egyes népeket, akkor a lakosságnak adott esetben a halálbüntetéssel is szembe kell néznie, ha nem hoz létre az iszlám gyakorlásához szükséges mecseteket és imahelyeket.

Timur Lenk (Tamerlán) és más mohamedán hadvezérek hinduk és buddhisták millióit mészárolták le, űzték el szülőföldjükről, vagy kényszerítették őket az iszlám vallás felvételére. Ha a nem-mohamedán hitűek úgy viselkednének a muszlimokkal, ahogyan ők kezelik a más hitűeket, akkor a mohamedánok követelnék leghangosabban a maguk számára az önvédelemhez való jogot. Az iszlám maga határozza meg az őt megillető jogokat. Innen származik az, hogy nem érzik szükségesnek megmagyarázni arroganciájukat és a más vallásokkal és kultúrákkal szemben tanusított kettős-mércéjüket.

A Korán mintegy ötszáz verse szól arról, hogy Allah gyűlöli a nem muszlimokat, és hogy milyen büntetés vár a hitetlenekre. Csupán néhány vers fogalmaz másképpen, de ezek rendszerint korai megfogalmazások. Számos tudósnak az a véleménye, hogy ezeket később lecserélték erősebb tartalmú versekre.

A 109. Súra célja az volt, hogy különbséget tegyen az iszlám és a Kuraish törzs istenei között, akik közül az egyiket Allahnak hívták. Amikor Mohamed megfogalmazta ezt a verset, még nem rendelkezett elég hatalommal és ezért sokkal türelmesebben viszonyult másokhoz. Amikor sok évvel később másodszor is visszatért hatalma teljében Mekkába, már nem mutatott toleranciát, és elűzést vagy halált követelt mindazokra, akik nem térnek át az iszlámra.

Ha a türelmesség azt jelenti, hogy tartózkodunk a máshitűek legyilkolásától, akkor az iszlám az esetek többségében eleget tesz az így értelmezett toleranciának. Ha a türelmesség azonban azt jelenti, hogy a máshitű embereknek is biztosítjuk ugyanazokat a vallási jogokat, mint amivel a mohamedánok rendelkeznek, akkor az iszlám a világ egyik legtürelmetlenebb vallásának tekinthető.

Az iszlám hatodik mítosza, hogy hozzájárult számos tudományos felfedezéshez és így a jelenlegi modern technológiák és orvostudomány létrejöttéhez. Rendszerint a hetedik és a tizenharmadik század közötti időszakra utalnak, amikor Európa az úgynevezett „sötét középkorban” élt és a mohamedán világ egyre terjeszkedett új népek és kultúrák erőszakos meghódításával.

Azonban történelmi tény, hogy a mohamedán világ a középkor egy időszakában a tudomány terén előbbre tartott, mint a keresztény világ, ennek azonban kevés köze van az iszlámvalláshoz. Valójában a vallás nem támogatja a valláson kívüli ismeretek megszerzését, elég elolvasni a Korán 5. fejezet 101-102-ig terjedő verseit. A legtermékenyebb muszlim tudósok ezért előnyben részesítik a vallással kapcsolatos tudás megszerzését a valláson túli tudományok művelésénél.

Spanyolországban például évente több tudományos és irodalmi művet fordítanak le, mint amennyit együttvéve arabra fordítottak a IX. század óta. Ezt a szaúdi Nagy Mufti (mohamedán jogtudós) 2010-ben így fogalmazta meg: „A Korán a történeteivel és a tudásával elégséges a számunkra… Minekünk nincs szükségünk a Tórára, vagy az evangéliumokra, vagy más egyéb könyvre. Azok a fundamentalisták, akik Mohamedhez hasonlóan öltözködnek és bizonyos mértékig a VII. század hagyományait követő életformát folytatnak, ezzel is azt hangsúlyozzák, hogy milyen fontos az iszlám számára a hagyományok megőrzése. Az iszlámvallás és kultúra rendkívül konzervatív, és bizalmatlan a változásokkal szemben, amelyeknek ellenáll. Bernard Lewis, aki az iszlám szakértők doyenjének számít, mutatott rá, hogy az iszlámban minden kezdeményezést és újítást rossznak tekintenek, ha csak nem bizonyul hasznosnak és jónak.

Az iszlám több más okból sem tekinthető a tudományos fejlődés előmozdítójának. A mohamedán világ sokat vett át az ókori görögök tudományos teljesítményéből, amelyeket számukra az uralmuk alatt élő keresztények és zsidók tettek fordításaikkal hozzáférhetővé. A mohamedánoké az érdem, hogy ők jobban megőrizték az ókori görög tudósok szövegeit, mint az abban a korban élő európaiak. Az így átvett görög tudományosság lett a saját ismeretanyaguknak az alapja.

Számos olyan tudományos eredmény, amelyet a világ az iszlámnak tulajdonított, ténylegesen a meghódított népektől és kultúráktól származott. Ilyen például a „zero” fogalma az algebrában. Ezt tévesen tulajdonítják az iszlámnak, mert valójában a hinduk találták fel, és a Nyugat a muszlimok közvetítésével vette át. A meghódított népek egészen addig termékenyítették meg a mohamedán tudományt, amíg fokozatosan át nem térítették őket az iszlámra. Amikor a legnagyobb kiterjedésű volt az iszlám világ, a muszlimok akkor is csak egy kisebbséget alkottak, és az iszlám tudományosság nagyrészt a meghódított népeknek köszönhető. Ennek tudható be, hogy minél több volt a muszlimok részaránya, annál kisebb lett tudományos teljesítményük. Az elmúlt 800 évben az iszlám világ már kevés tudományos vívmányt adott az emberiségnek. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a muszlim tudósokat és a mohamedán kultúra más nagyjait, amikor éltek, megalapozottan gyakran eretnekeknek tekintették.

A mohamedán világ egyik legkiválóbb tudósa a perzsa filozófus al-Razi volt. Életművére, ma is, mint az iszlám kultúra rendkívüli teljesítményére hivatkoznak. Azt már nem említik, hogy al-Razit istenkáromlóként elítélték, mert saját vallási meggyőződését követte, amely ellentétben állt a hagyományos iszlámmal. Az iszlámnak tulajdonítanak bizonyos kifejezéseket, mint pl. alkímia, elixír, assassin (bérgyilkos). Ugyancsak a mohamedánoknak tulajdonítják a kávé elterjedését. A kávét valójában azok az afrikaiak termelték, akiket az arab rabszolga-kereskedők foglyul ejtettek.

Az iszlám elkötelezett hívei azonban nem a tudományos orvosi és technológiai teljesítményekkel akarják felvenni a versenyt a keresztény civilizációval. A XXI. században az iszlám lemaradását felszámolni törekvők elsősorban a nyugati technológiát veszik át a mobiltelefontól a repülőgépig és a fanatikus muszlim terroristák ezekkel követik el véres tetteiket. Az iszlámvallás nem teljesen ellenséges a tudománnyal, de a tudomány elősegítőjének se tekinthető. Az iszlám világ hatalmának a csúcsán számos nagy teljesítmény nem mohamedánoktól származott, hanem olyan tudósoktól, akik az iszlám uralma alá kerültek, vagy olyan eretnekektől, akik nem követték az iszlám tanításait.

Hetedik mítosz az, hogy az iszlám nem tűri az emberi lény szolgaságba taszítását. Az iszlám felszámolta a rabszolgaság intézményét, a Mohamed által meghirdetett elveknek köszönhetően. A próféta abolicionista volt, azaz ellenezte a rabszolgaságot.

A Korán azonban egyik helyén sem ítéli el félreérthetetlenül, határozottan és nyíltan kimondva a rabszolgaságot. Az iszlám legszentebb könyve azonban legalább négy helyen kifejezetten megengedi a rabszolgatartónak, hogy szexuálisan kihasználja rabszolgáit. Az iszlám jog tele van a rabszolgákkal való bánásmódra vonatkozó szabályokkal, amelyeknek egy része viszonylag humánus, de egyik sem tiltja meg magát a szolgai függést. A rabszolgaságra vonatkozó szabályoknak a puszta jelenléte legitimálja ezt az intézményt.

Tény az is, hogy Mohamed aktív rabszolga-kereskedő volt. A Politikai Iszlám Tanulmányi-központ (Center of the Study of Political Islam) munkatársai, akik a próféta leghitelesebb muszlim életrajzírói, kutatásaik eredményét így foglalták össze:

„Mohamed elfogott rabszolgákat, kereskedett rabszolgákkal, vásárolt rabszolgákat örömadomány céljára, elfogadott rabszolgákat, mint ajándékot és használta a rabszolgákat munkára. A Sira[5] teljes mértékben egyértelmű a rabszolgaság kérdésében.” (Muhammad and the Unbelivers: a Political Life)

Azt az emelvényt is, amelyről Mohamed prédikált, a Próféta parancsára rabszolgák építették. A Korán felszólítja a mohamedánokat, hogy kövessék Mohamed példáját. A rabszolgaság folyamatosan jelen volt az iszlám 14 századot felölelő történelmében és még a modern korban is voltak nem mohamedán rabszolgák Szudánban, Maliban, Nigerben, Mauritániában és az Iszlám Világ más részein. Nem tudunk rabszolga-felszabadítási mozgalomról az iszlámon belül és még a XXI. században sincs szervezett ellenállás a rabszolgaság maradványainak a felszámolására.

Az európai országok kényszeríttették más politikai intézményekkel együtt az Iszlám Világot arra, hogy számolja fel a rabszolgaság intézményét. A történelemtudomány már számon tartja a muszlim világban a rabszolgákkal szemben elkövetett súlyos visszaéléseket, de eddig a mohamedánok nem adták jelét ezzel kapcsolatos bűntudatuknak. Hiányzik a lelkiismeret-furdalás a mohamedán közgondolkodásból és ez azt a megtévesztő benyomást kelti, hogy a rabszolgaság nem is volt olyan nagyon rossz az iszlám kultúrkörben.

A muszlimok többsége századunkban is a győztes mohamedán harcosokat megillető jogos zsákmánynak tartja a legyőzött férfiakkal együtt az asszonyoknak és a gyerekeknek az elvitelét szülőföldjükről és lealacsonyító rabszolgaságba kényszerítését.

A legmagasabb rangú vallási vezetők, a kalifák, fiatal nők és lányok százait tartották háremeikben, akiket Európa meghódított részéről hurcoltak el. Ezt mi magyarok is megtapasztaltuk. A 150 évig tartó török megszállás idején három millió magyart vittek el rabszolgának a Török Birodalom távoli tartományaiba. Indiában az egyik muszlim uralkodó 1619-től 1620-ig tartó két éve alatt kétszázezer hindut fogott el és hurcolt az iráni rabszolgapiacra. Az afrikai rabszolgákat mohamedán uraik gyakran kasztrálták, ez az oka annak, hogy viszonylag kevés afrikai származású lakos él a Közel-Keleten. Amerikába négyszázezer rabszolgát hurcoltak és leszármazottaiknak a száma ma már meghaladja a harmincmilliót.

A nyolcadik hiedelem az, hogy az iszlám teljes mértékben összeegyeztethetetlen a terrorizmussal. Az iszlám szigorúan ellenzi ártatlan emberek megölését. A mohamedánok többsége mélyen meg van győződve arról, hogy vallása tiltja ártatlan emberek megölését terroristacselekmények által.

Az egymás ellen harcoló muszlim terroristaszervezetek a Közel-Keleten egymást vádolják azzal, hogy megszegték a Korán parancsait és elárulták az iszlámot. Az iszlám meghatározása a terrorizmusról homályos és kétértelmű. Nem lehet pontosan tudni, hogy ki tekinthető ártatlan személynek. Ennek oka az, hogy bárki, aki elutasítja az iszlám tanításait, és nem hajlandó áttérni, az nem tekinthető a betű szerint értelmezett iszlámtanítás szerint ártatlannak. A Korán szigorú büntetésben részesíti azokat, akik nem hajlandóak hinni Mohamed prófétában.

Egy hithű mohamedánnak nehéz elfogadnia, hogy az, aki magára vonta az isteni haragot az ártatlan. A nem mohamedánok között viszonylag azok részesülnek védelemben, akiket „dhimmának”, azaz „a Könyv népéhez” tartozónak tekintenek. Ezek azok a zsidók és keresztények, akik elfogadták az iszlám uralmat és hűbért fizetnek a muszlimoknak. Ők sem egyenlőek a hithű mohamedánokkal, mert végülis elutasították Allah igazságának a teljes elfogadását. Ezért az, aki ezt elutasítja, nehezen tekinthető az iszlám szempontjából ártatlannak.

Még egyes iszlám közösségek is lehetnek bűnösek. Ők a képmutatók, akik méltatlanok arra, hogy muszlimnak tekintsék őket. A hipokrita csak a nevében mohamedán. A 9. Súra szerint, aki nem hajlandó szent háborút viselni és azt támogatni, az hipokrita. Az igaz hívő az harcol és keményen lép fel a hitetlenekkel szemben. Azok az iszlám terroristák, akik más mohamedánokat gyilkolnak Allah nevében, meg vannak győződve arról, hogy áldozataik hipokriták, vagy hitehagyottak, azaz kafírok. Ha egy muszlimot hitehagyottnak minősítenek, akkor meg lehet ölni amiatt, hogy akadályozza az iszlám fennhatóság terjedését.

Nehéz megkülönböztetni a terrorizmust a szent háborútól az ártatlanságnak a homályos fogalma miatt. Az iszlám terroristák saját magukat nem tekintik terroristának, hanem a „szent háború harcosainak”. Az általuk elkövetett erőszakos cselekményeket, merényleteket, tömeges kivégzéseket a dzsihád egyik formájának tekintik. A Korán és a Hadith kötelességként írja elő a szent háborút. A 9. Súra 29. versében Mohamed meghagyja követőinek, hogy a hitetlenek ellen addig kell harcolni, amíg áttérnek az iszlámra, vagy elfogadják az iszlám uralmának való alávetést. A Próféta szerint a dzsihád a helyes út egy mohamedán számára és Allah rendelkezéseinek megfelelően kell harcolnia.

Mivel nincs pontosan meghatározva az ártatlanság fogalma, ezért nehéz problémát okoz a Korán buzdítása a szent háborúra (dzsihádra). Az iszlám rendkívül elnéző az erőszakkal szemben, és nem fogalmazza meg világosan, hogy mi az, ami igazolja az erőszakot, például kik azok, akikkel szemben, tömeges lefejezéssel kell harcolni.

Ahol a mohamedán vallás követői kisebbséget alkotnak, mindig előtérbe kerülnek azok a radikálisok, akik meg vannak győződve, hogy igazságos az iszlám uralomra kerülése érdekében erőszakot alkalmazniuk. Ezt tette Mohamed is Mekkánál és más helyeken, mint például az al-Harith-nak ajándékozott tartományban.

Ezek a kérdések nem elméletiek csupán, hanem a XXI. században is gyakorlati jelentőségük van. Nehéz megmondani, hogy kik a mérsékelt és a korlátot nem ismerő iszlám terroristák. Jó lenne tudni, mi a különbség a Szíriában, Irakban s másutt harcoló terroristacsoportok között. Az Iszlám Állam terroristái Irakban és Szíriában a terror legdurvább formáit alkalmazzák, amikor tömegesen lefejezik áldozataikat. A Jabhat al-Nustra és más al-Kaida eredetű mérsékelt terroristák csak abban különböznek a torokvágóktól, hogy kevesebb áldozatukat végezték ki különlegesen perverz módon. Nehéz tehát megmondani, kik a „jó” terroristák és kik a „rosszak”.

Az iszlám terrorizmus minden iszlám országban jelen van. Ezek közül megnevezünk néhányat: Irakban és Szíriában az Iszlám Állam, Nigériában és Kamerunban a Boko-Haram, Afganisztánban a Talibán, Jemenben az al-Kaida, Szomáliában az al-Shabab, Szíriában a Jabhat al-Nustra, Pakisztánban a pakisztáni Talibán és a Jamaat ul-Ahrar. Afganisztánban és Pakisztánban még egy másik hálózat is működik, a Haqqani Network. A Fülöp Szigeteken az Abu Sayyaf, Líbiában az Ansar al-Sharia. Egyiptomban pedig az Ansar Bayt al-Maqdis.

Az ISIS jobb megértéséhez meg kell értenünk a különbséget a terroristák és az iszlamista terroristák között. Aki a terrorizmus eszközéhez nyúl, rendszerint két célt követ: arra akarja kényszeríteni az ellenséget, hogy teljesítse politikai követeléseit, továbbá arra, hogy mozgósítsa támogatóit, akikre támaszkodhat. A terroristák támogatóikkal rendszerint szoros érdekközösséget alkotnak a közös faji, nemzeti vagy más céljaik elérése érdekében.

Az iszlamista terroristákat a politikai követelések lényegében nem érdeklik. Elfogadnak különböző engedményeket, még átmeneti fegyverszünetet is felajánlanak, de tartós különbékét nem lehet velük kötni. Ez az oka például annak, hogy az izraeli békefolyamat a terroristákkal már évtizedek óta eredménytelen, vagy amiért Líbia korábbi vezetőjének, Kadhafinak, nem sikerült a Líbiai Iszlám Harcoló Csoporttal különbékét kötnie. De megemlíthetjük azt is, hogy Obama-nak miért nem sikerült megállapodnia a „mérsékelt talibánnal”.

Az Al-Kaida és az ISIS nem negatív tiltakozó mozgalmak, ez egy téves elképzelés a Nyugat egyes szemellenzős vezetői részéről. Az Al-Kaida és az ISIS is erősen pozitív mozgalmak, amelyek egy nagyobb vallási cél elérésére törekednek. Az iszlám terroristák nem a Nyugathoz mérik magukat. Az ő viszonyítási pontjuk maga a Korán és a létrejötte óta eltelt ezerévnyi történelem. Az ISIS és az Al-Kaida azért gyűlöli a Nyugatot, mert az nem muszlim. Nem lehet termékeny párbeszédet folytatni egy olyan ideológiával, amely a másik felett gonosznak tekinti, egyszerűen azért, mert más hitet, meggyőződést követ. Az iszlamista terroristák ezért nem a Nyugattal való tárgyalásra törekednek, hogy elnyerjék a helyi hittestvéreik, másrészt az Unmah-ban tömörült egész iszlámvilág támogatását. Az iszlám terroristák nem ismerik el a nemzeti határokat, és ezért határokat nem ismerő transznacionális Szentháborút folytatnak.

Az iszlámmal való jó kapcsolat egyik legnehezebb problémáját az okozza, hogy az iszlám nem hajlandó egyenjogúnak elismerni a többi vallást. A többi vallás felettinek tekinti magát, ahol a társadalom és az állam felett álló legfőbb jog a saría. Az iszlám uralmát az egész világra ki akarja terjeszteni és kész a legerőszakosabb eszközök igénybe vételére is, hogy ezt a célját elérje.

Az ISIS, mint struktúra az iszlamista terrorizmus végső fázisának is felfogható. Vezetőjének, a kalifának, valamennyi muszlim köteles engedelmeskedni. Az Iszlám Állam nemcsak Szíria, vagy Irak. Mindenütt jelen van, ahol olyan muszlimok élnek, akik hűséget esküdtek a kalifának. Az Iszlám Állam által készített térképeken hozzá tartozik Egyiptom, Líbia, Algéria, Nigéria, Szaúd-Arábia, de még Oroszország is. Minél több helyi iszlamista terrorcsoport fogad hűséget az ISIS-nek, az annál nagyobb Kalifátussá válik. Az ISIS nem tervezi azt, hogy csapást mérjen Amerikára terrorista akciókkal. Az Egyesült Államokat a területén belül létrehozott helyi iszlamista terrormozgalommal akarja meghódítani, amely képes lesz arra, hogy bomlasztva Amerikát külön területeket vonjon a kizárólagos ellenőrzése alá, és mint önálló életet élő szeparatista területek, esküdjenek hűséget az Iszlám Államnak.

Az Amerikai Emirátus létrehozását komolyan kell venni, mert hiszen az Európai Unió központjában, Brüsszelben is létre tudták hozni Molenbeek-et, amely Európa dzsihadista fővárosának tekinthető. Ez a muszlim mikro-állam szervezte meg azt a terrortámadást Párizsban, a Bataclan színházban, amelynek legalább 120 halálos áldozata volt.

A Világ Kalifátus létrehozására törekvő ISIS-nek van egy rövidtávú és egy hosszútávú stratégiája. Rövidtávon annyi önkéntest akar a soraiba, amennyi csak lehetséges. A hagyományos muszlim rokoni és a befogadókkal való közösségi kapcsolatok annyira megromlottak a Nyugaton, hogy egyre vonzóbb ebből kikerülni egy Világ Kalifátus létrehozásával. Az ISIS mindent megtesz, hogy magához vonzza a Nyugaton élő muszlimokat, mert ők nemcsak képzettek és pénzügyileg is jobban állnak, de elég naivak ahhoz, hogy higyjenek az Iszlám Állam világstratégiájában. Az ISIS nem akarja őket tartósan magánál tartani. Ellenkezőleg: az egyre nagyobb tömegű bevándorlást erőlteti Európába és Amerikába, hogy ezekben a kereszténykultúrájú és fehértöbbségű országokban minél több vele együttműködő kollaboráns éljen, akik majd képesek lesznek nyugati Emirátusokat megszervezni és működtetni.

Ha az ISIS valóban az ellenőrzése alá akarja vonni Olaszországot, akkor arra kell törekednie, hogy minél több iszlamista bevándorló érkezzen ebbe az országba. Még az se számít, hogy ha a migránsok között sokan pont az ISIS elől menekülnek. Az irányítók jól tudják, hogy a szunnita mohamedánok gyermekei egy külföldi országban, ahol már sok algériai, szomáliai, szíriai és pakisztáni muszlim él, hamarosan rájönnek, hogy sokkal több kapcsolja őket a felsoroltakhoz, mint a befogadó néphez.

A Nyugat kozmopolita liberálisai által erőltetett multikulturalizmus csökkenti a súrlódásokat a különböző mohamedán közösségek között és megkönnyíti egyetlen muszlim Világ Kalifátus létrehozását. Már utaltunk rá, hogy az ISIS nem terrorcselekményekkel akarja legyőzi Amerikát. De nem is mond le teljesen a terror eszközéről, mert hiszen szüksége van egy jól működő belföldi terrorhálózatra. Az amerikai Iszlám Állam létrejöhet olyan nagyobb városokban, ahol a lakosság többsége áttért a muszlim hitre, vagy amely településeknek a vezetői hűséget fogadtak az Iszlám Állam amerikai Kalifátusának. Az közismert, hogy a népszaporulat lényegesen magasabb a muszlimok körében. Ez önmagában azonban nem elég egy amerikai Kalifátus létrehozásához, ezért minden eszközzel az iszlámkövetők bevándorlásának a gyorsítására törekednek.

Az Egyesült Államokban komoly vita folyik arról, hogy a muszlim bevándorlás korlátozása nem erősítené-e az iszlám terrorizmust. 2014-ben és 2015-ben fokozódott a muszlim bevándorlás. Ez valójában erősítette a potenciális terroristákat. Az igazi kérdés az, hogy a határok megnyitása a muszlim bevándorlók előtt, nem fogja-e megtöbbszörözni a terrorista veszélyt. Még akkor is, ha az ISIS ellen harcoló valamennyi erő összefogna és legyőzné ezt a nyíltan terrorista szervezetet, az Al-Kaida és más a Muszlim Testvériségből elágazott iszlamista csoportok tovább küzdenének hasonló célokért. Nyilvánvalóan támaszkodnának az Egyesült Államokban élő iszlámkövető közösségekre és ellátnák őket pénzzel, eszközökkel és a terrorizmushoz szükséges más infrastruktúrával.

Az ISIS nem tudja legyőzni terrorakciókkal az amerikaiakat. Amire azonban számíthat. Ha azonban kellő számban vándorolnak be Amerikába muszlimok a világ minden tájáról, és ezek autonóm közösségeket alkotva együttműködnek hűséget fogadva a Világ Kalifátusnak, akkor már van esélyük a győzelemre. Nem Donald Trump és követői jelentenek veszélyt Amerika nemzetbiztonságára, hanem a szervezett és tömeges muszlim bevándorlás.

A tömeges betelepülés olyan támogatóbázist jelent a tervezett Világ Kalifátus számára, amit minden felelősségteljes amerikainak komolyan kell mérlegelnie.

A kilencedik mítosz az, hogy az iszlám összeegyeztethető az érdemi demokrácia alapelveivel. Ezt úgy kell érteni, hogy az iszlám, mint vallás jelenti a demokráciát.

Azonban az érdemi demokráciában (vagyis nem a pénzhatalmi világelit neoliberális demokráciájában) mindenki egyenlő a jog szempontjából tekintet nélkül fajára, vallására és nemére. Minden egyes polgár szavazata a többivel egyenértékű. Az emberek kollektív akarata határozza meg a társadalmi együttélés és az államhatalom szabályait. Az iszlám törvény hatálya alatt csak a mohamedán férfiakat illetik meg teljesen az egyéni jogok és a polgári szabadságjogok. Egy nő jogainak az összessége csak fele annak, ami egy férfit megilleti, vagy még annál is kevesebb. Egy nem mohamedán személy nem lehet egyenlő egy muszlimmal.  Egy mohamedánt soha nem lehet halálra ítélni egy hitetlen megöléséért. Egy iszlám állam az iszlám jog alapján működik, amelynek forrása a Korán és a Szunnah[6].

Egy papi testület értelmezi a jogot és alkalmazza valamennyi társadalmi, kulturális, illetve politikai helyzetre. Az embereket soha nem lehet a Korán és a Szunnah fölé helyezni. Szakmai körökben nincs egységes álláspont arról, hogy lehet-e bármely mohamedán világhoz tartozó államot ténylegesen demokráciának minősíteni. Az a néhány iszlámvilághoz tartozó állam, amelyet mégis többé-kevésbé demokratikusnak tekintenek, azokban mély feszültség van az állami és a vallási vezetők között. Ez utóbbiak a demokráciát olyan bálványimádó rendszernek tekintik, amelyet rájuk kényszerítettek.

A tízedik mítosz az, hogy a Korán ugyanazt jelenti a mohamedánok számára, amit a Biblia jelent a keresztények, valamint a Tóra a zsidók számára. A valóság az, hogy a Korán más, mint a Biblia és a Tóra (Mózes öt könyve az Ószövetségből). A Korán Allah szavait tartalmazza, ahogyan azokat Mohamed próféta továbbadta. Ha készülne egy olyan szöveg, amely csak Jézusnak az Újtestamentumból kivett szavait tartalmazná rögtönzött sorrendben, kiragadva a történelmi összefüggésekből, akkor csak ehhez a szöveghez lehetne a Koránt hasonlítani.

A Biblia számos életrajzi részletet tartalmaz Jézusról. A Koránban nincsenek részletek Mohamed életéről. A Biblia Újszövetsége négy könyvet is tartalmaz, amelyek részletesen ismertetik Jézus életét. Másik különbség, hogy amikor az Ószövetségben utalás történik az erőszak alkalmazására, akkor meg van határozva, hogy ki ellen irányul ez az erőszak. Nem marad kétség azt illetően, hogy az erőszak alkalmazása erre a megtörtént esetre vonatkozik. Nem olyan parancsról van szó, amely bárki mást is feljogosít – a hasonló történelmi feltételek megléte nélkül is – az erőszak alkalmazására. A Koránban nehéz kimutatni a mélyebb megértéshez szükséges szövegösszefüggéseket. Ezért fűznek hozzá terjedelmes kommentárokat, amelyekben gyakran a fordító saját értelmezése a meghatározó. Az iszlámvallásban tehát a Korán, a Hadith és a Síra együttvéve tekinthető annak, ami a kereszténység számára a Biblia.

Az iszlám és a szekularizmus

A „szekuláris” szó jelentése világi, nem-egyházi, nem az örök értékeket követő, de használják még elvilágiasodás, tömeges elfordulás a vallástól és az egyházaktól értelmezésben is. Az iszlám és a szekularizmus viszonyában a világi állam és az iszlám kultúra együttélését vesszük közelebbről szemügyre. Miként lehet a közéletet elválasztani a mohamedán vallás gyakorlásától és az iszlám törvénykezéstől.

A felvilágosodás és a racionalizmus nyomán beindult szekularizáció a Nyugat civilizációjának a sajátja. A francia forradalom nyomán a vallás kezdett kiszorulni a közéletből és a magánélet részévé vált. Az iszlám fundamentalista-radikális változata nem egyeztethető össze a szekularizmussal az államhatalom és a közélet világi törvények alá helyezésével. A szekularizmust is lehet mereven értelmezni. A XXI. században a fundamentalista-radikális iszlám nyomult előre és a szekularizált Nyugat fokozatosan teret engedett a számára. A migráns-invázió nyomán egyre több tény utal arra, hogy a fanatikus-fundamentalista iszlám és a túlontúl megengedő szekularizmus nem fér össze. Vannak olyanok is, akik azonban feltételezik egy liberális modernizált iszlám létezését is, amely már összeegyeztethető a szekularizmussal.

A Nyugaton élő mohamedán értelmiség egy része már nem tartja a szekularizmust az iszlám ellentétének, tagadásának. Ők azok, akik már nem azonosítják a szekularizmust az ateizmussal, és véleményük szerint az iszlám összeegyeztethető az iszlámnak egy türelmesebb változatával. Egyes mohamedán tudósok úgy vélik, hogy a saría jog előírásait a legjobban egy szekuláris kormányzat alatt lehet betartani. Érvelésük így hangzik: „A saría kikényszerítése az állami erőszak útján tagadja annak vallási természetét, mert a mohamedánok, engedelmeskedve az állam törvényeinek, nem szabadon tehetnek eleget vallási kötelezettségeiknek.”[7]

Egyes nyelvészek szerint a szekuláris és szekularizmus szavaknak eredetileg nem volt megfelelője az arab nyelvben. A szekularizmust az arab nyelvre az „alamaniyah” szóval fordították le, amely az „alam” szóból származik és jelentése világ, vagy univerzum, illetve az „ilmaniyah” szóval, amely az „ilm” szóból származik és jelentése tudomány vagy tudás.

A szekularizmus koncepciója tehát Európából került a mohamedán kultúrkörbe, közelebbről a közel-keleti és az észak-afrikai országokba. Ezeknek az értelmiségei kezdetben az állam és a vallás szétválasztásáról vitatkoztak. Azt akarták megérteni, hogy egyrészről az egyház és a vallás, másrészről az állam szétválasztása mennyiben járult hozzá a tudomány, a technológia és a kormányzás fejlődéséhez Európában. Arra kerestek megoldást, hogy milyen legyen a viszony az iszlám világban a vallási és a politikai hatalom gyakorlói között, milyen státusza legyen a legfőbb vallási vezetőnek, a kalifának.

Az első világháborút követően felbomlott az Oszmán Birodalom és az utódállamok kísérletet tettek a nyugati szekuláris hatalomgyakorlási modellek átvételére. A két végletet egyrészt Szaúd-Arábia, másrészt Törökország jelentette. A muszlim országok többsége azonban a középutas megoldást részesítette előnyben és igénybe vette nyugati szakértők és a nyugaton tanult saját értelmiségi elitjének a segítségét.

A vallás és a politika szétválasztása azonban csak részben történt meg. A mohamedán kormányok az iszlám jogot felváltották nyugati minta szerint készült szekuláris törvényekkel. A muszlim családi jog, amely szabályozta a házasságkötést, a válást és az öröklés rendjét, azonban hatályban maradt. Számos mohamedán azonban ma is hangsúlyozza, hogy az iszlám nem választja el a vallást az államtól, és a világszerte élő mohamedánok többsége továbbra is ragaszkodik az iszlámhoz saját országa politikai életében.

Ténylegesen a politikamentes iszlám szorul magyarázatra, amely a szekuláris arab nacionalizmus idején (1945-1970) több arab országban is a politikai hatalmat gyakorolta. 1978-ban az iráni forradalommal újjáéledt iszlám elutasította a szekularizáció híveinek az illúzióit. A legmodernebbnek számító mohamedán országokban – Egyiptomban, Algériában és Törökországban – csalódniuk kellett azoknak, akik azt gondolták, hogy ki lehet szorítani a vallást a politikai élet központjából. Az újjáéledt iszlám vezetői pedig nem az elmaradott vidékről származtak, hanem a művelt városi értelmiséghez tartoztak.

Oliver Roy azzal érvelt, hogy a szultánok és az emírek politikai hatalmának a szétválasztása a vallási hatalmat gyakorló kalifától már a Hegira[8] első évszázadában intézményesült, és a mohamedán világból valójában a politikai gondolkodás autonómiája hiányzik, mert nem fejlődött ki a saría jogon kívüli más írott jog. Az államhatalom szuverén gyakorlójának a vallási funkciója az volt, hogy védelmezze az iszlám közösséget az ellenségekkel szemben, vezesse be a saría jogot és ennek a segítségével biztosítsa a közjót, a „maslaha”-t. Az államnak tehát az volt a legfőbb kötelessége, hogy a mohamedánok hithű muszlimként élhessenek a szultán engedelmes alattvalóiként. Az uralkodó legitimitását szimbolizálta, hogy neki volt joga pénzt kibocsátani és az ő nevében mondták a pénteki imát.

2007-ben Roy egy rendkívül fontos és megoldatlan kérdést tett közéleti vita tárgyává nemcsak Európában, de Amerikában is: összeegyeztethető-e az iszlám Európa egyre inkább szekularizált társadalmával? Ma még többségben vannak azok a tudósok, politikusok és közszereplők, akik szerint nem lehet integrálni az iszlámot, mert az nem tesz különbséget vallás és politika között, továbbá nem csak vallás, hanem kultúra, amelyet rendkívül nehéz integrálni és asszimilálni.

Oliver Roy a tagadókkal szemben azzal érvelt, hogy az iszlámnak csak a fundamentalista változata az, amelyet nem lehet megváltoztatni és így integrálni. Példaként hozta fel a katolikus egyházat, amely ugyancsak ellenállt a szekularizációnak, valamint az egyház és az állam szétválasztásának egészen a XX. század elejéig. A francia Oliver Roy azonban az Európában élő muszlimok többségét lojális állampolgároknak tartja, akik igyekeznek vallási hagyományaik őrzését és vallásuk gyakorlását összeegyeztetni a befogadó társadalmak szekuláris jogrendszerével és kultúrájával.

Roy a „Szekularizmus szembesül az iszlámmal” (Secularism confronts islam; Columbia, 2007) című munkájában megemlíti azt az esetet, amikor a mohamedán szervezetek jogi úton léptek fel a francia kormány azon intézkedése ellen, amellyel betiltotta a fejkendők viselését az iskolákban. Ugyanezek a szervezetek viszont elutasították az erőszakos és törvénytelen akciókat céljaik elérése érdekében. A francia társadalomtudós tehát úgy gondolja: a muszlim értelmiségiek már lehetővé tették, hogy a mohamedánok is úgy élhessenek egy szekularizált Európában, hogy igaz hívőként gyakorolják vallásukat és törvénytisztelő állampolgárokként viselkednek.

Az iszlámban a szekularizmusnak is van vallási funkciója. Az iszlám második leghitelesebb könyvében, a Hadithban, van egy olyan rész, amely az iszlám második évszázadának a Hegirájára vezethető vissza, amely szerint „bármi, amit a Próféta vallási kérdésekben kijelentett, azt követni kell, de ez nem vonatkozik azokra, amelyeket világi ügyekben mondott”.

Egy indiai iszlám tudós, Maulana W. Khan, így értelmezi a Hadithnak ezt a megfogalmazását: „Az iszlám elválasztotta a vallási tudást a fizikai tudástól. Az a vallási tudás, amely általános elfogadásban részesült, isteni kinyilatkoztatás volt, és ezt őrizte meg hitelesen a korán. A fizikai jelenségek kutatása teljesen szabad, és az egyes személyek független eredményekhez juthatnak.” Kahn ehhez azt is hozzáteszi: „A Haddith szerint az iszlám elválasztja a vallási kérdéseket a tudományos kutatástól. Vallási ügyekben szigorúan követni kell az isteni útmutatást. A tudományos kutatásokat pedig az emberi tapasztalatok alapján kell folytatni.”

Ira M. Lapidus professzor a Berkeley Egyetem tanára szerint,[9] amíg Mohamed irányította az Ummah-t[10], addig a vallási és a politikai hatalom teljesen integrált egységként működött. Az iszlamisták körében a többségi vélemény az, hogy a klasszikus iszlám társadalom nem tesz különbséget a közösségi élet vallási és politikai aspektusai között. A kalifátus a muszlim közösség vallási és politikai életét egységesen irányította. A meghatározó a vallási közösséghez való tartozás volt. Az iszlámban való hit magába foglalta a vallási vezető iránti lojalitást és az Ummah-hoz való tartozást. Ebben az értelemben a vallási és a politikai értékek és funkciók szétválaszthatatlanok voltak.

Lapidus professzor azonban azt is állítja, hogy már a X. századtól kezdve léteztek a muszlim világon belül szekuláris kormányok. A vallás és a politika fokozatosan elkülönült, a politikai és a katonai hatalom gyakorlóiból létrejött az ulama, akinek a tagjai a kalifa jelképes uralma alatt kormányoztak. A vallási és a politikai élet szférái fokozatosan szétváltak és ettől kezdve mindkettőnek megvoltak a független értékei, szervezetei és vezetői. A X. század közepétől kezdve az Arab-mohamedán Birodalom ellenőrzése a tábornokok, az állami hivatalnokok, a kormányzók és a helyi tartományok irányítói hatáskörébe került. A kalifák elveszítették a politikai hatalmukat. Az iszlám országokban szekuláris kormányok gyakorolták a hatalmat, élükön a szultánnal, aki elvileg a kalifa jóváhagyásával uralkodott. Ezt a rendszert a működőképes állam iránti igény legitimálta. A muszlim államok világivá alakultak át és vallási jellegük meggyöngült. Hivatalosan az iszlámhoz voltak lojálisak és elkötelezték magukat annak a védelmezésére.

Ezekben az évszázadokban az államoktól és birodalmaktól függetlenül fejlődtek a vallási közösségek. Az ulama szabályozta a helyi közösségek világi és vallási életét, és az ulama tagjai bírákként, közigazgatási tisztviselőkként, tanárokként és vallási tanácsadókként irányították a társadalmat. A vallási vezetőréteget az iszlám különböző irányzatainak megfelelően szervezték meg attól függően, hogy a szunnita jogi iskolákat követték, vagy a síita szektákat, illetve a szufi tariqákat[11]. A saría jogi iskolákat követő ulama alakította meg a helyi közigazgatási szerveket és azt a társadalmi elitet, amelynek a tekintélye az iszlám valláson alapult.

A mohamedán madhabibot[12] nem úgy szervezték meg, mint a keresztény egyházaknál, azok mégis sok vallási és társadalmi funkciót láttak el, amit a keresztény kultúrában az egyházak végeznek.

A XX. század végén Hamilton Gibb „Constitutional Organization” (Alkotmányos Szervezet) című tanulmányában felhívta a figyelmet arra, hogy a muszlim politikai gondolkodók maguk is felismerték az állam és az egyház elválasztásának a fontosságát és elismerték, hogy kifejlődött a vallási tevékenység és szerveződés autonóm szférája.

A közel-keleti országokban a szekuláris elvek első támogatói között sok volt a baathista és nem-muszlim arab. Megoldást kerestek a többféle vallást követő lakosság igényeinek a kielégítésére és a modernizmus felgyorsítására törekedtek. Ezek a modernista iszlám gondolkodók nem fogadták el azt a tézist, hogy a vallási és a politikai hatóságok működése elválaszthatatlan az iszlám világban. Véleményük szerint az iszlám világon belül is ideális megoldás a vallás és az állam szétválasztása.

Al-KawakibiA zsarnokság jellemzői(The Characteristics of Thyranny) című munkájában a vallás és a despotizmus kapcsolatát elemzi[13]. Azzal érvelt: a legtöbb vallás arra törekedett, hogy a vallási vezetőktől tegyék teljesen függővé az embereket, akik kizsákmányolhatták őket. Az eredeti iszlám azonban a demokrácia és az arisztokrácia közé helyezhető politikai szabadság alapjaira épült. Al-Kawakibi úgy vélte, hogy az emberek megteremthetik azt a nemzeti egységet, amely nem vallási jellegű: „Törődjünk életünkkel ezen a világon és hagyjuk a vallást uralkodni a másvilágon.”

Az arab világban teret nyert a gyarmatosítás révén a nyugati befolyás, felgyorsult a szekularizáció behatolása a különböző iszlám országokba is. Amikor az európai gyarmatosítók dominálták a térséget, az iszlám hagyományos eljárásait fokozatosan a saját szabályaikkal cserélték fel. A gyarmati rendszer felbomlásával az iszlám világban a modernizációt továbbra is az európai gyarmatosítás örökségének tekintették, amelyet továbbra is fenntartottak a nyugatos orientációval rendelkező nyugati elitek, akik támogatták a nyugatosodást és a szekularizációt. A gyarmati hatalmak számos országban a nyugati politikai, társadalmi, gazdasági, jogi és oktatási intézményeket kényszerítették az uralmuk alá került iszlám országokra, így például, amikor az észak-afrikai Maghreb-országok (Tunisz, Algéria, Marokkó) francia uralom alá került, a francia gyarmati kormányzat lecserélte az iszlám oktatási rendszert egy szekuláris rendszerre. Párizsban meg voltak győződve az illetékesek arról, hogy az sokkal modernebb és hatékonyabb, továbbá a társadalmi haladást jobban szolgálja, mint az iszlámtól átörökölt gyakorlat.

Az ehhez hasonló változtatások eredményeként a nyugati gyarmatosítók rakták le az arab szekularizmus alapjait, elválasztva az iszlámot a kormányzástól, az oktatástól és az igazságszolgáltatástól. A hatalom gyakorlása és a közügyek intézése, bár nem a vallás közvetítésével történt, a vallási felfogás helyére a modern világi ideológián és etikán, a fejlődésen és politikai közgondolkodáson alapuló szemlélet lépett. A helyi kormányzatok ezt gyakran külső kényszer hatására tett engedményként élték meg. Ezért a szekularizmust számos iszlám országban ma sem a szerves belső fejlődés eredményének, hanem importált külföldi ideológiának és hatalomgyakorlási módszernek tekintik.

A bolsevik hatalomátvételt követően Szovjet-Oroszországban külön népbiztosság létesült a muszlim ügyek intézésére. Ez a bolsevik kormányszerv aktívan ellenezte a gyarmatosítóhatalmak tevékenységét a Közel-Keleten és bírálta a népszövetségi mandátumok rendszerét. Az 1920-as években számos közel-keleti országban létrejöttek a kommunista pártok és ezek már fontos szerepet játszottak a beindult kolonializmus-ellenes küzdelemben. A hangsúlyt elsősorban a kizsákmányolt munkásosztály jogainak a védelmére helyezték. A második világháború alatt a kommunista pártok részt vettek a fasizmus elleni harcban, később pedig a nemzetközi békemozgalomban. Az iszlám világban kibontakozó kommunista mozgalom a jól megszervezett kommunista pártok hálózatára támaszkodott. Ezek kölcsönösen támogatták egymást, ami megnövelte befolyásukat.

A kommunista mozgalom fokozatosan szintetizálódott az arab nacionalizmussal és annak egyik meghatározó részévé vált. Amikor Egyiptomban Gamal Abdel Nasser került hatalomra, akkor a kommunisták félre álltak és a háttérből támogatták. A kommunizmus nemcsak az arab nacionalizmus egyik leghatékonyabb támogatójának bizonyult, hanem elősegítette a szekularizmus térnyerését is az iszlám világban.

Törökországban a szekularizmus töltötte ki azt a hatalmi űrt, amit az Ottomán Birodalom felbomlása révén jött létre az első világháború után. Az ország első számú katonai és politikai vezetője, Musztafa Kemal Atatürk, állt a politikai újjászületés és a kulturális forradalom élére. Az ottomán-iszlám rendszer tagadása és egy nyugati orientációjú, modernizált szekuláris rendszer elfogadása vált az állami politika legfőbb részévé.

Musztafa Kemal Atatürk élete és kora kutatóinak egy része bizonyítja, hogy a Selanik-ban (Salonika, Thessaloniki) élő zsidók többsége az ottomán korszakban a Dönmeh közösséghez tartozott, akiknek az ősei áttértek az iszlám hitre a XVII. században. Hillel Halkin írja meg[14], hogy személyesen Musztafa Kemal állította magáról, hogy zsidó származású. Ezt megírta a Forward, egy New York-ban megjelenő tekintélyes újság 1994. január 28-i számában. Több életrajz írója is megírta, hogy Atatürk szabadkőműves volt, és Törökországot a francia Grand Orient (Nagyoriens) Nagypáholy által hirdetett elvek és stratégia szerint alakította át.

  • Eltörölte a Kalifátust.
  • Betiltotta a vallási páholyokat és a szufi rendeket.
  • Szekuláris polgárjogi kódexszel cserélte fel a korábbi törvénykönyvet, amely az iszlám saría jogon alapult, betiltotta a többnejűség minden formáját, semmissé tette a vallási házasságokat, egyenlő jogokat biztosított a férfiaknak és a nőknek, szekuláris szabályok szerint alakította át az öröklést, a házasságot és a válást.
  • Felszámolta a vallási bírósági rendszert és a vallási oktatási rendszert.
  • Betiltotta a vallás használatát politikai célokra.
  • Törölte az alkotmányból, hogy Törökország iszlám állam.
  • Az arab írást lecserélte latin alfabétára.
  • A vallásos tevékenység egy részét arab helyett török nyelven kellett gyakorolni, beleértve az Adhant (az imára való felszólítást), amely érvényben volt 1950-ig.

Az iszlamisták nem törődtek bele ezekbe az alapvető változásokba és a XX. század folyamán többször is próbáltak változtatni rajta. A XX. és a XXI. század fordulóján a politikai iszlamisták és az iszlám demokraták (a Jóléti Párt, valamint az iszlamista-konzervatív Igazság és Fejlődés Pártja, AKP) eléggé megerősödött ahhoz, hogy fokozatosan átalakítsa a szekuláris Törökországot egy puha iszlám társadalommá és egy viszonylag kevésbé liberális állammá. Ezek a politikai erők ellenzik azokat a jogszabályokat, amelyek korlátozzák az iszlám mozgásszabadságát, tiltják a vallásos szimbólumok nyilvános használatát, beleértve a fejkendő és a burka viselését a köztereken. A 2015. november 1-i választáson, amelyen igen magas, 87%-kos volt a részvétel, az Igazság és a Fejlődés Pártja a szavazatok csaknem felét szerezte meg, és így egyedül alakíthatott kormányt.

Áttekintve a közel-keleti térség iszlám kultúrkörhöz tartozó országainak a politikai berendezkedését, Libanonban elvileg parlamenti demokrácia működik, ha ennek megvannak a kül- és belpolitikai feltételei. A különböző felekezetek egyenjogúak és az alkotmányban szabályozott módon arányosan osszák meg egymás között azokat az állami tisztségeket, amelyek fent vannak tartva bizonyos vallási közösségek számára. Jelentős azoknak a libanoniaknak a száma is, akik a vallási rendszeren kívül maradva hozták létre szervezeteiket és ők egy laikus, a különböző vallásoktól elkülönülő, szekuláris kormányzatot és közigazgatást akarnak. Aktívak azok a libanoniak is, akik viszont az iszlám kalifátust akarták Bejrútban visszaállítani.

Amikor Tunézia visszanyerte függetlenségét, Habib Bourguiba elnök a szekuláris rendszer kiépítésére törekedett. Őt tekintik az Arab Világ legkövetkezetesebb szekularista politikusának, aki módosította a vallási vagyonnal, javadalmakkal kapcsolatos jogszabályokat, szekularizálta az iskolarendszert és egységesítette valamennyi tunéziai számára a jogrendszert. Minden tuniszi állampolgár az állami bíróságok joghatóságába tartozott tekintet nélkül vallására.

A vallási központot jelentő egyetemet a Tuniszi Állami Egyetem teológiai fakultásává alakította át. Megszüntette a nők számára kötelező fejkendő viselését és a vallási hierarchia tagjait állami alkalmazottakká minősítette át. Szabályozta a mecsetek fenntartását, valamint a hitszónokok, imámok fizetését. Legismertebb intézkedése a személy státuszáról szóló kódex bevezetése. Ez újraszabályozta a családi jogot, a házasságot, a gyermekek feletti gyámságot és az öröklést. Továbbá megszüntette a többnejűséget, a válást pedig bírósági eljáráshoz kötötte.

Bourguiba tudatosan gyöngítette a vallási vezetőréteg befolyását, hogy ne legyen képes szekularizációs programjának a megakadályozására. Gondosan ügyelt azonban arra, hogy a változásokat az iszlám modernista értelmezésének a keretei között hajtsa végre és azokat az iszlám független értelmezésének tüntesse fel, ne pedig az iszlámmal való szakításnak. Bourguiba számára az iszlám a múltat jelentette és a jövőt pedig a nyugati kultúrához való közeledés, azaz az iszlám modernizációja.

A növekvő gazdasági nehézségek is hozzájárultak ahhoz, hogy 1970-ben újjáéledt a vallásos iszlám. Ezt az újjáéledést erősen befolyásolták Muszlim Testvériség szíriai és egyiptomi arab vallási vezetői. Amikor kiéleződött a rivalizálás Bourguiba és az iszlamisták között, akkor Bourguiba száműzte az iszlamistákat, illetve letartóztatta őket. Tuniszban működik egy mérsékelt iszlám politikai párt, az Ennahda Mozgalom, amelyet Reneszánsz Pártként is ismernek.  Az arab tavaszt elindító 2011. március 1-i tuniszi forradalom nyomán megdőlt Zín el-Ábidín ben Ali szekularista diktatúrája. Az átmeneti kormány engedélyezte politikai párt, a Kongresszus Párt megalakulását, amely az észak-afrikai ország legjobban szervezett pártja lett és támogatottsága jóval nagyobb, mint szekuláris versenytársaié. A 2011-ben megtartott alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a résztvevők több 37%-ka támogatta és 210 képviselőt küldhetett a nemzetgyűlésbe.

A 82 milliós Egyiptomban, az Arab Világ legnépesebb államában a szekularizmus mindig fontos szerepet játszott. Egyiptomban a brit uralom (1882-1952) tette lehetővé a nyugati eszmék és hatalomgyakorlási módszerek terjedését. A szekularizmust pártoló értelmiségiek nyíltan megírhatták és publikálhatták modernista nézeteiket. Ez szülte mg a modern iszlám történelmének az egyik legfontosabb intellektuális és vallási vitáját. 1919-ben megalakult Egyiptom első szekuláris politikai szervezete, amely később felvette a Wafd Párt nevet. Ez kombinálta a szekuláris politikai törekvéseket a nemzeti célokkal. Ez a párt a társadalom többségének a támogatásával a király és a brit befolyás elleni harc élére állt. A Wafd Párt támogatta a második világháború során a szövetségeseket és 1952-ben megnyerte a parlamenti választásokat.

Faruk király azonban menesztette a miniszterelnököt, amely lázadást robbantott ki. Ez előzte meg a katonai államcsínyt. Ezt követően valamennyi politikai pártot betiltottak, beleértve a Wafd-ot és a Muszlim testvériséget is. A hatalomra került Gamal Abdel Nasszer szekularista és nacionalista kormánya nagy népszerűségnek örvendett nemcsak Egyiptomban, de más arab államokban is. A nasszerizmus szekuláris-nacionalista diktatúra volt, amelyben vallási és más politikai mozgalmak nem vehettek részt a kormányzásban. Ez a rendszer a modernizációt, az iparosítást és az államosítást szorgalmazta, az arab szocializmus megvalósítására törekedet. A muszlim értékek, önazonosság és nacionalizmus helyett az arab értékeket, a nemzeti identitást és a nacionalizmust hangsúlyozta.

Anwar Sadat és Hosni Mubarak, a nasszerizmus szekuláris örökségét folytatták, egészen 2011-ig, az arab tavasznak elnevezett színes forradalom formáját öltő rendszerváltoztatásig. Ennek eredményeként az egyiptomi Muszlim Testvériség lett nemcsak az arab, de az egész iszlám világ legbefolyásosabb politikai mozgalma. A Muszlim Testvériség hosszú időn át fél-legális szervezetként az egyetlen ellenzéki erőt alkotta Egyiptomban, és csak ő tudott jelölteket állítani a parlamenti választásokon. A választáson iszlamista pártok, így a Testvériség, Szabadság és Igazság Pártja, a szalafista Al-Nour párt és a liberális iszlamista Al-Wasat Párt szerezte meg a képviselőhelyek 75%-kát. Az iszlamista demokrata Muszlim Testvériség támogatásával Mohamed Morszi lett Egyiptom első demokratikusan megválasztott elnöke.

A szekularizmus egyiptomi támogatói Morszi elnöksége alatt hangsúlyozták a szekularizmus és a nemzeti egység közti kapcsolat, valamint a kopt keresztények és a mohamedánok közti viszony fontosságát. 2013. július 3-án az egyiptomi hadsereg nyilatkozatot tett közzé, amelyben megállapítja, hogy a korábban előterjesztett követeléseit Morszi nem teljesítette és ezért elmozdítja hivatalából. Átmeneti elnöknek Adly Mansour-t nevezték ki, aki elrendelte a Muszlim Testvériség számos tagjának a letartóztatását azzal a váddal, hogy lázadásokat szítottak és ezzel veszélyeztették az általános biztonságot. 2014. június 8-án el-Sisi tábornok lett Egyiptom elnöke.

El-Sisi mélyen vallásos családból származik, és beszédeiben gyakran idézi a Korán verseit. Felesége viseli a hidzsábot, a nők haját letakaró fátylat, ezzel is kifejezve az iszlám hagyományos betartásának fontosságát. El-Sisi azonban amerikai tanulmányai idején is kiállt amellett, hogy a muszlimok is lehetnek nyugati értelemben vett demokraták. Erősen bírálta az Irakban és Líbiában követett politikát. Sherifa Zuhur a pennsylvaniai War College professzora szerint al-Sisi támogatta prularizmushoz vezető fokozatos lépéseket[15]. Úgy néz ki,  meg van annak a lehetősége, hogy Egyiptom tovább halad a szekularizáció egy sajátos változata irányában, amely szervesen integrálja az iszlám egy modernizált változatát.

2015-ben egyre fontosabb kérdéssé vált, hogy megmarad-e Szíria olyan államnak és társadalomnak, amelyben tovább fejlődhet a szekularizáció. Az 1920-as években Szíria francia mandátumként jelentősen közeledett a nyugati értékekhez és államvezetési módszerekhez. Szíria 1944-ben nyilvánította ki függetlenségét Franciaországtól, amelynek mandátumterülete volt. Igazi függetlenségét azonban csak 1946-ban, a francia hadsereg távozása után nyerte el. 1963-ban a Baath Párt vette át a hatalmat az ország felett. Az újabb fordulatot 1966 jelentette, amikor a többi pártot kizárták a kormányzásból. 1973-ban a hat napos Jóm Kippur háborúban az addig Szíriához tartozott Golán-fennsík izraeli megszállás alá került. Ez feszültséget okozott a Baath Párton belül. 1970-ben az addigi védelmi miniszter, Hafez el-Assad, vette át a hatalmat és diktatórikus rendszert vezetett be. Amikor Szíria elnyerte függetlenségét, a szekularizáció folytatódott.  Hafez el-Assad 30 évig irányította az országot és 2000-ben, halálát követően fia, Bassar el-Assad, lépett az örökébe.

Bassar Assad elnökségének első éveiben csökkentette az állam diktatórikus berendezkedését és megerősítette Szíria külpolitikai helyzetét. Szabadon engedte a politikai foglyokat és nagyobb mozgásteret biztosított a tömegtájékoztatásnak. Támadhatóvá teszi az el-Assad rezsimet az, hogy Szíriában 1963 óta érvényben van a rendkívüli állapotot elrendelő törvény. Ez lehetővé teszi, hogy a rendszer ellenfeleit rutinszerűen bebörtönözhetik. A világgazdasági válság nyomán romlott a gazdasági helyzet és Bassar el-Assad számos demokratizáló intézkedését visszavonta. A vallási feszültségek is megterhelték a kormány és a lakosság viszonyát. Assad elnök és az őt támogató hatalmi elit a síiták alavita ágához tartozik, de a mohamedán szírek nagyobb része szunnita. Amikor a Nyugat által beindított Arab Tavasz keretében Szíriában is rendszerváltást akartak kikényszeríteni, a tüntetők, majd felkelők többsége is a szunnitákból került ki. A bizonyíthatóan nyugati kezdeményezésre beindult lázadásnak vallási színezetet adott az a tény is, hogy a lakosság 10%-kát kitevő keresztények nem csatlakoztak a kormány ellenes felkeléshez. A keresztények többsége még 2015-ben is nyíltan az Assad-rezsimet támogatta.

A szekuláris Assad-kormányzat biztosítja a keresztények számára a teljes körű vallásszabadságot és számos keresztény magas pozíciókat tölt be. A külső beavatkozás, a pénzügyi és fegyveres támogatás nyomán a tüntetésekből felkelés, a felkelésből pedig polgárháború alakult ki. Ennek során ismét előtérbe került az ország kurd kisebbségének a problémája. A kétmillió kurd alkotja Szíria legnagyobb etnikai kisebbségét, és többségük az ország északi részén él. Mind Hafez, mind Bassar Assad kormányzása alatt tilos volt a kurd nyelv használata és a kurd gyermekek csak arab nevet kaphattak.

A Baath kormány kombinálta az arab szocializmust a szekuláris ideológiával és a tekintélyuralmi politikai rendszerrel. Az alkotmány biztosítja a vallásszabadságot valamennyi elismert vallási közösségnek, beleértve a keresztény felekezeteket is. Az iskolarendszer állami irányítás alatt áll és világi jellegű, ugyanakkor kötelezőek a hittanórák, amelyeken mind az iszlám, mind a keresztény vallási tanításokat oktatják. Az iszlám politikai formái be vannak tiltva. A szíriai jogrendszer elsősorban a civil jogon alapul és döntőmódon a francia mandátum ideje alatt került kodifikálásra. A szíriai polgárjog átvett számos rendelkezést a Nasser idején érvényesült egyiptomi jogból. Mindent átvett az Ottoman Millet rendszerből, és csak igen keveset a saría jogból. Szíriában elkülönülő szekuláris és vallási bíróságok működnek. A polgári és a büntetőügyeket a szekuláris bíróságok tárgyalják. A mohamedánok egymás közti, valamint a muszlimok és nem muszlimok közi személyi jogi, családi és vallási ügyekben azonban a saría bíróságok az illetékesek. A nem-muszlim közösségeknek saját vallási bíróságaik vannak és ugyancsak a saját vallási jogukat alkalmazzák. A Muszlim Testvériség Szíriában szunnita iszlamista erő és csak igen laza kapcsolatban áll az egyiptomi Muszlim Testvériséggel.

Amikor a „színes” álforradalmakhoz sorolható arab tavasz elérte Szíriát is, akkor a Muszlim Testvériséget domináns erőnek tüntették fel. Ennek politikai célja mérsékelt iszlám rendszer hatalomra juttatása, amely tiszteletben tartja az egyéni jogokat, támogatja a prularizmust és a demokráciát. Ezt erősítette meg a 2012 áprilisában nyilvánosságra hozott manifesztumuk.

A szekularizmus Iránban is megjelent. 1921. február 21-én Reza Kahn katonai puccsal magához ragadta a hatalmat. Az őt támogató iráni papság attól tartott, hogy gyöngülhet politikai befolyása, és ezért rávette Reza Kahn-t, hogy kiáltsa ki magát a Sah cím felvételével az ország uralkodójának. Reza Sah 1925-tól 1941-ig uralkodott, és drámai módon átalakította az iráni társadalmat, tudatosan nyugatosította az állam működését, és a vallást elmozdította a közéletből. A vallási iskolákat szekuláris iskolarendszerrel váltotta fel, és létrehozta Irán (Perzsia) első szekuláris egyetemét is. A nők haját letakaró fátyolnak, a hidzsábnak a hordását a köztereken megszüntette. Reza Sah rendszere ennek ellenére fokozatosan tekintélyuralmivá és antidemokratikussá vált. Az ország törvényhozó testületét a Majleszt[16] eltávolította, és korlátozta a szólásszabadságot is.

Az 1950-es években Moszadek miniszterelnök a szekularizáció folytatását felvállaló kormányt alakított. Szocialista reformokat vezetett be, többek között azzal a céllal is, hogy korlátozza a papság hatalmát. Célul tűzte ki az ország kőolajiparának az államosítását is, ezt azonban Nagy Britannia már nem fogadta el. Az amerikai titkosszolgálat (a CIA) segítségével államcsínnyel eltávolították Moszadeket és kormányát. Az ország élére Mohammad Reza Pahlavi Sah került, aki 1963-tól kezdve beindította az úgynevezett Fehér Forradalmat. Számos reformot hajtott végre azért, hogy Iránt egy nyugati típusú modern szekuláris és kapitalista rendszerű országgá alakítsa át.

A Sah tekintélyuralmi kormányzása és modernizációs politikája már 1973-ra kiváltotta az iráni társadalom többségének az ellenállását. A diktatórikus kormányzat és a Sah titkosrendőrsége azonban minden ellenállást elfojtott. Az ellenzék Ruholláh Homenei ajatollahot támogatta. Az 1979-es áprilisi forradalom nyomán a Sah hatalma megdőlt és megalakult az Iráni Iszlám Köztársaság, melynek élére ugyanazon év december 3-án Homenei ajatollah került.

A síita iszlám toleránsabb és mérsékeltebb

Az 1979-es forradalmat végrehajtó síita papság nyugati értelemben nem tekinthető forradalmi erőnek és az iszlám síita változata sem forradalmi ideológiának. A Koránból már tudjuk, hogy az iszlám egyrészt teológiai, eszkatológiai és szociális elemeket tartalmazó hitrendszer, amely csak nagy általánosságban foglalkozik a társadalmi igazságossággal. Az iszlám másrészt olyan sajátos jogi szabályok összessége, amelyeket nagyrészt a judaizmusból vett át abban az időszakban, amikor a Mohamed által kezdeményezett társadalom és állam a kialakulás szakaszában volt. Az iszlám síita ágának a létrejötte nemcsak az iszlámon belüli frakcióharcok következménye, hanem annak is, hogy a síita irányzat másként viszonyul a társadalmi igazságossághoz és más követelményeket támaszt az állam isteni legitimációjához.

A síita irányzat messianizmusa, a perzsa zoroasztrianizmus befolyásának is köszönhető. A síiták hisznek abban, hogy a 12. imám visszatér ismét a Földre és a világot az erőszak és a zsarnokság helyett békével és igazságossággal fogja megtölteni. A síita irányzatban tehát a hatalom bírálata vallási kötelességnek számít.

A Homenei vezette rendszerváltás nyomán 1981 júniusáig a nem vallásos erőket kiszorították a politikai szférából. Két homeneista frakció létezett: az egyik baloldalnak nevezte magát, ide tartoztak azok a diákok, akik részt vettek túszok elfogásában 1979 novemberében az amerikai Nagykövetségen. Sokan közülük Ali Shariati[17] társadalomfilozófus diákjai voltak, az erős állami irányítás és a szociális jóléti rendszer hívei. A külpolitikában támogatták a forradalom exportját, de kulturálisan kevésbé voltak tradicionalisták. (Mohtashemi és Moussavi.) A másik frakció, amely a jobboldalnak nevezte magát, ragaszkodott a kulturális tradíciókhoz, és konzervatívnak tekintette magát. Nagyrészük a hagyományos kereskedőosztályhoz tartozott és szoros kapcsolatok fűzték a síita papsághoz. A forradalmat nagyrészt ők finanszírozták.

1989 és 1997 között az állami irányítású gazdaság Rafsanjani irányításával fokozatosan áttért a neoliberális gazdasági gyakorlatra. Ezt teológiailag azzal támasztották alá, hogy Mohammed egyik beszédében védelmébe vette a törvényesen szerzett (halal) vagyont. Az imperializmus ellenesség, mint ideológiai jelszó megakadályozta Rafsanjani-t abban, hogy normalizálja a viszonyt a Nyugattal és ezen keresztül integrálódjon a világgazdaságba. 1996-ra az iráni társadalom struktúrája, valamint az állami- és magántőke megoszlása csaknem ugyanolyan volt, mint az 1979-es forradalom előtt. A teheráni kormány 1997 és 2005 között folytatta a privatizációt és megpróbálta csökkenteni a nepotizmust, továbbá ellenőrzés alá venni a fél-állami intézményeket.

Ahmadinezsád elnöksége alatt Iránnak annyi jövedelme (320 milliárd dollár) volt a kőolajexportjából, mint korábban 16 év alatt. Felgyorsult a privatizáció, de az állami vállalatok jelentős részét a Forradalmi Gárdák vásárolták fel ügynökök útján. A teológiai értékeken alapuló kapitalizmus legitim státuszhoz jutott a mérsékelten baloldali és mérsékelten imperialista-ellenes Ahmadinezsád révén.  Az állam azonban, közvetve vagy közvetlenül, még mindig a gazdaság kétharmada felett rendelkezik.

A keményvonalas radikálisok háttérbeszorulása Iránban még 2009-ben és 2010-ben is úgy tűnt, hogy elősegítheti a demokrácia egy sajátos változatának a létrejöttét és stabilizálódását a nem-iszlamizált Közel-Keleten. Olyan helyzet is kibontakozhat a Közel-Keleten, amely nem jelent sem teokratikus uralmat, sem nyugati szekularizációt, sem Amerika-ellenességet, sem egyoldalú Nyugathoz való tartozást. A hat nagyhatalom (Oroszország, Kína, az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Franciaország és Németország), valamint Irán között létrejött megállapodás 2015. július 14-én, továbbá a szíriai polgárháború elhúzódása 2015 őszéig gyökeresen új viszonyokat hozott létre. Az iszlám síita irányzatának és a szekularizmusnak a viszonyát azonban a megváltozott közel-keleti viszonyok sem fogják valószínűleg lényegesen befolyásolni.

Pakisztán viszonya a szekularizmushoz

A Pakisztáni Iszlám Köztársaság a világ hatodik legnépesebb országa és Indonézia után itt él a második legnagyobb mohamedán közösség. A Pakisztán név az 1934-ben még Indiához tartozó muzulmán többségű tartományok neveiből származik: Pandzsáb, Afganisztán, Kasmír, Iszlámábád, Szind és Tuharisztán. Ezekben az indiai tartományokban már ebben az időben több mint 30 millió mohamedán élt. Az önálló pakisztáni állam 1947. augusztus 14-én jött létre, amikor a brit világbirodalom irányítói úgy döntöttek, hogy átadják a politikai hatalmat az indiaiaknak.

Pakisztán India muzulmánok lakta területeiből jött létre. India Pandzsáb és Bengália tartományában a területek önkényes felosztása miatt lázadások törtek ki. Hinduk és szikek milliói vándoroltak Indiába, a mohamedánok milliói pedig Pakisztánba. 1956-ig Indiához hasonlóan Pakisztán is a brit nemzetközösség domíniuma volt. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy ne kerüljön sor véres összecsapásokra a két állam létrejöttét követően. Nem sikerült rendezni a korábban önálló fejedelemség, Dzsamnu és Kasmír hovatartozását sem. Fokozta a nehézségeket az is, hogy Pakisztán két egymástól nagy földrajzi távolságra lévő területből állt, Nyugat-Pakisztánból és Kelet-Pakisztánból. A két, egymástól távol eső országrészt csak a vallás kötötte össze. A két politikai vezetés azonban a nyugati országrészben volt. Kelet-Pakisztán 1971-ben Bangladesi Népi Köztársaság néven önálló állammá alakult, ezt Nyugat-Pakisztán fegyveresen próbálta megakadályozni, de indiai segítséggel az önálló Banglades hívei győztek.

Az ország fővárosa korábban Karacsi, majd Ravalpindi volt, jelenleg Iszlámábád a kormány székhelye. Pakisztán átvette az angol jogrendszert, de érvényben van a saría jog is, amelyet magasabb rendűnek tekintenek. A vallási szempontból csaknem homogén Pakisztán népességének a 97%-ka mohamedán, 77%-uk a szunnita, és 20%-uk a síita iszlámnak a követője. A maradék 3% hindu és keresztény.

A pakisztáni állam alapítója – Muhammad Ali Jinnah – halálát követően a pakisztáni törvényhozás nyilatkozatban deklarálta: „Egyedül Allahhoz tartozik a szuverenitás, de ő azt a pakisztáni államhoz delegálta annak népén keresztül, azzal, hogy csak az általa előírt korlátok között gyakorolható megszentelt megbízás alapján”.

A nyilatkozat rögzíti, hogy az állam a nép választott képviselő útján gyakorolja hatalmát és tekintélyét. A hatalomgyakorlás alapelvei a demokrácia, a szabadság, egyenlőség, tolerancia, és társadalmi igazságosság, ahogyan azt az iszlám kinyilvánította, és amelyeket teljes mértékben be kell tartani. A mohamedánoknak lehetőségük van arra, hogy életük magán és közösségi szféráját saját maguk szabályozzák, összhangban az iszlám tanításaival, ahogyan az rögzítve van a Koránban és a Szunnahban.

A nyilatkozat végül bejelentette, hogy intézkedéseket kell hozni a vallási kisebbségek szabad vallásgyakorlásának a biztosítására és saját kultúrájuk ápolására. A pakisztáni szekularisták szerint         a pakisztáni parlamentnek ez a nyilatkozata eltért attól, amit Muhhamad Ali Jinnah elmondott az alkotmányozó nemzetgyűlésen. Jinnah 1948-ban bekövetkezett halálát követően azonban a nyilatkozatot mégis elfogadták. Ez később a pakisztáni alkotmány megfogalmazói számára iránymutatásként szolgált és bele is foglalták az alkotmány preambulumába. Pakisztán fél-szekuláris állam. Az iszlamisták és az iszlám demokrata pártok viszonylag kevesebb befolyással bírnak, mint más mohamedán demokráciák iszlámista demokrata politikai szervezetei.

A fenti áttekintésből megállapítható, hogy az iszlamisták hisznek abban, hogy az iszlám képes a vallás és a politika egyesítésére oly módon, hogy a politikai értékeket normaként az isteni eredetű szövegek határozzák meg. Nagy viták folynak arról, hogy így volt-e az iszlámban, vagy mindez csak az újkori történelem fejleménye. A fundamentalista iszlamisták szerint a modernista erőfeszítések a politika szekularizálására nem jelentenek mást, mint tudatlanságot, hitetlenséget és hitehagyást, valamint ateizmust, istentagadást. Ezért akik részt vesznek a szekuláris politikában valójában Allah és az ő prófétája ellen lázadnak.

Szaúd-Arábia iszlám tudósai elítélik a szekularizmust, mint amelyet szigorúan tilt az iszlám hagyomány. A Szaúd-Arábiában működő Liberty For Trading Agencies Inc., LFTA (Szabadság a Kereskedelmi Képviseletek Számára cég) igazgatósága (Preaching and Guidance) címmel kiadott rendeletében leszögezte, hogy bárki, aki hisz abban, hogy van tökéletesebb útmutatás, mint a Prófétáé, vagy bárki másnak az uralma jobb, mint az övé, az kafírnak, azaz hitetlennek számít, aki tagadja az egyetlen igaz hit, az iszlám tanításait.

Ez az útmutató felsorolja azokat a hitvallásokat és tanításokat, amelyek távol állnak az iszlám előírásaitól és ezért az iszlám jog szerint büntetendőek. Ezek közé tartozik az a nézet, amely szerint az ember által megfogalmazott jogok és alkotmányok a saría jog felett állnak. Egy másik büntetendő vélemény, hogy az iszlámot egy adott személy Istenhez való viszonyára kell korlátozni és ne legyen meghatározó szerepe a társadalom egészének a mindennapi életében.

Büntetendő az is, ha valaki a modern korral összeegyeztethetetlennek tartja és elutasítja a hudud-ot, azaz az Isten által kinyilvánított büntetések kiszabását. Az iszlám jog büntetni rendeli azt is, aki megengedhetőnek tartja azt, amit Isten megtiltott és ő is kafírnak, azaz hitetlennek számít.

Tariqa al-Bishri Egyiptom egyik legtekintélyesebb jogászának a megfogalmazása szerint a szekularizmust és az iszlámot nem lehet összhangba hozni, csak a talfik-kal, azaz ha kombinálják több iszlám iskolának a tanításait, ami viszont meghamisítást jelent, vagy pedig úgy, hogy mindkettőnek meg kell változtatnia eredeti jelentését. A közel-keleti iszlám országokban kibontakozó politikai válság a figyelem középpontjába helyezte a szekularizmus és a tekintélyuralom kapcsolatát.

Számos tény utal arra, hogy közvetlen viszony van a szekularizmus és a közel-keleti államok egy részében hatalmon lévő autoritárius rendszerek között. Az iszlám újjászületése és offenzív terjeszkedése arra kényszerítette a szekuláris rendszerek vezetőit, hogy keményebb állami intézkedésekkel lépjenek fel a terjeszkedő iszlámmal szemben és így védelmezzék a szekularizmus és a velejáró társadalmi tolerancia eredményeit.

A centralizált erős állam természetesen eredményesebben tud ellenállni a radikális iszlámnak, ugyanakkor azonban a társadalom egy részét ez szembefordítja a szekularizmussal. Elősegíti azt is, hogy az iszlamisták saját agresszív terjeszkedésüket azzal indokolják, hogy ők a diktatúraként működő szekuláris állam elnyomása ellen harcolnak.

Az erős tekintélyuralmi rendszerekben végül valóban csak a mecsetek tették lehetővé, hogy a politikai ellenzék szervezkedjen és hangot adjon követeléseinek. Van olyan nézet is, hogy az egykori gyarmati hatalmak kényszerítették rá a mohamedán országokra a szekuláris elitek uralmát, mert ily módon akarták elérni, hogy a formális gyarmati rendszer megszüntetése után is fenntarthassák a volt gyarmataik feletti hegemóniájukat. Gyakran a kifejezett katonai kormányzás alatt álló államokat is a szekularizmussal társítják. Algériában például 1991 decemberében az Iszlám Felszabadítási Front megnyerte a demokratikus választásokat. 1995-ben pedig a jóléti párt aratott győzelmet Törökországban. Mindkét párt demokratikus irányultságú iszlám párt. Ennek ellenére a hadsereg államcsínnyel mindkettőt eltávolította a hatalomból azért, hogy megvédelmezze Algéria, illetve Törökország szekuláris rendszerét.

1997 februárjában a török hadsereg lemondásra kényszerítette a jóléti párti kormányt. A kormánynak ezt az erőszakos elmozdítását posztmodern államcsínynek nevezték. Algériában a hadsereg által végrehajtott puccs végülis polgárháborút eredményezett 1992-ben. Ez a két ország jó példája annak, hogy miként lehet antidemokratikusan használni a hatalmat a szekularizmus védelmében.

Itt egy fontos államelméleti kérdés is felmerül. megdönthető-e demokratikusan a demokrácia? 1933-ban erre volt példa, amikor végülis a nemzeti szocialisták a parlament által elfogadott felhatalmazási törvénnyel emelték Németország egyeduralmú diktátorává Adolf Hitlert. A kérdés azonban marad, hogy megengedhető-e a demokrácia kiterjesztése addig, hogy demokratikusan magát a demokráciát döntsék meg. Az iszlamisták demokratikus eljárások útján történő hatalomra kerülése arra késztette az egyes kormányokat, hogy tekintélyuralmi korlátozó intézkedéseket hozzanak az iszlamista politikai pártokkal szemben. Ez történt Szíriában is, amikor a damaszkuszi kormány – kihasználva a társadalom jelentős részének félelmét attól, hogy iszlamisták kerülnek hatalomra – erre a félelemre támaszkodva igazolta kemény fellépését a szíriai Muszlim Testvériséggel szemben.

Egyiptomban is, még az Arab Tavaszt megelőzően, fennállt annak a veszélye, hogy a Muszlim Testvériség demokratikus választással kerüljön hatalomra. Amikor a tekintélyuralmi módszerekkel hatalmat gyakorló Mubarakot nyugati diplomaták arra ösztönözték, hogy biztosítson nagyobb sajtószabadságot és ne tartóztassa le az ellenzéki értelmiségieket, Mubarak ezt azzal utasította el, hogy „ha megteszem, amit ajánlanak, a fundamentalisták fogják átvenni a kormányt Egyiptomban. Ezt akarják Önök?”.

Láttuk, hogy az Arab Tavasz nyomán megtartott választásokon valóban a Muszlim Testvériség került hatalomra és végülis az egyiptomi hadsereg – részben a szekularizmus védelmében – államcsínnyel volt kénytelen megbuktatni az iszlamista Morszi elnököt és kormányát.

Integrálhatja-e a keresztény Európa a muszlimokat?

A válaszokat kereső európai polgárok a tömegtájékoztatás révén naponta hallják, hogy a muszlim invázióval érkezőket azért kell befogadniuk, mert csak így tudják megőrizni az európai értékeket és egyetemes humanista elveket. A másik, amit olvashatnak, hogy úgy kell integrálni a muszlimokat a különböző őshonos európai kultúrákhoz, hogy el kell fogadtatni velük ezeket az európai értékeket és humanista elveket. Az ellentmondás az, hogy ha az európaiak hűek maradnak a görög-római magas-kultúrából és a keresztény vallásból kifejlesztett európai értékekhez, akkor a muszlim invázióval érkező milliók nem fognak integrálódni az európai értékekhez, hanem valójában meg fogják semmisíteni ezeket az értékeket és egyetemes humanista elveket.

A kereszténység és az iszlám közötti kapcsolatban van két olyan zavaró körülmény is, amely komoly figyelmet igényel. Az egyik az, hogy szinte teljesen hiányzik az alapelveket érintő érdemi párbeszéd a muszlimok és a keresztények között. Az iszlám lényegében ellenzi a vallások közötti érdemi párbeszédet. A muszlim hitről való áttérítést, illetve áttérést pedig büntetőjogilag üldözik.

A másik konfliktust okozó problémát azt jelenti, hogy az iszlám a középkorban kétszer is tett kísérletet Európa, sőt az akkor ismert egész világ meghódítására. Ekkor az Iszlám Világ Spanyolországtól Indonéziáig terjedt. A XXI. század első évtizedeiben hasonló folyamat játszódik le. Az iszlám egyre gyorsabban terjed nemcsak Afrikában és Ázsiában, de Amerikában és Európában is. Az iszlám kultúrából kevesen szakadnak ki, ugyanakkor egyre többen csatlakoznak hozzá.

Ha röviden akarjuk megválaszolni azt a kérdést, hogy mi teszi az iszlámot ennyire vonzóvá, akkor ahhoz egyetlen szó is elég: az egyszerűség. Ha két szóval akarjuk jellemezni, akkor még hozzá kell tenni az egyszerűséghez és az erőszakosságot is. A valláskutató tudósok megállapították, hogy az iszlám az arab sivatag, a homokpuszta egyszerűségét tükrözi. Azt a földrajzi és geopolitikai környezetet, ahol megszületett. Az iszlám sajátossága az is, hogy egy muszlim pontosan tudja hol áll a világban. A posztmodern világban minden egyre jobban összezavarodik, bonyolulttá, kaotikussá válik. A nyugati embernek egyre összetettebb problémákra kell megtalálnia a választ. Az iszlám követője bonyolult helyzetben is kardot ránt és kísérletet tesz, hogy egyetlen vágással kettévágja a túl bonyolulttá vált modern viszonyok gordiuszi csomóját. Az iszlám hit lényege egyetlen mondatban benne van: „Nincs más Isten, csak Allah.”

Az Allahnak nevezett Isten lényegében ugyanaz, akit a zsidók és keresztények is imádnak. Ilyen értelemben az iszlám nyugati monoteista vallás és távol áll a keleti panteisztikus vallásoktól. Az iszlám ugyanakkor közvetlenül a zsidóvallás istenének kinyilatkoztatásaira is épül és eredetét Izsák testvérére, Izmaelre vezeti vissza. Az iszlámot a keresztények mohamedán vallásnak nevezték. Ez azért nem pontos elnevezés, mivel Mohamedről sem saját maga, sem követői nem állítottak mást, mint azt, hogy próféta: „Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája.”

Az iszlám hitvallás öt oszlopra épül. Az első a Mekkába történő kötelező zarándoklat; ha lehetséges, legalább egyszer az életben. Ez arra utal, hogy a vallásalapító Mohamed 622-ben menekülni volt kénytelen Mekkából. A második oszlop a böjt. A harmadik a jótékonykodás, az alamizsnaosztás. A negyedik a naponta ötszöri imádkozás. Az ötödik pedig annak a hitvallásnak az elmondása: „Nincs más Isten, csak Allah, és Mohamed az ő prófétája.”

Már Aquinói Szent Tamás (1225-1274) is úgy látta, hogy az iszlám valójában a kereszténység leegyszerűsítése. Ezt napjaink valláskutatói megerősítették azzal, hogy úgy viszonyul az iszlám a kereszténységhez, mint a buddhizmus a hinduizmushoz. Az iszlám azonban hozzá is tett a keresztény hithez. A zsidók számára ma is az Ószövetség jelenti a Szentírást, a kereszténység ehhez hozzáadta az Újszövetséget. A muszlimok mindehhez hozzáadták a Koránt. Az iszlám követői elfogadják, hogy Isten küldte a zsidó prófétákat. Azt is elfogadják, hogy Jézus elmélyítette ezeket a kinyilatkoztatásokat. Kiegészítik azonban azzal, hogy Mohamed az, aki mindezt tökéletessé tette, azaz, aki megmondja, hogyan kell megélni Jézus erkölcsi tanításait.

Az iszlám azonban nem a kereszténység leegyszerűsítése, de nem is továbbfejlesztése, hanem csak az újramagyarázása. Bizonyos fokig a kereszténység is ezt tette a zsidó vallással. Az Ótestamentum keresztényi értelmezése nem egyezik meg a júdaizmus értelmezésével. Az Újszövetség iszlám értelmezése sem ugyanaz, mint a kereszténységé. A Korán ahhoz hasonlóan magyarázza az Újszövetséget, ahogy az Újszövetség az Ószövetséget. Mohamed Jézushoz hasonlóan nem követett el csodákat. Nevéhez valójában egyetlen csoda, a Korán létrejötte fűződik. Írástudatlan földművesként úgy kapta meg a Koránt, hogy azt Allah szóról szóra lediktálta neki. Amikor a muszlim hívők a Koránt olvassák, azt áhítatosan teszik. Meg vannak arról győződve, hogy nincs olyan kívülálló, aki ezt méltányolni tudná, sem olyan személy, aki le tudná fordítani a Koránt hűségesen az arab nyelvről. Ilyen megközelítésben az iszlám is ezoterikusnak tűnik, noha olyan vallási kinyilatkoztatás, amely le van írva és mindenki számára elérhető. Az iszlám olyan egyetlen és hatalmas Istenben hisz, Allahban, aki a világot és az embert megteremtette, és aki elvárja, hogy engedelmeskedjenek akaratának. Akik ezt megteszik, azoknak üdvözülést és halhatatlanságot ígér. Ebben a vonatkozásban az iszlám kifejezetten a judaizmushoz és a kereszténységhez áll közel és nem a hinduizmushoz, vagy a buddhizmushoz.

Allah nem természeti erő, hanem Személy. Nem pusztán egy Létező, vagy egy Tudat, hanem erkölcsi Akarat is. Az egyetlen Isten, Allah akaratából, a Teremtés által létezik a világ. Allahnak az erkölcsi törvény által hatalma van a természet és az emberi szabad akarat felett.

Az iszlám azonban elutasítja a kereszténység három tanítását: a Szentháromságot, a Megtestesülést és a Feltámadást. A judaizmushoz hasonlóan az iszlám tagadja Jézus Krisztus istenségét is. Ha egy az Isten, Allah, akkor az hogyan lehetne három? Ha Jézus ember, akkor hogyan lehetne Isten? Mohamed, aki biológiailag értelmezte a Fiúságot, úgy vélte „nem illendő, hogy Allahnak egy fia legyen”.

A Korán elismeri Jézus Krisztus isteni fogantatását, de feltámadását már nem. Jézus prófétai, tanítói tevékenységét méltányolja, papi feladatait, a megváltást, vagy királyi feladatát, a kormányzást már nem ismeri el. Elfogadja Jézus erkölcsi tekintélyét, de természetfeletti mivoltát már nem. Így áll elő az a helyzet, hogy az iszlám követői számára a Jézushoz való viszony rendkívül bonyolult kérdés, az Atyaisten teológiája és az emberi élet erkölcstana azonban csaknem azonos a zsidók, a keresztények és a muszlimok között.

A különbség azonban lényeges. Hiányzik a kettő közötti kapcsolat, vagyis az, hogy Jézus Krisztus a közvetítő Isten és az emberek között. Az iszlám esetében Mohamed egy másik Mózeshez, egy törvényadóhoz, a Korán pedig egy másik törvényhez hasonlítható. Hiányzik tehát az, ami a kereszténységben rendkívül lényeges: a kegyelem, az üdvösség és a megváltás.

A XXI. században, ahogyan a középkorban is, különböző muszlimok vannak: modernisták és ortodoxok, liberálisok és fundamentalisták, racionalisták és dogmatikusok. Aquinói Szent Tamás a muszlim Averroes módszereinek az európai változatát bírálta a XIII. században, mert össze akarta hangolni a Koránt Arisztotelész filozófiájával. A Korán nagy részét mítosszá alakította át, Arisztotelészt pedig a Tiszta Ész, a logikai gondolkodás tekintélyére emelte. Averroes követői azt tanították, hogy a Korán szószerinti magyarázata a hétköznapian gondolkodó tömegeknek való, akik nem képesek felemelkedni a filozófiai absztrakció szintjére. Akik azonban erre képesek, azoknak a gondolkodásmódját Arisztotelész logikus érveinek kell meghatározniuk.

Arisztotelész tagadta az isteni gondviselést, a világ teremtését, és az egyének hallhatatlanságát. Azok, akik az absztrakt gondolkodás magasabb szintjére képesek, azoknak Arisztotelész érveinek kell elsőbbséget adniuk. Ami az iszlámot illeti, a muszlimok egészében és teljesen elutasították ezt a mítosztalanító racionalizmust, sokkal jobban, mint ahogyan azt a zsidóság és kereszténység a legújabb korban is teszi.

A hithű muszlim életformáját az egyszerűség jellemzi, mind a teológiában, mind az etikában. Az „iszlám” szó jelenthet „békét”, „behódolást”, vagy „önátadást”. Olyan békéről van itt szó, amely Allah akaratának való teljes behódolásból születik. Az iszlám hisz az „Allah akaratában” megnyilvánuló fatalizmusban. Ez nem csökkenti a muszlimok cselekvőképességét. A muszlimok a keresztényekhez hasonlóan hisznek az ember szabad akaratában. Ezt Isten szuverenitása részének tekintik. Fatalizmusuk felülről indul ki és ez erőt ad számukra. Az iszlámban is – a judaizmushoz és a kereszténységhez hasonlóan – léteznek különleges tiszteletnek örvendő személyek, ők a misztikusok.

Mivel Jézus Krisztust prófétának tekintik, a muszlimok ezért a zsidókhoz hasonlóan nem is tartják az üdvözítőjüknek. Istent keresik, hiszen az iszlám teljes mértékben elfogadja és hirdeti az egyetlen Isten, Allah létezését. Az iszlám követőinek a zsidókhoz hasonlóan az a meggyőződése, hogy Jézus nélkül is rátalálhatnak Istenre. A keresztények számára azonban Krisztus azon tanítása az irányadó, hogy „senki nem jut el az Atyához, csak általam”.

A muszlimok valójában nem hisznek a vallásszabadságban. A Korán tanulmányozása arról győz meg minket, hogy az iszlámvallás valójában megparancsolja követőinek, hogy öljék meg a hitetleneket, a máshitűeket és a hitüket elhagyókat. A bibliai Ószövetség is számos helyen megparancsolja a zsidóknak, hogy győzzék le és öljék meg azokat, akiket az ellenségeiknek – amalekitáknak – tekintenek.

A kereszténykultúrájú Európa és Észak-Amerika számára ez alapvető fontossággal bír. Az iszlámhoz való alkalmazkodás azt is jelenti, hogy egyben elfogadjuk, hogy nem érvényes a vallásszabadság, amely a Nyugat szabadságfelfogásának szerves részét alkotja. Az Egyesült Államok vonatkozásában ez a szabadság kultuszának a feladását jelenti, amely Amerikában jogilag is megillet mindenkit.

A zsidók és a muszlimok rivalizálnak és gyakran ellenséges magatartást tanúsítanak egymással szemben. Az Európa ellen végrehajtott migránsinvázió azonban a pénzhatalmi liberális zsidóság világstratégiájának a végrehajtása érdekében történik. A liberális zsidóság azért fogott össze az iszlámmal, hogy destabilizálja Európa nemzetállamait és az identitásukban meggyöngült kevertfajú lakossággal benépesített öreg földrészen visszafordíthatatlanná tegye a pénzhatalmi világelit hegemóniáját.

Már az sem teljesen felel meg a tényeknek, hogy a mohamedánok kellemes és udvarias emberek, ameddig kisebbséget alkotnak. Mihelyt azonban többségbe kerülnek, szembeszállnak a fennálló jogrenddel, és megszegik az európai kulturális hagyományokat. Különösen veszélyesnek bizonyult az a gyakorlat, amely Franciaországban már valóság. Országos méretekben létrejöttek azok a csak mohamedánok által lakott közösségek, amelyekbe a rendőrség már nem mer behatolni, mert túlságosan veszélyesekké váltak. Ezekben az iszlám gettókban – mint már említettük – a saría jog érvényesül elsősorban. Mindennek a következtében az őshonos franciák saját hazájukban az iszlám foglyainak érzik magukat.

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia és az irányítása alatt álló nemzetközi szabadkőműves hálózatok mindent megtesznek azért, hogy az Egyesült Államokat is elárasszák tervszerűen bevándoroltatott muszlimok tömegeivel. Ezt már számos amerikai közéleti személyiség is, akik nem a neokonzervatív irányítócsoporthoz tartoznak, helyteleníti. Ugyanolyan károsnak tartják, mint amikor az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet létrehozásakor lehetővé tették mexikóiak, latin-amerikaiak millióinak az illegális bevándorlását.

A kevesebb, mint 10 millió lakossal rendelkező Svédországba 2015 végéig 180 ezer mohamedán bevándorló érkezett. Nem valószínű, hogy készek lesznek elfogadni az Európában gyakorolt toleranciát, a divatos feminizmust és a homoszexuálisok házasságát. Az európaiakra rákényszerített önmegtartóztatás, önvédelmi reflexeik kényszerű elfojtása következtében Európa egyes nagyvárosaiban már saría jog szerint élő gettók jöttek létre, messziről bevándorolt dühös munkanélküliek egyre agresszívabban követelőznek és megsokszorozódott a bűnözés szinte minden változata.

Az európai országok tehát nem invesztáltak kellő összegeket határaik védelmére, de végülis ennél sokkal több pénzt kénytelenek arra fordítani, hogy a beözönlött és ellenőrizhetetlenné vált embertömegekkel szemben belső rendjüket védelmezzék, különösen az illegális bevándorlók között elrejtőzött terroristákkal szemben.

Azok a közép-európai országok, akik rendkívül nagy becsben tartják 1989 után visszanyert önrendelkezésüket, jobban tudják, mint az EU centrum-országainak a lakói, hogy mennyire fontos a nemzeti érdekek és értékek védelmében a működőképes közhatalom megtartása. Az egykori Szovjetunió hegemóniája alatt élő országok nem élvezhették a nyugat-európai jóléti állam áldásait, de megtanulták, hogy milyen nagy és pótolhatatlan értéket jelent a nemzeti önrendelkezés és a minden embert megillető emberi jogok és politikai szabadságjogok megtartása.

Az európai politikai elitek a szociális piacgazdaságba és a jóléti állam létrehozásába ruháztak be. Az iszlám világ ezzel szemben a népes családoknak adott elsőbbséget. Az európai elit – lehet, hogy csak a lakosság megtévesztésére – még mindig azt hiszi, hogy az Európába érkező muszlim tömegek majd pótolni fogják a csökkenő népességet az öreg földrészen. Az így beérkező munkaerő majd el fogja tartani az egyre nagyobb számú nyugdíjas lakosságot. A mohamedán bevándorlók azonban egészen mást akarnak. Az ő szemük előtt az lebeg, hogy a gazdag Európa majd el fogja tartani népes családjukat a jóléti állam eszközeivel és nekik pedig módjukban áll más módon is pénzhez jutni, mint például kábítószer-kereskedelemmel, és hozzá hasonló illegális tevékenységekkel, amelyekben már jártasságra tettek szert.

A pénzhatalmi világelitet kiszolgáló politikai osztály következetesen az úgynevezett európai értékekre hivatkozik. De miféle értékek azok, amelyek azt követelik Európa népeitől, hogy ne álljanak ellent a rájuk zúdult inváziónak, hanem védekezés nélkül fogadják el a vereséget az egyelőre fegyvertelenül támadó hódítóktól. A brüsszeli bürokrácia a pénzhatalmi világelit szervilis lakájaként kiagyalt európai elvekre hivatkozva kényszeríti öngyilkossága földrészünk őshonos népeit.

A muszlim hódítók azonban nem osztják az európaiakra rákényszerített szabadkőműves ideológiát. Nekik megvan a saját iszlám ideológiájuk és évszázadok óta gyakorolt értékrendjük. Ettől a háttértől nem lehet eltekinteni. Ugyanakkor a racionális józanész is azt mutatja, hogy nem fog egy iszlám bevándorló azért dolgozni, hogy az őt befogadó az korábban mehessen nyugdíjba és kényelmesen élhessen továbbra is. Nem az európaiak iránt érzett szeretetből vándorolt ide, hanem mert ő akar jobban élni családjával együtt. A muszlimok tömeges beengedése nem fogja megoldani az öregedő Európa nyugdíjproblémáit.

A szabadkőműves hegemónia alatt működő szocialista internacionálé pártjai még mindig a társadalombiztosítás eddigi rendszerében hisznek, és azt erőltetik. Az Európában berendezkedő iszlamisták azonban nem fogadják el, mert szerencsejátéknak tekintik. Ha sorba vesszük a sokat hangoztatott európai értékeket, akkor látnunk kell, hogy ezeknek az értékeknek a többsége, nem hogy nem érték az iszlamisták szemében, hanem egyenesen bűn. Egy muszlim számára igénybe venni a társadalombiztosítási rendszer szolgáltatásait igazságos, mert Jizya[18]-nak tekinthető. Az európai jóléti rendszer juttatásai a bevándorolt muszlimok számára nem más, mint az a pénz, amit a saría jog alapján a nem-mohamedánok kötelesek a muszlimoknak fizetni.

Az Európába bevándorolt muszlimok várhatóan továbbra is a nagycsaládra és a sok gyerekre alapozzák jövőjüket. Ha ezt az európai hitetlenek nagyvonalúan támogatják társadalombiztosítási szolgáltatásaikkal, azt természetesen még elfogadják. Ha pedig bekövetkezik az a helyzet, hogy a jelenlegi jóléti rendszerek működésképtelenné válnak, akkor a muszlimok továbbra is támaszkodhatnak hagyományaiknak megfelelően utódaikra. Az ő hosszútávú terveikből az sem hiányzik, hogy mire az ideérkezett többségükben fiatal férfiakból álló bevándorlók nyugdíjas korúak lesznek, addigra néhány európai állam már iszlám kultúrájú és jogrendszerű állam lesz.

A muszlim inváziót erőltető szabadkőművesek még mindig azt próbálják elhitetni, hogy a bevándorlókkal pótolni lehet a demográfiai hanyatlás miatt hiányzó európaiakat. Ezzel szemben nagyon is valószínű, hogy a fiatal bevándorlók, akiknek támogatniuk kell szüleiket és családjukat, számos menyasszonyukat és feleségüket, és a tőlük származó gyermekeiket, további terheket rónak majd az öregedő Európa aktív korosztályaira.

Európa lassú öngyilkosságot követ el a szabadkőművesek által rájuk kényszerített európai értékek következtében. Brüsszel miközben meg akarja menteni az Európai Unió gazdaságának működőképességét és jólétének gazdasági bázisát, ténylegesen csődbe viszi azt. A szabadkőművesek által hangoztatott „európai értékek és elvek” ellenkeznek a józanésszel, mert életellenesek, megbénítják az európaiak természetes életösztönét és önfeladásra kényszeríti őket.

Az iszlám értékek az időmúlásával sem egyeztethetők össze ezekkel a szabadkőműves európai értékekkel. A szólás- és sajtószabadság, a vallásszabadság, de még a jóléti állam is szemben áll a mohamedán hagyománnyal és ezért a muszlimok többsége iszlám-ellenesnek tekinti. A mohamedánoknál többek között azért is nagy az utódok száma, mert teljesen másképp viszonyulnak a jövőhöz, mint az európaiak. Ez utóbbiak a kis létszámú, de magas képzettségű utódokat választották, ahol számos feladatot a közhatalom szervei látnak el.

A mohamedánok ezzel szemben a sok utódot részesítették előnyben az állami gyámkodással ellentétben. Az a valószínű prognózis kezd kibontakozni, hogy mivel az EU nem hajlandó megváltoztatni a szabadkőművesek által rákényszerített humanista elveket és értékeket, ezért életveszélybe sodorta önmagát. Ha ragaszkodik ezekhez az értékekhez, azzal elpusztítja önmagát. A szabadkőműves képmutatás abban is megnyilvánul, hogy a vezetők tudják: az európai értékek megvédésével kapcsolatos tervük ténylegesen az európai értékek lerombolását célozza. Az európai értékek ellentétesek Európa életben maradásával. A fegyver nélküli hadsereggel intézett – ’erőszakmentes’ –  támadás Európa ellen csak úgy lehetett sikeres, hogy a szabadkőműves humanizmus hazug elveivel meg kellett bénítani és önvédelemre képtelenné kellett tenni Európát.

A pénzhatalmi világelit miért erőlteti az Eurafrikai és az Eurábiai Uniót?

Már említettük, hogy a pénzhatalmi világelit kevertfajú népességet akar rövid időn belül létrehozni Európában és Észak-Amerikában is. A megtervezett tömeges bevándoroltatási programot több éven át tartó előkészítés után 2015-ben indították be. Biztosítani kellett a finanszírozást és azt a hálózatot, amely képes migránsok millióit Európába juttatni. Erre a népvándorlásra nem csupán a globális migrációs-hullám és menekültválság miatt került sor. A bevándorlók nem egyszerűen a külső és a belső háborúk és a szélsőséges iszlám szervezetek kegyetlenkedései miatt hagyták el otthonaikat. A népvándorlásra az se ad magyarázatot, hogy milliók és milliók szeretnének biztonságosabb helyen, jobb körülmények között élni. Európa, ha akarta volna, ellent tudott volna állni a rá zúduló emberáradatnak.

A tömegtájékoztatás ma sem informálja Európa lakóit arról, hogy már az 1920-as évektől kezdve működnek Európa etnikai homogenitása ellen irányuló szervezett mozgalmak. Ezeknek az ideológusai és vezetői szakszerűen megtesznek mindent azért, hogy az európai nemzetek államhatárait felbomlasszák, és az őshonos európai népek etnokultúrális identitását megváltoztassák. Már ismertettük Richard Cudenhove-Kalergi munkásságát és meghatározó szerepét a Pán-európai Mozgalomban. Eurábia és Eurafrika létrehozása a pénzhatalmi világelit hosszútávú stratégiájának a szerves részét alkotta. Fontos szerepet töltött be a patriotizmus és a nemzetállam lejáratása, valamint a keresztény európai kultúra felbomlasztása a frankfurti iskola által kidolgozott és végrehajtott kulturális marxizmussal.

A második világháborút követően az absztrakt humanizmust képviselő kozmopoliták és a faji megkülönböztetés ellen fellépő rasszista-ellenes újbaloldal képviselői mind Eurafrika és Eurábia lelkes támogatói voltak. Századunkban az antifasisztákhoz már csatlakoztak a „olvasztótégely-elmélettel” házaló neoliberálisok és neokonzervatívok. Ezeknek az irányzatoknak az életellenességét már az is leleplezi, hogy agresszíven bomlasztják az ember legtermészetesebb közösségeit, az élet továbbadásához szükséges családot és a közösségi lét továbbadásához szükséges nemzetet. A családi szeretet és a hazaszeretet helyébe az absztrakt humanizmus úgynevezett értékeit kényszerítik az emberekre. De ha valaki nem szeretheti a legközelebbi családtagjait, nem szeretheti a nagyobb családjának, a nemzetének a tagjait, mert mindez idejét múlt, kártékony dolog, hiszen mind a család, mind a nemzet – mint természetes közösség – felett eljárt az idő. Aki ragaszkodik családi és nemzeti identitásához, az nemcsak nacionalista, maradi, de az univerzális humanizmusnak is az ellensége. Miként szeretheti azonban egy ember hét és félmilliárd embertársát, ha bűnös dolog családtagjait és nagyobb családjának – nemzetének tagjait – szeretni? A kozmopolita-globalista neoliberálisok pont ezt akarják az európaiakra rákényszeríteni.

A kozmopolita-liberálisok Nagy-Britanniában például azért erőltetik a kevertfajú lakosság létrehozását (mongrelizálását), mert az állítólag segít leküzdeni a rasszizmust, sőt, ha színesbőrű többségűvé válik Britannia, akkor egyfajta kulturális laboratórium is lehet, ahol a gyakorlatban lehet kipróbálni a különböző fajú és kultúrájú embereknek a tartós együttélését.

A „mongrelizálás” kifejezés azt jelenti, hogy tudatosan megtervezve létrehozunk kevertfajú lakosságot, amelynek nemcsak a vérségi összetétele kevert, de már a népi karaktere is. Így lehet meggyöngült önazonosságtudattal rendelkező embereket előállítani, akik nem tudják, hogy kihez tartoznak, kikkel kell közös identitástudat alapján érdek-, érték- és hagyományközösséget vállalni. A társadalom egyfajta laboratóriummá válik, ahol az Új Világrend urai tudományos kísérletek lefolytatásával kitenyészthetik azt az embertípust, amely felett a legkönnyebben tudják gyakorolni a hatalmat.

A lakosság színesbőrűvé tétele egyes európai országokban már jelentősen előre haladt. Ezek közé tartoznak elsősorban a korábban gyarmatokkal rendelkező országok: Nagy-Britannia, Franciaország, Hollandia, Belgium és Spanyolország. Németország eleve kevés gyarmattal rendelkezett és azokat is mind elveszítette az első világháború után. Németország mongrelizálása tehát lemaradt. Ezért is szervezte meg úgy a migránsinváziót a pénzhatalmi világelit, hogy annak elsőszámú célpontja Németország legyen és második bevándorlási célterülete pedig a skandináv országok.

A Frankfurti Iskola kulturális marxistái segítségével Európa egyes országaiban már sikerült létrehozni sokmilliós nagyságrendben olyan embertömegeket, akiknek a tagjai faji- és kulturális gyökereiket elveszített, fajilag már nehezen beazonosítható emberekből állnak. Ezeket a kevertfajú és zavartidentitású embertársainkat a pénzhatalmi világelit már könnyen tudja manipulálni például a multikulturalizmus és a kozmopolita álhumanizmus erőltetésével. Ez a fajta Európára kényszerített mongrelizálás valójában a tudományos rasszizmus és népirtás egyik változata.

A pénzhatalmi világelit egyes képviselői (mint például Peter Sutherland) úgy gondolják, hogy a lakosság demográfiai módszerekkel történő manipulálása, valamint az erőltetett migráció szükséges eszköz ahhoz, hogy az etnikailag homogén európai népeket és társadalmakat sokfajú, sok-kultúrájú társadalmakká lehessen átalakítani és ily módon is felgyorsítani a nemzetállamok megszűntetését. A pénzhatalmi világelit ugyanis a magas-kultúrájú, őshonos európai népektől félti jelenlegi privilegizált helyzetét. Ezek a népek magas kultúrájuk révén képesek arra, hogy ellenálljanak a pénzhatalmi világelitnek és saját nemzeteik védelmében fellázadjanak ellene. Ezt akarja Brüsszel lehetetlenné tenni a meggyöngült önazonosságtudatú kevertlakosság mielőbbi létrehozásával Európában.

A világuralmi elit elsősorban Németországtól és népétől tart, mert ez a nép az első világháború után a minden nemzetközi normát és jogelvet, valamint az univerzális erkölcsöt tagadó Versailles-i szerződésre végülis azzal válaszolt, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel nemzeti érdekei védelmére kelt. Ezt csak egy erős népi és nemzeti identitással rendelkező magas-kultúrájú nép képes megtenni.

A pénzhatalmi világelit és a szolgálatában álló eurokraták a hanyatló demográfiai helyzettel is racionalizálni akarják az Európába irányuló migránsinvázió több éven át tartó szervezett végrehajtását. A szolgálatukban álló szakértők szerint kifejezetten előnyös lehet az elöregedő Európa számára, ha fertilis korban lévő bevándorlókkal árasztják el. A pénzhatalmi világelit a kulturális marxizmus által kidolgozott eszközrendszerrel mindent elkövetett azért, hogy a magas gyerekszámmal működő családokat felbomlassza, a házasság intézményét lejárassa és azokat a szexuális magatartásformákat népszerűsítse, amelyek nem alkalmasak az élet továbbadására. Az így hiányzó népesség pótlására azonban olyan más kultúrájú milliókat akar kényszerrel betelepíteni, akiknél ugyan magas az utódok száma, de akiket teljesértékű munkaerőként hosszú éveken át nem lehet használni. Ma már bizonyított, hogy a bevándorlók túlnyomó többsége számításba se jöhet munkaerőként.

A pénzhatalmi világelit ideológiai kiszolgálói minden lehetséges oldalról támadják Európát. A kulturális marxisták, a szocialisták, az antifasiszták és antirasszisták, az antinacionalisták, a kozmopoliták, a neoliberálisok, a neokonzervatívok, a globalisták csírájában fojtják el a prostituálódó tömegtájékoztatás segítségével az európaiak önvédelmi reflexeit. Tudatosan törekednek az európai génállomány megváltoztatására és az itt élő őshonos népek testileg és lelkileg történő gyökeres átalakítására. Meg akarnak szabadulni a fehér európai népek által létrehozott és csak rájuk jellemző etnikai és kulturális tulajdonságokkal. Ezeket végleg fel akarják számolni egy mesterségesen rájuk kényszerített absztrakt humanizmussal, ahol olyan kiüresedett szavakkal lehet operálni, mint egyenlőség, humanizmus, egység a különbözőségben, nyílt határok, haladás, jólét mindenkinek, örök béke, és ehhez hasonló üres és hazug szóvirágok.

A 2015 végéig elvégzett felmérések szerint a bevándorlóknak csak egy kisebbségét lehet menekültnek tekinteni. A tények azt bizonyítják, hogy a döntő többségük illegális gazdasági bevándorló, aki a jobb élet reményében vállalta a bevándorlással járó nehézségeket. Európát azonban semmilyen nemzetközi jogszabály sem kötelezi arra, hogy a világban különböző okokból úton lévő több mint 50 millió migránsból több milliót befogadjon. Ez különösen érvényes az illegálisan érkező gazdasági bevándorlókra, akik az európai népek költségére akarnak jobban élni. Az 1951-ben elfogadott menekültügyi konvenció, valamint az Európai Uniónak a szabályai azt írják elő, hogy az EU-nak be kell fogadnia azokat a menekülteket, akik háború, vagy üldözés miatt voltak kénytelenek elhagyni hazájukat.

Nincs olyan nemzetközi szerződés, amely előírná, hogy Európának be kell fogadnia a világ összes szegényét, biztosítva a számukra a szociális piacgazdaság idején kialakult társadalombiztosítási rendszer juttatásait. Az illegális bevándorlóknak egy jelentős része egyenesen ellenséges érzülettel és irigységgel viseltetik az európaiak iránt. Ez már megnyilvánul abban, hogy ugrásszerűen megnövekedett az ideérkezők által elkövetett erőszakos bűncselekmények száma, beleértve a gazdasági bűncselekményeket, nemi erőszakot és a nyílt szembeszegülést az érvényes jogszabályokkal. Az is egyre nyilvánvalóbb, hogy ezeknek az illegális gazdasági bevándorlóknak egy jelentős része nem kíván integrálódni a vendégfogadó társadalomba, és nem fog hozzájárulni az őt befogadó ország gazdasági erősödéséhez. Etnikailag elkülönülő helyeken kívánnak élni, elsősorban ott, ahol már a hasonló kultúrájú, de korábban érkezett társaik, barátaik élnek. Amikor megérkeznek, azt állítják, hogy semmijük sincs, beleértve azt is, hogy nem rendelkeznek szakképzettséggel, és nyomban segélyeket igényelnek, ingyen étkezést, szállást, mobiltelefont, ingyenes utaztatást, költségmentes nyelvtanfolyamokat, napidíjat, és ehhez hasonlókat, mindezt a befogadó ország adófizető polgárainak a költségére.

A pénzhatalmi világelit és kiszolgálói által Európára rákényszerített jogszabályok azt is lehetővé teszik, hogy a beérkezettek rövid időn belül családegyesítés címen a saját létszámukat négyszeresen-ötszörösen meghaladó rokonaikat bevándoroltassák. Európa is megtehetné azt, amit például Ausztrália: ez utóbbi a hozzá tengeren érkező illegális bevándorlókat hajóival összeszedi és visszaszállítja abba az országba, amelyből elindultak, illetve szigeteken helyezi el őket. Ezt megtehetné az EU is. Kimenti az életveszélyes bárkákon utazó embereket és visszaviszi abba az országba, ahonnan jöttek, illetve elhelyezi őket a – háborútól megkímélt – iszlám országokban létesített menekülttáborokban. Azon is el kell gondolkodni, hogy ezek a túlnyomórészt iszlám kultúrkörbe tartozó illegális bevándorlók miért kerülik el nagy ívben a gazdag iszlám országokat és miért mindenáron a más kultúrával rendelkező Európába akarnak bevándorolni.

A Mediterrán Unió stratégiájának megszületése

Már az 1920-as évektől kezdve a pénzhatalmi elit által támogatott vezetőcsoportok Európában megkezdték az Európát, a Földközi-tenger térségét és az Arab Világot is felölelő integrációnak a megtervezését. Ez a tevékenységük az 1970-es években felgyorsult és számos konkrét terv készült. Az Eurafrika és az Eurabia koncepció kidolgozói a kereskedelmi- és kulturális kapcsolatok kibővítésétől a szövetség kezdeményezéséig, amely elvezethet e térségek népeinek az egybeolvasztásáig számos változatot dolgoztak ki. Különösen fontosnak bizonyult az a tervük, hogy az európai népeket nem fegyverrel hódítják meg, mert annak az európai népek ellenállnának. Ahhoz, hogy a tömeges bevándoroltatás sikeres legyen, a fegyvertelen elözönlést választották: az így létrehozott „inváziós hadsereg” győzelméhez mindössze arra volt szükség, hogy Európa keresztény kultúrájú és értékrendű népeit a szabadkőművesség álhumanista elveivel megbénítsák és cselekvésképtelenné tegyék.

Az elképzelés az volt, hogy az egyirányú népvándorlás döntően megváltoztatja Európa őshonos fehérfajú népeinek kulturális, politikai, gazdasági és társadalmi viszonyait. A pénzhatalmi világelitnek, amely több száz évre visszatekintő hosszútávú világstratégiájának a végrehajtásához a XX. században két világháborút is kirobbantott, már nem kell tartania attól, hogy Európa magas-kultúrájú népei végülis fellázadnak pénzuralmi diktatúrája ellen és visszaszerzik szuverenitásukat. Ha sikerül véglegesen kevertfajúvá és kevertkultúrájúvá tenni az európaiakat, akkor azzal be lehet betonozni a pénzhatalmi világrend jelenlegi egypólusú világrendszerét, legalábbis Európában.

A Union for Mediterranean, UfM (Mediterrán Unió) létrehozását Nicolas Sarkozy francia elnök kezdeményezésére 2008. július 13-án jött létre. Eredetileg a Mediterrán Unió Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Szlovénia, Málta, Görögország és Ciprus között jött volna létre. A megalakulást megelőzően 2008. július 11-én Szíria, Egyiptom, Algéria, Mauritánia, Marokkó és Tunézia képviselői Tripoliban találkoztak. Ezen a konferencián részben az Arab Ligával kapcsolatos kérdéseket vitatták meg, a fő téma azonban a Mediterrán Unió megalakítása volt. A Mediterrán Uniónak az összes EU-állam tagja, így Magyarország is.  Tagja még a Mediterrán Uniónak Albánia, Algéria, Bosznia-Hercegovina, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Mauritánia, Monakkó, Montenegró, Marokkó, Palesztina, Szíria, Tunézia és Törökország is.

A 1995-ben barcelonai folyamat indult be azzal a céllal, hogy elősegítse az Euró-Mediterrán kapcsolatok kibővítését. A cél a 39 kormányt és 750 millió főnyi népességet szoros partnerségi együttműködéssel egy világtérséggé integrálni. hangsúlyt kapott az is, hogy ez a folyamat a jólét mellett mozdítsa elő a békét és a biztonságot is egy olyan térségben, ahol a régóta fennálló konfliktusok és a sikertelen reformtörekvések akadályozzák a fejlődést. 1990 óta az Európai Bizottság, vagyis a pénzhatalmi elit brüsszeli bürokráciája 16 milliárd eurót meghaladó költségvetési támogatással segítette a barcelonai folyamatot.

Az 1990-es évektől a földközi-tengeri térség és Európa közös érdekei közé tartozott a nyersanyagokhoz, a vízhez és az energiahordozókhoz való folyamatos és biztonságos hozzáférés. A térség összes államát érintő közös problémát jelent az etnikai-kulturális konfliktusokkal, a terrorizmussal, a kábítószer- és a fegyverkereskedelemmel kapcsolatos kihívásokkal való szembenézés. A brüsszeli bürokrácia számos fontos megállapodást kötött a barcelonai folyamat afrikai és közel-keleti résztvevőivel.

A megállapodások felölelik a politikai és biztonsági együttműködés konkrét feladatait, a térség stabilitásának a biztosítása érdekében. A gazdasági és pénzügyi együttműködés pedig kitűzte azt a célt, hogy 2010-re biztosítják a szabadkereskedelem mindkét oldal számára előnyös feltételeit. A távoli cél a térség államai közötti fejlettségi különbség csökkentése regionális kooperációval és integrációval. Szociális és kulturális téren célul tűzték ki a humán kapcsolatok fejlesztését, az emberi erőforrások bővítését, amelyben a nemzetközi migráció ellenőrzése is beletartozott.

A felsoroltak valamennyien az 1995-ös barcelonai nyilatkozat irányelvéhez – a munkahelyteremtéshez, az illegális migráció elleni fellépéshez, valamint a legális bevándorlók jogainak a védelméhez – igazodtak.

A barcelonai nyilatkozat aláírói és a Mediterrán Unió létrehozói ekkor tévesen úgy gondolták, hogy a partnerség komoly lehetőségeket kínál az EU számára az észak-afrikai és a közel-keleti térségből érkező és a biztonságot veszélyeztető kihívások csökkentéséhez. A konfliktusforrások kezelésének a hatékonysága érdekében hozták létre az Euró-Mediterrán Partnerség intézményrendszerét. A kezdetben félévenként, majd pedig évente megtartott külügyminiszteri találkozók is ezt a célt szolgálták. A barcelonai folyamat célkitűzése volt az Övezet 2010 Euró-Mediterrán Szabadkereskedelmi-ig történő létrehozása. Ha létrejön, akkor a tervek szerint 40 államra és több mint 700 millió fogyasztóra terjed majd ki. Az Euró-Mediterrán Szabadkereskedelmi Övezet első blokkját Jordánia, Tunézia, Marokkó és Egyiptom hozta létre 2004-ben, később tagja lett Izrael és a Palesztin Nemzeti Hatóság is.

Az Eurábia létrehozásán fáradozó brüsszeli bürokrácia a barcelonai folyamat során kiemelt fontosságúnak tekintette a kulturális és civilizációs párbeszédet. A pénzhatalmi világelit szolgálatában álló európai politikai vezetőréteg azt akarta elérni, hogy az európai közvélemény a mediterrán partnereket ne csupán termékek piacának, energiaforrásnak, hanem igénybe vehető migrációs munkaerőnek is tekintsék.

Kezdeményezte Brüsszel a földközi-tenger 2020-ig megvalósítandó szennyezés-mentesítését. A brüsszeli bürokrácia szorgalmazta a közös fellépést a jogállamiság, az emberi és politikai szabadságjogok, valamint a biztonság érdekében. Kezdeményezte az együttes fellépést a szervezett bűnözés, az illegális kereskedelem, a terrorizmus visszaszorítására. Kényes kérdésnek bizonyult kezdettől fogva a tömeges bevándorlás kezelése. Már a migráns-inváziót megelőzően 5 millióan telepedtek be a mediterrán partnerországokból az EU-ba. Többségük Marokkói, Algériai, és török származású. Az újonnan érkező migránsokkal szemben az az egyik elvárás, hogy az EU-államok társadalmába beilleszkedve munkába álljanak. Brüsszelnek ez az elképzelése egyre kevésbé valósítható meg, mert a tömegesen érkező bevándorlók többsége nyelvismeret és szaktudás hiányában nem versenyképes és nem tudja betölteni a munkaerőpiacon szükségessé vált üres munkahelyeket. Mivel nem jelentenek használható munkaerőt, ezért külön terheket jelent a befogadó országok számára a migráns munkavállalókkal szembeni egyenlő bánásmód biztosítása, a hátrányos megkülönböztetés felszámolása.

2015 augusztusában a Mediterrán Unió 5 milliárd eurót fektetett be kilenc déli és keleti földközi-tengeri országba. Több EU-s akcióterv is folyamatban van az Afrikából történő bevándorlással kapcsolatosan. Számos állami és társadalmi szervezet vállalta, hogy segíti Afrika és a muszlim világ fejlődését. Az African Governance Initiative, AGI (Afrikai Kormányzati Kezdeményezés) nevű szervezetet Toni Blair volt brit miniszterelnök kezdeményezte, amely szorosan együttműködik afrikai kormányok vezetőivel és tagjaival azért, hogy az általuk elképzelt nagyszabású fejlesztési tervek valósággá váljanak.

Létrejött egy másik szervezet is, amely az Official Development Assistance, ODA (Hivatalos Fejlesztési Támogatás) nevet viseli, amelynek Svédország, Hollandia és Luxemburg a tagja. Egyedül Hollandia 2014-ben 495 millió eurót fordított az Afrikából érkező menekültek támogatására. A német alap 35%-ka is Afrikába irányul.

2014 áprilisában a brüsszeli bürokrácia létrehozott egy alapot (Asylum, Migration and Integration Fund), amely kötelezettséget vállalt, hogy 2020-ig 3 milliárd eurót fordít a menekült fogadási rendszerek és az integrációs politika fejlesztésére. 2015 áprilisában az EU a migránsválság kezelésére fordított összeget megháromszorozta. Brüsszel 2015 augusztusában jóváhagyott 2,4 milliárd eurót a bevándorló-áradattal küszködő EU-tagállamok számára, amelynek jelentős részét Görögország és Olaszország kapta. Az ENSZ menekültügyi főbiztosa is több mint 68 millió dollárt utalt ki Svédországnak, Olaszországnak, Magyarországnak és Belgiumnak 2015 őszén.

Az Európai Bizottság kezdeményezte egy Gyorssegély Alap létrehozását és ki is utalt 1,8 milliárd eurót Észak- és Észak- Kelet-Afrika válságsúlytotta országainak. Ebből a néhány példából s látható, hogy hatalmas összegek áramlanak az afrikai és a muszlim országokba Európából, elsősorban a beindult népvándorlás okozta válság kezelésére. Az eredmény azonban rendkívül csekély. Ankara például nem hajlandó munkavállalási engedélyt adni a Törökországba menekült több millió szírnek, ugyanakkor a török miniszterelnök-helyettes szerint az európai országoknak erkölcsi kötelességük a beözönlő migránsoknak munkavállalási engedélyt adni. Továbbra se hajlandó a nemzetközi szabadkőművesség humanista közhelyeit sérthetetlen törvényként követő európai hatalmi elit különbséget tenni a menekült, az illegális migráns és a gazdasági bevándorló között.

Ankara arra hajlandónak mutatkozott, hogy repülőgépeket bocsát a területén lévő menekültek gyors elszállítására a befogadó országokba, Ugyanakkor elvárja, hogy a 2015 őszén kapott egymilliárd euró segélynek a többszörösét mielőbb megkapja az EU-tól. A befogadó országok (Olaszország, Németország és Ausztria, valamint a Benelux és a Skandináv államok) számára rendkívül nehéz feladatot jelent a folyamatosan és nagy számban érkező bevándorlók egészségügyi ellátása, a lakhatási és iskoláztatási körülmények megteremtése és a magas szociális juttatások biztosítása.

Nem rövid ideig tartó átmeneti állapotról van szó. Ma már világosan látható, hogy a bevándorlás évekig fog tartani, hosszútávon rendkívül megterheli a társadalombiztosítási rendszert és lerontja az egészségügyi és a nevelési rendszer minőségét, valamint az életminőség fenntartásához szükséges infrastruktúra egészét. Máris kiéleződött a feszültség a különböző etnikai csoportok között és még az erős államok gazdasága is roskadozik a ránehezedő nyomás alatt.

2015 júliusában az Eurostat jelentése szerint az Unió 28 tagállamában több mint 23 millióan voltak munkanélküliek. Az Egyesült Királyság, amelynek 64 millió lakosa van és a területe 243610 km2, évente több mint 300 ezer migránst fogad be. Ezeknek a túlnyomórésze véglegesen letelepedik. Az új bevándorlókra kiterjed az egészségügyi ellátás és az iskolarendszer. A nem EU-tagországból érkezők azonban csak 5 évi tartózkodás után részesülhetnek olyan kedvezményekben, mint a munkanélküli-segély, a rokkant-ellátás, adókedvezmények és lakástámogatás. Hasonló a helyzet Németországban, Franciaországban, Ausztriában és más nyugat-európai országokban is. Németország területe 357168 km2, lakossága pedig 82 millió körül van. 2015 szeptemberében a bevándorlók száma már elértre a 800 ezret, létszámuk 2015 végére meghaladta az egymillió háromszázezret.

A szabadkőműves, balliberális álhumanista moralizálás mindig csak a bevándorlókkal kapcsolatos kötelezettségekről beszél. Az álszenten moralizáló eurokraták egyszer sem kérdezték meg az európai népeket, hogy akarják-e vállalni életterük megosztását-átadását idegen kultúrájú bevándorlóknak. Senki nem kérdezte meg az EU polgárait, hogy tudják-e, akarják-e vállalni az ezzel járó súlyos következményeket, a rájuk zúduló embertömegek eltartását, a folyamatos konfliktusokat. Nem volt közéleti vita tárgya, hogy mindez milyen költségeket jelent a számukra és a betelepítéssel járó konfliktusok hogyan változtatják majd meg életmódjukat, kultúrájukat, a városok és a falvak életét, valamint egész Európa sorsát. Már most világos, hogy az őshonos európaiaknak nincs többé megengedve, hogy fehérfajú, keresztény kultúrájú népekként határozzák meg önazonosságukat. A képmutató, politikailag korrekt moralizálás ezt az emberi jogot is megvonta tőlük.

Gerd Schultze-Rhonhof nyugalmazott tábornok levele Merkel kancellárhoz

2015. október 10-én hozták nyilvánosságra Schultze-Rhonhof tábornok második nyílt levelét Angela Merkel német kancellárhoz. A nyugalmazott német főtiszt a Németországot sújtó migránsinvázió miatt fordult a német kormány vezetőihez és a németek millióihoz. A vendégszerető német nép a bevándorló tömegek nyomása alatt teljesítőképességének a határához érkezett. A tábornok emlékeztetett előző 2015. szeptember 11-én kelt levelére, amelyben felhívta a figyelmet a beindult népvándorlás leállításának az elkerülhetetlenségére. Utalt rá, hogy a kancellár asszony jó szándékú törekvései sikertelenek maradtak és a migránsok tömeges bevándorlása folytatódott annak minden káros következményével együtt.

Év végére a migránsok száma elérheti a kétmilliós nagyságrendet is. Hétszázezerre becslik az el nem ismert, de vissza nem küldhető menedékjogot kérők számát. Már október közepéig háromszázezren eltűntek. 2015-ben a másfélmilliót is elérheti az újonnan érkezettek száma és a kancellár asszony eddig nem hozott megfelelő intézkedéseket a migrációs válság kézben tartására. A tábornok szemrehányást tesz azért, hogy a német kormány feje túlságosan sokáig habozott, és ezzel értékes idő ment veszendőbe. Ezzel nagy kárt okozott a német népnek.

Schultze-Rhonhof ezért felszólította Angela Merkel-t, hogy mondjon le és hivatalát adja át a kormánykoalíció harmadik pártja vezetőjének Horst Seehofer-nek a soron következő parlamenti választásokig. A Seehofer által irányított bajor tartomány az, amelyet a legsúlyosabban érint a népvándorlás. A Bajor Keresztényszociális Unió vezetője alkalmas arra, hogy gyorsabban és erősebben védelmezze a nemzeti érdekeket és négy gyermek apjaként közvetlenebbül érintett Németország jövőjében. Utal még a nyílt levél írója arra is, hogy Merkel eddig közömbösen viszonyult a német identitás megőrzéséhez és a német nemzet megmaradásához. Ezt támasztja alá az a számos és hirtelen politikai fordulat, amit korábban tanusított. Ebből nem derül ki, hogy a kancellár asszony valójában hová akarja vezetni ebben a rendkívüli helyzetben a német népet.

A továbbiakban szó szerint ismertetjük Schultze-Rhonhof tábornok szemrehányásait:

„Legfőbb ellenvetésem Önnel szemben, hogy megszegte hivatali esküjét. Arra esküdött fel, hogy védelmezi mindazt, ami a német nép érdekében áll és elhárít mindent, ami kárt okozhat neki. Az Ön által tűrt és okozott tömeges bevándorlás és  hogy képtelen volt neki véget vetni beláthatatlan károkat okozott a jelenlegi német népnek és utódainak. Az integrálható migránsok egyidejűleg kívánatos, de lényegesen kisebb bevándorlásával csupán egy rendkívül csekély szolgálatot tett.

Egyrészt Ön a menekültek humanitárius megsegítése iránti keresztényi kötelezettségét mérlegelte, másrészt népünk és megmaradása iránti kormányzati felelősségét a Német Szövetségi Köztársaság kancellárjaként mértéktelenül elhanyagolta. Azzal az üzenetével, hogy Németország befogadó ország és Németország szívesen látja a menedékjogot kérőket, migrációs szívóhatást hozott létre. Az ennek hatására bekövetkezett bevándorlás további szenvedést és tragédiákat eredményezett.

Azért, hogy ezt a hibát elrejtse, szünet nélkül azt az illúziót keltette, hogy országunk és népünk képes elviselni a migráció következtében fellépő terheket, amelyek az állami pénzügyeket, a költségvetést, a belbiztonságot, az iskolarendszert és a társadalombiztosítást sújtják. Elhallgatta az új eladósodást, és az állami szolgáltatások korlátozását népünk számára az utak, vízi-utak, hidak és a csatornázás rendbetételét, valamint gyermekeinknek, unokáinknak adósságszolgálattal járó, véget nem érő megterhelését.

Kárt okozott Németország hírének és megterhelte szerepét az EU-ban, mert az Ön által támogatott migrációs özönnel minden más EU államot lépéskényszerbe hozott. Kormányának követelése, hogy a migránsokat kvóták arányában osszák szét más államokra, illegitim kísérlet más államok szuverenitásának és más népek önrendelkezési jogának a korlátozására. Minthogy az államok területi épsége és határai érinthetetlenek és csak az adott nép beleegyezésével változtathatók meg, hasonló módon az államalkotó népeket sem lehet kényszeríteni kívülről az érintett népek akaratával ellenkezően. A tömeges bevándorlás az adott ország népességének a megváltoztatása.  (Egy szolidaritási mechanizmus bevezetését 2013-ban egyébként Németország elutasította.) Más európai államokban vagy azért magas a bevándorlók száma, mert kénytelenek őket korábbi gyarmataikról befogadni, vagy orosz kisebbségek olyan országokban, amelyek korábban hozzájuk tartoztak, és a csehek valamint a lengyelek esetében, akiknek rossz tapasztalataik vannak a soknemzetiségű államokkal. Új kisebbségeket rákényszeríteni ezekre az államokra és népekre vagy a német felsőoktatás történelmi tudatlanságát, vagy az EU nagyzási hóbortját jelzi.

A migránsok más államok közötti igazságos felosztása helyett a jelenlegi népvándorlás igazi okozóit kellene hajókkal fizetség ellenében a befogadó országokba hozni. A Közel-Keletről és a Földközi-tenger déli és keleti partján fekvő államokból, valamint a közép- és nyugat-afrikai menekültek számára megnyílt földközi-tengeri partvidékről jelenleg megindult „menekülttömegek”, elsősorban azokra a rendszerváltást kikényszerítő háborúkra vezethetőek vissza, amelyeket az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország indított és folytatott anélkül, hogy ezek az országok bárkit is fenyegettek volna. A három szövetségesnek sikerült a mára már destabilizált államok diktátorait megfosztani a hatalmuktól és most már a titkosszolgálatok, a zsoldosok és pénztámogatások segítségével végül nyílt háborút kényszeríttettek rájuk. Következményként itt maradt a polgárháború, a káosz, a menekülttáborok és mára a tömeges migráció.

Az USA például mindössze 1500 menekült befogadására hajlandó 2015-ben. (A 2015 novemberében ismertté vált adatok szerint tízezer szíriai menekültet kész Washington befogadni – D.J.) Ez a szám kevesebb, mint amit egyedül Bajorországnak 2015 szeptemberében, októberében naponta be kellett fogadnia. A menekültáradat terhei elsősorban a német polgárokat és adófizetőket sújtják, ellentétben azzal, hogy óvják őket a károktól.

Önök a migránsok befogadásával kapcsolatos vitát két fogalompárra „Willkommenskultur” (befogadási-kultúra) és „Ausländerfeindlichkeit” (külföldi ellenesség) redukálták, ezzel egyrészt elfojtották a lakosság egy részében meglévő félelmekről és aggodalmakról szóló vitát, illetve megkerülték azt, másrészt megosztották a nemzetet. A helyes fogalompár a vendégek és a vendégfogadó házigazda lett volna. A német nép, mint házigazda a vendégek irányába igen sok segítőkészséget mutatott és ezzel nagy idealizmusról tett tanúbizonyságot. De Önök nem vették figyelembe és nem tették egyértelművé, hogy a befogadó házigazdának jogai is vannak. Minden befogadó házigazdának joga van meghatározni hány vendéget fogad be a házába. Minden befogadó házigazdának joga van a házában érvényes jogokat és szokásokat meghatározni. Minden befogadó házigazdának joga van ahhoz, hogy házának az általa meghatározott időtartamot meghaladó igénybevételét megakadályozza. A vendégeknek kötelességük a házigazda által megszabott szabályokat tiszteletben tartani, a befogadó ország társadalmába beilleszkedni és szokásaihoz alkalmazkodni. Ha az egyes befogadó házigazdák nem képesek a vendégek „alaktalan tömegei” miatt ezeknek a szabályoknak érvényt szerezni, akkor azok betartatását az állam köteles a polgárai számára biztosítani. Ennek a kötelezettségüknek az Ön kormánya nem tett eleget. Ehelyett kinyilvánította, hogy „Németországnak meg kell változnia”.

Népünk német identitásának a megőrzésével kapcsolatosan nem világos az Ön magatartása. A Fiatalok Uniójának Németország-Napján Ön 2010-ben azt mondta: „A multikulturalizmus bevezetése nem sikerült, abszolút kudarcot vallott.” Most Ön mégis megpróbálja eladni a német közvéleménynek a bevándorlással járó kulturális gazdagodás előnyeit. Ön nagyon is jól tudja, hogy az új bevándorlók milliói nem fognak megválni saját szokásaiktól, amíg ők Németországban gettókban fognak élni.

Ön tudatában van annak, hogy kétmillió fő nagyságrendű bevándorlás esetén a gettók létrejötte néhány éven belül elkerülhetetlen lesz. Ön tudja, hogy bevándorlók további millióit az általunk biztosított családegyesítési jogosultságoknál fogva rövid időn belül ehhez a számhoz hozzá kell adni. Azt is tudja, hogy a migránsok 80%-kát muszlimok teszik ki, akik jogi- és morális liberalizmusunkat dekadensnek tartják, és azt le akarják küzdeni.”

A nyílt levél ez után kitér arra, hogy Németország Merkel asszony irányítása alatt mennyire képes a beözönlő migránsokat integrálni. Már 2000-ben sem fogadta el minden bevándorló az állam és az egyház szétválasztását, vagy a férfiak és a nők teljes egyenjogúságát. A német nyelv elhanyagolása a tudományban, a nyilvánosságban, a zenében, közrehatott abban, hogy nem ösztönözte a bevándorlókat rögtön a német nyelv megtanulására. A migránsok látva, hogy a németek sem viselik a szívükön saját kultúrájukat és teljesítményüket, vonakodtak maguk is ehhez a néphez tartozni. Elsősorban a német jólét vonzotta őket.

Idézzük ismét szó szerint Schultze-Rhonhof-ot:

„Ön, Merkel asszony, az irányítási-kultúráról szóló vita megtagadásával rossz szolgálatot tett a német integrációs-képességnek. Ma is közömbös ebben a nyilvánvalóan fontos kérdésben és az idegen kultúrájú emberek tömegeinek a jelenlegi beáramlása idején – véleményem szerint – alkalmatlan a német kancellári tisztség betöltésére.

Megkísérli a migránsok tömeges beáramlásával együtt járó többletterheket eltitkolni, a német gazdaság és a társadalombiztosítási rendszer számára állítólag előnyös, valamint a demográfiai deficitet mérséklő előnyök mögé rejteni. A tízmilliárd euró többletköltségre való hivatkozás a német adófizető félrevezetése. Az új költségek, amelyeket a szállások biztosítására, az állandó lakások bérlésére, lakásépítésre, az iskolák, az óvodák, az idősotthonok, a börtönök, a családi ellátásra, zsebpénzre, egészségügyi kiadásokra, családegyesítésre, az iskolákhoz szükséges különleges személyzetre, a munkaközvetítőkre, a menekültügyi igazgatásra, a rendőrségre, a fordítókra, a szociális munkásokra, ügyvédekre, bíróságokra, nyelvtanfolyamokra kell fordítani, azt messze meghaladják. A 65 feletti migránsok ahhoz a népességcsoporthoz tartoznak, amely a leggyorsabban növekszik. Az új becslések szerint azonban a szövetségi államot, a tartományokat, a városokat és a falvakat terhelő évi költségek már elérik a 40 milliárd eurót.

Hasonlóan a viszonylagos a gazdasági hasznosság. A gazdaságunkba bevonható szakképzett munkaerő a bevándorlóknak csak egy elenyésző kisebbségét alkotják. Őket igénybe tudja venni a gazdaság. A kevésbé képzettek eltartása az adófizetőket terheli. Ez Lafontaine úr álláspontját erősíti meg: „Privatizálni a nyereséget és társadalmasítani a veszteséget”.

Az idegen munkaerőnek a bevonása más szempontból is kérdéses. Először is ők a   származási ország gazdaságának a fejlődéséhez alkalmas munkaerő. Európába történő bevándorlásuk gazdasági-segélynyújtási fáradozásunk ellen hat. Másodszor, a belföldi gazdaságnak elsősorban a hazai foglalkoztatást és a belföldi lakosság ellátását kell szolgálnia. Ha egy belföldi gazdaságnak külföldről kell toboroznia munkaerőt, az első cél, amiről gondoskodnia kell, a teljes foglalkoztatás. Ha a második cél a nyereség növelése, akkor a korábban felsorolt költségek viselése alól mentesíteni kell az adófizetőket. A német gazdaságba bevonható jelenlegi migránsok száma minimális. Egy közép-németországi nagyvárosban háromszáz menedékkérőből csak hat volt alkalmas munkaerőnek.”

A nyílt levél ezután részletesen elemzi a demográfiai deficit kérdését. Elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság korábbi kormányait teszi felelőssé. Azt veti Merkel szemére, hogy Németország úgy lett az Európai Unió nettó befizetője, hogy azért bármiféle olyan ellenszolgáltatást, amit például az Egyesült Királyság kap, kiharcolt volna magának. E helyett a nemi szerepekről folyt a vita, nem arról, hogy mi a fiatal férfiak és nők természetes szerepvállalása apaként és anyaként. Ez az egyik terület, ahol a levélíró szerint Merkel kudarcot vallott.

A demográfiai deficit létrejöttéért a döntő felelősség a korábbi kormányoké, de Merkel-nek a beözönlő migránsokkal szembeni pénzügyi nagyvonalúsága azt bizonyítja, hogy meg lett volna a pénz a német családok támogatására is. A tábornok azt is bírálja: a német kancellár elutasította, hogy a Földközi-tengeren kimentett afrikai menekülteket visszavigyék Afrikába. Ezzel azt a hamis üzenetet is továbbította a német társadalomnak, hogy a migránsok integrálhatóak. A tények azonban azt mutatják, hogy a bevándorlóknak egy jelentős többsége nem akar integrálódni. A német tartományokban rendelkezésre álló lakások és közpénzek nem elégségesek a befogadásukra. Újabb idegen nyelvű kolóniák és gettók jönnek létre, ahol olyan, a német nép számára nem elfogadható szokások szerint élnek, mint a nők körülmetélése, a kényszerházasság, a becsületgyilkosság és a kábítószer-kereskedelem. Emiatt a gettók olyan városrészekké alakulnak át, ahol integrációra már nem kerül sor és ahová a német rendőrök sem teszik be a lábukat.

Egyes bevándorlók intellektuális szintje alacsony és egy részük analfabéta. Ezeknek a bevonása a munkaerőpiacra nem segíti elő az integrációt. A bevándorlók többsége muszlim és a németek liberális életmódját határozottan elutasítja. Korlátozott bevándorlás esetén a vendégek fokozatosan átveszik a befogadó ország szokásait. Amikor azonban rövid idő alatt milliók érkeznek, akkor az a tapasztalat, hogy a bevándorlók önazonosságuk jeleként is megtartják szülőföldjük szokásait is.

A német tábornok szerint Merkel asszony tehetetlensége a tömeges bevándorlást illetően tartós kárt okoz Németország biztonságának és a német társadalom szociális békéjének. Ismét idézzük szó szerint:

„Mindez ismert az Ön számára, de hallgat róla. Szándékosan lekicsinyíti a problémákat, amelyeket nem tud megoldani. Arra kérem Önt, tegye szabaddá egy más politikus számára az Ön helyét, aki nyilvánvalóan alkalmasabb a szemmel látható problémánk megoldására.”

A nyugalmazott német tábornok ez után rátér arra, hogy a bevándorlók többsége nyilván normális és tisztességes embernek tekinthető. De amikor kétmillió bevándorló érkezik, akkor azoknak egy része szükségszerűen gyanús személy, aki megterheli majd a társadalmi békét és a belső biztonságot. A tömeges bevándorlásnak számos – máris érzékelhető – érzékelhető kártékony kísérőjelensége van, amelyek széles körben elterjedtek. Ezek a tömegek nemcsak a nyomorúságukat hozzák magukkal, amelytől itt akarnak megszabadulni, hanem szokásaikat is, amelyek az ő kultúrkörükben nyilvánvalóan jobban érvényesülnek, mint Németországban, s amelyekről azt feltételezik, hogy a liberális Európa tolerálni fogja őket.

Az internet, a rendőrség és az önkéntes segélynyújtók már mind beszámoltak ezekről a jelenségekről. Ugyanakkor a német tömegtájékoztatás – mintha csak központi parancsra tenné – nem számol be ezekről. A levél felsorolja azokat a csúf kísérőjelenségeket, amelyek a valóság elhallgatott részéhez tartoznak, de amelyekről hallgat a tömegtájékoztatás:

  • A migránsok szállásának környékén egyre több nemi erőszakot követnek el.
  • Ugyanezen a területeken elszaporodott a kikényszerített prostitúció.
  • Tömeges verekedések a különböző etnikumokhoz, vallásokhoz és klánokhoz tartozók között botokkal, könnygázzal és késekkel.
  • A rendőrök és a rendőrnők sértegetése és bántalmazása.
  • A lakásokban való koldulás.
  • Templomok elfoglalása, hogy így kényszerítsék ki az egyházi menedékjogot.
  • A járókelők zaklatása és szidalmazása olyan sértő kijelentésekkel, mint „sz..r német!”.
  • Német járókelők lelökése a járdáról.
  • A nők megragadása és molesztálása.
  • A szállások berendezéseinek összetörése azért, hogy egy rendezett városban felfordulást okozzanak.
  • A hatóságok által biztosított szállások, vonatok és buszok önkényes elhagyása a regisztrálás elkerülése érdekében.
  • Ordítozva panaszkodás, ha az ellátás nem felel meg a származási országukban szokásosnak.
  • Panaszkodás amiatt, ha a migránsoknak ugyanannyit kell várakozniuk az orvosoknál, mint amennyit a német pácienseknek.
  • A migránsok elutasítják a női orvosokat és megtagadják a hatóság személyes rendelkezéseinek és tanácsainak az elfogadását.
  • Tömegesen vásárolnak fizetés nélkül az interneten keresztül a migránsszállásokon.
  • Tömegesen tagadják meg az üzletekben a fizetést a vásárlások után.

Az ilyen felsorolásokat a kormány részéről idegen-ellenességnek minősítik, ami önmagában többet mond a kormányzatnak a valósághoz való viszonyáról, mint maga a felsorolás. Még ha kivételesnek is tekintjük kétmillió újonnan érkező bevándorló esetében az ilyen magatartásokat, kétségtelen, hogy azok rendkívül megterhelik a befogadók és a bevándorlók közti viszonyt.

A sajnálatos kísérőjelenségek közé tartozik a demokrácia meggyengülése Németországban. A felsoroltak mind mélyen sértik az alaptörvényben biztosított véleményszabadságot és a nyugati-kereszténység igazságfelfogását. A kormány, a parlament, a pártok és a tömegtájékoztatás becsületességében megingott a bizalom. A polgárok gondjait és aggodalmait, a rájuk zúduló terheket rasszizmusnak, idegenellenességnek, szélsőjobboldaliságnak minősítik. Ezzel és még sok más szidalmazással Németországban megmérgezték a közélet légkörét, és elfojtották a szabad véleménynyilvánításhoz való jogot.

A német tábornok megemlíti, hogy rendőrök, de pedagógusok is tájékoztatták őt a migránsok magatartásával kapcsolatos tilalmakról. Így például az önkiszolgáló üzletek alkalmazottait kioktatták, hogy a migránsok által elkövetelt üzleti lopásokat nem szabad jelenteniük és nem is szabad beszélniük róla, nehogy a vállalatot idegen-ellenesnek minősítsék. Ezek olyan helyzetek, amelyekért a tekintélyuralmi államokat szoktuk bírálni. A bizalomvesztés a megszűrt és megszépített tájékoztatás, a bevándorlás árnyékoldalairól, valamint a szövetségi államot, a tartományokat, a városokat és az egész szociális rendszert megterhelő horribilis nagyságrendű tartós költségekről. Ennek a hazug állapotnak a létrejötte féligazságokkal kezdődött.

Schultze-Rhonhof ez után rátér arra, hogy sok bevándorló magas elvárását nem lehet teljesíteni. Az így létrejött elégedetlenséget valahol le kell vezetni. Máris erőszakos rivalizálás bontakozott ki a különböző migránscsoportok között és egyre több provokáció éri a német hatóságokat. A rendőrszakszervezet már jelezte, hogy létrejöttek az erőszakos bűnöző struktúrák a migránsszállásokon. Egyes szállásra használt kaszárnyákban, amelyek egy részében katonák, egy másik részében bevándorlók laknak, fegyvereket és lőszereket is raktároznak. Ezért nem lehet kizárni, hogy a migránsok a lőszerraktárakhoz férnek, hogy így követeléseiknek nyomatékot adjanak. Ez komoly gondot okozhat mind a hadseregnek, mind a rendőrségnek, amelyet a német jog szerint aligha lehet megoldani.

A migránsok nagyobb része fiatal, egészséges férfi, noha a tömegtájékoztatás előszeretettel nőket mutogat kis gyermekekkel. Ezek a férfiak asszonyaikat szülőhazájukban hagyták. Egy részük valamilyen módon Németországban akarja kielégíteni szexuális szükségleteit. A most kaszárnyákba és gyakorlóhelyeken elhelyezett migránsokat szétosztják a falvak és a városok között, a lakosságnak ekkor kell szembenéznie a veszélyekkel.

A nyílt levél figyelmezteti Angela Merkel-t, hogy kancellárként kötelessége megóvni a károktól a német népet. Ugyancsak kötelessége időben meghozni a szükséges intézkedéseket, hogy ne kerüljön sor olyan negatív következményekre, amelyek máris előre láthatóak:

  • További bevándorló tömegek érkezhetnek Afganisztánból, Irakból, Szíriából és Törökországból.
  • Létrejönnek a párhuzamos társadalmak.
  • Kialakulnak a jogilag szabad térségek, ahova többé a német rendőrségnek nincs joga belépni.
  • A polgárháborúhoz hasonló összetűzések az egymással versengő migránscsoportok között átkerülhetnek a származási országukból Németországba.
  • Megszaporodnak a terrorista, szélsőséges és antiszemita szerveződések Németországban.
  • Növekszik a szervezett bűnözés.
  • Véget nem érő pénzügyi terhekkel sújtjuk az utánunk következő nemzedékeket.
  • Véget ér a költségvetés adósságterheinek a csökkentése.
  • A társadalombiztosítás túlzott igénybevétele.
  • Az egészségügyi rendszer túlterhelése.
  • A települések vonzáskörzetében lakáshiány és a lakbérek jelentős emelkedése.
  • A kevésbé képzett német munkaerőnek a kiszorulása a munkaerőpiacról.
  • Az iskolák és az egyetemek túlterhelése.
  • A német liberális és keresztény irányító-kultúrának a visszaszorulása.
  • Az iszlám jogalkalmazás terjedése.
  • Felbillennek a többségi viszonyok a helybeli őslakosok és a bevándorlók, a vallásos keresztények és az iszlámkövetők között a Németországban érvényesülő erkölcsi és jogi viszonyokat érintő előrelátható következményekkel.

A nyílt levél ez után emlékezteti Merkel-t, hogy 2015. október 4-én négy intézkedést jelentett be a tömeges bevándorlás okozta problémák leküzdésére:

  • A menekülést kiváltó okok felszámolását. Ez Afrikában 50 év óta nem sikerült. Az ottani népességrobbanás nyomán évente 30 millióval nő a lakosság létszáma és ez a törekvés a jövőben is kudarcra van ítélve.
  • A migránsok igazságos szétosztása az európai államok között. Ezt az országok többsége az idegen nemzetiségű kisebbségekkel kapcsolatos saját tapasztalataik alapján elutasítja.
  • Az Európába irányuló migráns-roham korlátozása. Ez Európa földközi-tengeri határainál az eddigi módszerekkel nem lehetséges.
  • A menedékjogi eljárás felgyorsítása. Ez a menedékjog alapján biztosított háromszintű panaszlehetőség megszüntetése nélkül nem végrehajtható és a tömeges kitoloncolás esetében csaknem hatástalan. Nyilvánvalóan nincsenek terveik a jólét és a biztonság irányába történő népvándorlás végleges leállítására, valamint a menedékkérők és a kívánatos bevándorlók korlátozására.

A tábornok illúziókat keltő szemfényvesztésnek minősíti az eddig meghozott intézkedéseket. Ezekkel sem a migránsinváziót nem lehet megállítani, sem az eddig beérkezetteket szülőföldjükre visszaküldeni. A Merkel azért erőlteti az európai szintű megoldást, hogy időhöz jusson és biztosítsa saját politikai túlélését. Mindez azonban a német nép kárára történik, pedig ennek az érdekeit kellene a kancellár asszonynak védelmeznie.

Schultze-Rhonhof ezután javaslatokat tesz a berlini kormánynak. Mindenekelőtt olyan új törvényeket kell hozni, amelyek alkalmazhatóak a jelenlegi szükséghelyzetben. Tudomásul kell venni azt is, hogy Európa számos országának polgárai erősen ragaszkodnak nemzeti érdekeikhez. Ezek a népek jobban őrzik nemzeti és keresztény identitásukat, mint a németek és az osztrákok, akik ezt már nagyrészt elveszítették. Szükség van a népvándorlás hatékony megfékezésére és a menedékeljárás felgyorsítására. A menedékjogot ismét az alaptörvényben rögzített szabályokhoz kell kötni. Svájcban azért tudnak 48 órán belül elbírálni egy menedékjogi kérelmet, mert a döntés ellen nem lehet több szinten is panaszt emelni.

Ausztrália példájára a tengeren kimentett menekülteket nem Európába kellene hozni, hanem oda visszavinni, ahonnan elindultak. Azokat a menekülteket pedig, akik a háborús területekről érkeztek – amikor a biztonság már helyreállt, vissza kell segíteni eredeti országukba, ha kevesebb, mint öt éve tartózkodnak Németországban. Azokat azonban, akik bűncselekményeket követnek el, azonnal ki kell utasítani az országból családtagjaikkal együtt.

Kanadához, Ausztráliához és Dániához hasonlóan a bevándorlást német nyelvtudáshoz, szakképzettséghez kell kapcsolni. A német társadalombiztosítási szolgáltatásokat azoknak az özvegyeknek és árváknak, akik a menekült eredeti országában maradtak, törölni kell.

Gerd Schultze-Rhonhof nyugalmazott német tábornok Angela Merkel kancellárhoz írott nyílt levelét (amit rövidítve ismertettünk) azzal fejezi be, hogy ismételten kéri a kancellár asszonyt,  mondjon le és ne álljon az útjába a népvándorlással okozott súlyos helyzet mielőbbi megoldásának.

Fordulat a német társadalom magatartásában

Edmund Stoiber, volt bajor miniszterelnök, 2016. január közepén keményen bírálta Angela Merkelt, amikor kijelentette a Süddeutsche Zeitung-nak adott interjújában, hogy a határok megnyitása a migránsinvázió előtt súlyos hiba volt és válságba taszította az Európai Uniót. Németország kész tények elé állította a többi EU-tagállamot és 2015 nyara óta rájuk akarja kényszeríteni a bevándorló-elosztási kvótát. Stoiber is hangsúlyozta, hogy aki Ausztria felől jön, az nem léphet be Németországba, mert biztonságos országból érkezik. Gondoskodni kell arról, hogy a migránsinváziót európai problémaként kezeljék. Ehhez pedig egyszerűen be kell jelenteni, hogy a német határon ismét érvényesek a német és az európai szabályok. Ez nem más, mint a határok lezárása a túlnyomó többségükben gazdasági bevándorlók előtt.

Angela Merkel-nek erről más a véleménye, de Stoiber hangsúlyozta, hogy Németországnak szakítania kell különutas politikájával, főleg a kisebb uniós tagországokhoz fűződő viszonyon kell változtatnia, visszatérve Helmut Kohl volt kancellár gyakorlatához, aki sokkal többet tárgyalt velük és egyenrangú partnerként viszonyult hozzájuk.

A volt bajor kormányfő lényegében ultimátumot intézett Angela Merkel-hez, amikor kijelentette, hogy a német kancellárnak legkésőbb 2016. március végéig változtatnia kell a menekültválság megoldására irányuló politikáján. Megemlítette azt is, hogy 2015-2016 telén a hideg időjárás ellenére január közepéig már több mint ötvenezer bevándorló érkezett Németországba.

Stoiber hangsúlyozta, hogy nem a kancellár támadása vagy leváltása a célja, de Angela Merkel jelenlegi politikája végzetes következményekkel jár Németországra és Európára nézve. A választások után ugyanis elkerülhetetlen lesz a konfliktus a bajor CSU (Keresztény-Szociális Unió) és a kancellár vezette testvérpárt, a CDU (Keresztény-Demokrata Unió) között.

(A márciusi dátum arra utal, hogy 2016. március 13-án három tartományban, Baden-Württemberg-ben, Rajna-vidék-Pfalz-ban és Szász-Anhalt-ban tartanak törvényhozási választásokat. E sorok írásakor, 2016 februárjában, még természetesen a választások előtt voltunk, de mire a Leleplező idei első száma megjelenik, már tudjuk, hogy milyen fontos körülményre utalt Stoiber volt bajor kormányfő.)

Milos Zeman cseh államelnök is ellenzi a muzulmánok tömeges betelepítését Európába. A cseh TASR nemzeti hírügynökségnek még 2016 januárjában adott interjújában kijelentette:

„Tiszteletben tartjuk az iszlám országokat és hitüket, amennyiben lakói nem jönnek Európába. Mert mihelyt Európába jönnek, két olyan kultúra ütközik, amely nem egyeztethető össze egymással.”

Milos Zeman felszólította az Európai Unió tagállamait is, hogy a bevándorlók tömeges befogadása helyett tegyenek nagyobb erőfeszítést az Európai Unió külső határainak a biztosítására. Saját hazájára vonatkozóan pedig kijelentette, hogy Prágának nem kell bevándorlókat befogadnia, mert azok Csehországba érkezésük előtt több biztonságos országon haladtak keresztül és így az érvényes uniós jogszabályok alapján bevándorlásra irányuló kérelmük elutasítható.

A Die Welt című országos német napilap fontos kérdést feszegetett Stoiber bírálatával egy időben. A Hamburgban, Berlinben és más német nagyvárosokban is elérhető lap felteszi a kérdést, hogy „miért nem maradnak a menekültek a Közel-Keleten”? Válaszol is rá: „A Közel-Kelet iszlám világban hetvenötször annyi hely van, mint Németországban. Akkor miért nem maradnak ott? (…) Európában éppen most fut zátonyra Angela Merkel-nek a menekültkontingensek felvételére hajlandóknak a szövetsége.”

A Die Welt ez után arról ír, hogy a bevándorlók elosztására és az ankarai kormány jóindulatának a megnyerésére beígért német és uniós milliárdokat egy másfajta, de az igényeknek sokkal inkább megfelelő nemzetközi együttműködés céljaira lehetne fordítani. A Die Welt úgy látja, hogy tárgyalásokat kellene kezdeményezni az Iszlám Együttműködés Szervezetével. Ehhez a világszintű szervezethez 57 tagállam tartozik, amelynek összesen 26 millió négyzetkilométer terület áll a rendelkezésére. Ez 75-ször nagyobb terület, mint amivel Németország rendelkezik. A 26 millió négyzetkilométeren 1,53 milliárd ember él. Ha ezekbe az országokba 10 millió menekült érkezne, az is a teljes népességnek csak a 0,65%-kát tenné ki. Mivel valamennyi országban az iszlám kultúra van az első helyen, így még vallási súrlódásra sem kerülne sor. Még százmillió bevándorló muzulmán is csak a 6,5%-kát képezné az ottani lakosságnak.

A tömeges bevándorlás engedélyezése mellett makacsul kitartó német kancellár azonban a Kölnben bekövetkezett események hatására némi engedményre kényszerült. 2016. január 9-én kijelentette, hogy a német polgárok és menekültek nagy többségének érdekében változtatni kell a menekültügyi szabályozáson a szilveszter éjszaka nők ellen elkövetett tömeges támadások fényében. A kölni tragikus események nyomán keletkezett felháborodás arra késztette a CDU elnökségét, hogy Mainz-ban nyilatkozatot fogadjon el, amelyben már szó van a Németországba érkező bevándorlók számának a korlátozásáról, az elutasított menedékkérők hazaküldésének a felgyorsításáról, a bűncselekményt elkövetők menedékjogtól való megfosztásáról, és általában véve a hatósági ellenőrzésük erősítéséről. Merkel visszataszító bűncselekménynek minősítette a szilveszterkor történteket, amelyek határozott válaszokat követelnek.

Kelet-Európa nem fogadja el a kozmopolita képmutatást

Brüsszel egyre többször önkényesen magához von nemzetállami hatáskörökbe tartozó ügyeket. Ennek az egyik legeklatánsabb példája, amikor rákényszerítette az Európai Unióra a kvótákról szóló döntésének a kötelező elfogadását. Ráadásul tette ezt úgy, hogy lényegében megkerülte az Európai Unió kormányfőkből és államelnökökből álló tanácsának a hatáskörét (ahol minden egyes tagállamnak vétójoga van) a külügyminiszterekből álló testületre bízva a döntést, ahol viszont már lehet többségi döntést hozni. Mindez Németország és Angela Merkel közreműködése nélkül nem lett volna lehetséges.

Németországban még midig közel hatvanezer idegen katona van. Ez indokolt volt, amikor a Varsói Szerződéshez tartozó Kelet-Németországban szovjet hadosztályok állomásoztak. Ma már nincs Szovjetunió és a varsói Szerződés sem létezik. Amerika és Nagy Britannia hadosztályai azonban változatlanul Németországban vannak.

A NATO első főtitkára, Baron Ismay, az idegen csapatok németországi tartózkodását azzal indokolta, hogy „az amerikaiakat bent, az oroszokat kint, a németeket pedig lent kell tartani”. Mivel az oroszok már távoztak, addigra csak annyi volt igaz a NATO titkár szavából, hogy az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent kell tartani.

A Merkel által kozmopolita, liberális és globalista párttá átalakított egykori konzervatív és keresztény értékeket valló CDU 2015. december 14-én Kongresszust tartott. Ennek alkalmából nyílt levelet írt Jozef Banás szlovák író a német kancellárnak, aki még 2011 májusában gratulált az írónak „A lelkesedés zónája” (Jubelzone) című könyvéhez. Az író levelében aggodalmát fejezi ki, hogy ismét vasfüggöny jöhet létre, amely majd elválasztja őt régi német barátjától, Tomas-tól. Utalt arra, hogy a kommunizmus bukását követően úgy érezték, hogy egy kerítések nélküli Európa felépítésébe kezdtek.

„S most kerítések építésére kényszerülünk, mert ránk akarják erőszakolni azokat a szerencsétleneket, akik elhagyják hazájukat. Kvótákkal akarják ránk kényszeríteni a migránsokat. Meg tudná magyarázni, miként képzeli mindezt? Netán koncentrációs táborokat létesítsünk, amelyekbe ezeket az embereket akaratuk ellenére bezárjuk? Vajon maradna-e Ön egy olyan országban, amely lényegesen alacsonyabb szociális támogatásban lenne része, mint Németországban?”

A külföldön is jól ismert szlovák író, egykori politikus és diplomata, Jozef Banás, ezután így folyatja:

„El lehet-e várni a szlovák nyugdíjastól, akinek meg kell gondolnia, hogy 300 eurójáért tüzelőt vásároljon, vagy beteg fogával fogorvoshoz menjen, hogy olyan ’menekültekről’ gondoskodjon, akik márkás ruhákban és hitelkártyákkal érkeznek. Ezt mélységesen felháborítónak tartom. Pedig ezt akarják ránk kényszeríteni.”

Ezután a főáramlatú tömegtájékoztatás által elhallgatott – és Nyugat-Európa több fontos államát, valamint az Egyesült Államokat is közvetlenül érintő – kényes kérdést tesz fel a levél írója.

„Felmerül a kérdés, vajon miért kellene a szlovákoknak, cseheknek, lengyeleknek, magyaroknak, románoknak és bolgároknak szolidaritást vállalniuk az angolokkal, a franciákkal, a portugálokkal, a spanyolokkal, az olaszokkal, a belgákkal, az amerikaiakkal, a hollandokkal, vagy akár a németekkel is, akik kifosztották gyarmataikat és bizonyos méretékben ezt teszik ma is. Noha már nem így nevezik azt, amit tesznek, amikor a nyomorba döntött afrikaiak és ázsiaiak most visszakövetelik a lopott holmit. Miért kellene nekünk (például a Visegrádi négyeknek – D.J.), akik nem sarcoltunk senkit, szolidárisnak lenni azokkal, akik háborújukkal kiűzik otthonaikból a szerencsétleneket? Brüsszel arroganciája ma ugyanúgy kezd az idegeinkre menni, mint annak idején Moszkváé. Ön, aki szintén a szocializmus gyermeke, jól tudhatja, hogy érezzük magunkat. Rossz a közérzetünk annak ellenére, hogy a Hollande-dal, Tuskkal és Junckerrel váltott „forró” csókokkal és ölelésekkel az európai egységet demonstrálják. Nem tudom miért, de mindezt látván Honecker és Brezsnyev ismert ölelkezése jut az eszembe.”

Jozef Banás ezután emlékezteti Merkel-t arra, hogy a CDU legutóbbi kongresszusán kijelentette: „Képesek vagyunk rá”. Azt akarta megtudni, hogy Merkel egyáltalán tudja-e azt, hogy a németeknek és az európaiaknak mire kéne képesnek lenniük, amikor még azt sem tudják, hogy hány bevándorló özönlött Európába és Németországba és még hányan fognak érkezni. A Német Munkáltatók Szövetségének az elnöke, Ingo Kramer pedig így fogalmazott: „Senki se képzelje azt, hogy a menekültekkel pótoljuk a német gazdaság munkaerőhiányát.”

A levélíró ezután Merkel asszony kongresszusi beszédének azon részéhez fűz megjegyzéseket, amelyben az afganisztáni, a szíriai és az iraki háborúval foglalkozott. A CDU elnöke megállapította, hogy Líbiában káosz uralkodik és az ország működésképtelen. Említést tett a gyűjtőállomásokról, az európai határok őrzéséről. Banás azt vetette a német kancellár szemére, hogy elfelejtette feltenni azt a kérdést, hogy ki hibás ezekért a háborúkért. Szólt arról, hogy „a társadalomnak, amelyben a félelem uralkodik, nincs jövője”. Arra nem kérdezett rá, hogy ki az, aki reggeltől estig félelemben tart bennünket, akár Putyinnal, akár az Iszlám Állammal, akár a terroristákkal vagy a migránsokkal.

Szólt a kancellár arról is – írja Banás – , hogy senki nem hagyja el könnyen hazáját. Arról azonban már hallgatott, hogy miért is teszik ezt az emberek. Nem mondta ki, hogy ezek az emberek elsősorban a háború elől menekülnek, azok elől, akik a bajt okozták nekik. A szlovák közéleti személyiség ez után említést tesz arról, hogy miért tartja nagy nemzetnek a német népet és miért szerette meg őket, amikor sok éven át együtt dolgozott németekkel. Látja, hogy a folyamatosan háborúzó világerők zsarolják a németeket és mesterségesen tartják fenn bennük a bűntudatot, s ez a jelenlegi német vezetés szervilis viselkedésének az oka. Így folytatja:

„Ez a magyarázata, hogy miért fogadja a német kancellár tárt karokkal a fiatal és erős szíreket, akik ahelyett, hogy országukban fegyvert fognának a rossz ellen, Önökhöz futnak, helyettük pedig németeket küldenek Szíriába harcolni. A németek zsarolása a magyarázat arra, hogy miért ellenőrizte az én irataimat november elején a berlini Tegel reptéren az Önök hivatalnoka szokatlanul és szigorú módon, miközben az Önök országába százezrek áramlanak mindenféle irat nélkül. A német bűntudat okozta komplexus a magyarázata annak: ahelyett, hogy felvennék a harcot a gonosszal, álszent pótmegoldásokhoz folyamodnak.”

A nemzetközileg is ismert kiváló szlovák író, Jozef Banás, végül az álszent, képmutató, farizeus, német újságíróknak is üzen, mégpedig azt, hogy folyamatosan megfeledkeznek egy fontos dologról: „Nem a szemünkkel olvasunk és nem a fülünkkel hallunk, hanem a szívünkkel. A szem és a fül becsapható, de a szív nem. Úgy tűnik, Németországban sem nagyon sikerül manipulálni az embereket. A Der Spiegel hetilap arról tájékoztatott, hogy a németek nagy része ’elhatárolódott a demokratikus konszenzustól’, nincs kire szavaznia, ignorálja a politikai pártokat és a főáramlatú tömegtájékoztatási eszközöket nem kíséri figyelemmel.”

Kik örülnek Európa tervezett megszállásának?

Már 2012 novemberében olvashattuk – a Yedioth Ahronoth, Izrael legolvasottabb újságjának az angol nyelvű online kiadásában (www.ynetnews.com) – Baruch Efrati rabbi véleményét Európa iszlamizálásáról. A Jordan nyugati partján lévő zsidó települések egyikén élő és oktató Efrati szerint „a zsidóknak örülniük kell annak a ténynek, hogy a keresztény Európa elveszíti identitását, büntetésként azért, amit évszázadokon át ellenünk tett, amíg ott éltünk száműzetésben”.

A cikk beszámol arról, hogy egy orientalista diák feltette a kérdést a rabbinak: mi a júdaizmus álláspontja az Európában most lezajló folyamatokkal kapcsolatban? Az Izraelben megkülönböztetett tekintélynek örvendő rabbi azt válaszolta, hogy az iszlamizált Európa jobb, mint a keresztény Európa etikai és teológiai okokból. Ez egyrészt a keresztények megbüntetése azért, hogy üldözték a zsidókat, másrészt tény, hogy a kereszténység, szemben az iszlámmal, ’bálványimádónak’ tekinthető halácha (a zsidó fogalmak leszűkítő értelmezése – D.J.) szempontból.

„Soha nem fogjuk megbocsátani az európai keresztényeknek, hogy milliószámra gyilkolták le gyermekeinket, asszonyainkat és öregjeinket… Nemcsak a közelmúltban történt holokausztban, de nemzedékeken át folyamatosan, s ez jellemző a képmutató kereszténység valamennyi irányzatára.”

„Most Európa veszíti el önazonosságát más nép és más vallás javára és nem lesz maradványa és túlélője a keresztény tisztátalanságnak, amely oly sok vért ontott ki, hogy nem lesz képes levezekelni.”

A rabbi ehhez hozzátette, hogy a zsidóknak imádkozni kell azért, hogy Európa nagy részének az iszlamizációja ne okozzon sérelmet Izrael népének. Számos zsidónak többé-kevésbé hasonló a véleménye. A zsidók azonban nem fogják nyíltan kimondani sem azt, hogy gyűlölik a keresztényeket, sem azt, hogy gyűlölik a fehérfajú nem-zsidókat.

Efrati rabbi teológiai érveket is felhozott a kereszténységgel szemben. A rabbi a kereszténységet bálványimádónak tekinti, amely hajlamos a normális élet lerombolására egyrészt úgy, hogy aszkéta módon tartózkodik tőle, másrészt úgy, hogy elveszíti a mértékletességet. Ingadozik a kolostorokban való szerzetesi élet és a nyugati féktelen kicsapongás között.

Az iszlám olyan vallás, amely lebecsüli ugyan prófétáit, de viszonylag tisztességes. Hatékonyabban neveli követőit a házasságra és a családi életre, amelyben jobban érvényesül az erkölcsösség és Isten tisztelete. Efrati hozzátette, „noha nagyobb háborút folytatunk az arab régióban Izrael földjéért, az iszlám mégis sokkal jobb, mint a kereszténység gój kultúrája”. Efrati rabbi felszólította a zsidókat: imádkozzanak azért, hogy Európa iszlamizációja ne sértse Izrael népét.

Figyelemre méltó az is, amit Daniel Jonah Goldhagen történész így fogalmazott meg: „A zsidók minden korban jelenlévő nyugati gyűlöletéért a fő felelősség a kereszténységet terheli. Pontosabban a Katolikus Egyházat.”

E véleménye kapcsán meg kell említenünk azt a tényt, hogy a zsidók üldözése Európában nagyrészt megtorló jellegű válaszlépés volt. Az évszázadok során Európa különböző részeiben telepedtek le s rendszerint beavatkoztak a helyi szokásokba és a kereskedelembe, amelyeket számos esetben felforgattak és lezüllesztettek. Az őshonos európaiak joggal háborodtak fel és tettek ellenlépéseket. A zsidókat ezért száműzték azokból az európai országokból, ahol túl nagy feszültséget okoztak. Ez elmúlt ezer évben több mint 150 alkalommal tiltották ki őket különböző országokból.

Figyelemre méltó az is, amit Barbara Lerner Spectre fogalmazott meg a multikulturalizmus kapcsán Európa kevertfajúvá és vegyes kultúrájúvá tételéről. az amerikai születésű Spectre, aki előzőleg Izraelben élt rabbi férjével, jelenleg egy államilag finanszírozott zsidó intézetet, a Paideia-t irányítja Svédországban. (The European Institute for Jewish Studies in Sweden; Paideia – görögül: a szabad emberhez méltó és szép műveltség elnevezése). Ő a zsidókkal szembeni kritikus jelenségeket nem az Izraelt gyűlölő muszlim előítéleteknek tulajdonítja. A kritikus beállítódás oka szerinte az a vezetőszerep, amit a zsidók játszanak a multikulturalizmus elterjesztésében. Így ír erről Spectre:

„Úgy gondolom, azért éledt újjá az antiszemitizmus, mert eddig Európa nem tanulta meg, hogyan legyen multikulturális. Azt hiszem, hogy ennek a transzformációs vajúdásnak, amelynek be kell következnie, mi is a részei leszünk. Európa többé nem fog olyan monolitikus társadalmakból állni, amilyenekből az elmúlt században állt. A zsidók ennek a folyamatnak a középpontjában lesznek. Európa hatalmas átalakulás előtt áll. Most megy át multikulturális üzemmódba. A zsidókat támadni fogják vezető szerepük miatt. De e nélkül a vezetőszerep és átalakulás nélkül Európa nem lesz képes túlélni.”

Spectre asszony arra a régi zsidó önértelmezésre utal, amely szerint a zsidók felvilágosítják a nemzeteket, és így ők mentik meg Európát is az általuk vezetett multikulturalizmussal. Nem teljesen világos, hogy Európa miért ne tudna továbbra is fennmaradni számos monokulturális társadalom együtteseként. A hellenisztikus és keresztény hagyományokra és értékrendekre támaszkodva az elmúlt kétezer évben Európa olyan magas-kultúrát hozott létre, amely az emberi civilizáció csúcsát jelenti. A monokulturális nemzetállamokból álló Európa egyedülálló teljesítménye a társadalmi igazságosságon alapuló szociális piacgazdaság és a jóléti állam megteremtése volt. A saját kultúrájukat őrző népek és nemzetállamaik alapozták meg Európa vezetőszerepét az elmúlt évszázadokban. A monokulturális, egyenjogúságon és mellérendeltségen alapuló nemzetállamok integrációja jelenti ma is Európa jövőjét. A népek erőszakos összekeverése nélkül is létrejött a csak Európára jellemző magas-kultúra és civilizáció.

Azoknak, akik kevertfajú népességet és egymástól gyökeresen eltérő kultúrákat akarnak ráerőszakolni Európára, tudomásul kell venniük, hogy Izrael és sok más ország jól működik egy mindenki által elismert domináns kultúrával. Ezen túlmenően a multikulturális társadalmak igen sok többletkiadást jelentenek és kevés látható előnyt. Európát nem kell erőszakkal átkapcsolni a multikulturális üzemmódba, mert ez bizonyosan az eddig ismert európai civilizáció végét jelenti.  Az igazi kihívás, amivel Európának ma szembe kell néznie, hogy hogyan tudja túlélni a történelemformáló globális hatalmi központok által rákényszerített bukott multikulturalizmust.

Barbara Spectre asszony, aki beosztásánál fogva jelentős politikai befolyást gyakorol, 2014. december 17-én a Twitter-re feltett egy olyan szöveget, amely szerint „nem engedhetjük meg a magányos bolondoknak, hogy a haladás útjába álljanak”, amihez hozzátette: #endwhitepeople (legyen vége, tűnjön el a fehér ember). Ez ellen igen sok tiltakozás érkezett és ezért később törölte a bejegyzést. Ugyanakkor nem kért bocsánatot és nem magyarázta meg, hogy miért gondolja úgy, hogy a társadalmi haladást össze kell kötni a fehér ember eltüntetésével, mongrelizálásával, azaz kevert fajúvá tételével.

Barbara Spectre leginkább arról ismert, hogy erőteljes faji kampányt indított a svéd nép ellen, de az európai földrész más őshonos népei ellen is, hogy a Frankfurti Iskola által kidolgozott kulturális marxizmus szellemében megfossza az európai fehérfajú népeket nemzeti identitásuktól. Spectre asszony kemény cionista, aki támogatja a zsidó faji sovinizmust az elfoglalt palesztin területek betelepítésére. Spectre, aki a One Sweden (Egy Svédország) nevű szervezetet is irányítja, jelentősen befolyásolta a svéd szellemi életet.

E sorok írójában felmerült a kérdés, hogy miért akarja Spectre oly szenvedélyesen nemcsak Svédország, de egész Európa demográfiai összetételének és kulturális jövőjének a gyökeres átalakítását? Cionista szellemi vezetőként miért erőlteti Európa szellemi és faji identitásának a felszámolását? Tény viszont az, hogy ehhez a Svédországot irányító szabadkőműves elittől és a Wallenberg Alapítványtól jelentős pénzügyi támogatást kap.

A pénzhatalmi világelit szolgálatában álló kulturális marxizmus mai képviselői – a Frankfurti Iskola hagyományaira támaszkodva – elérték, hogy igen sok őshonos etnikai csoport Európában már közömbös etnikai gyökereivel szemben és apatikusan beletörődött abba, hogy saját identitása rasszizmus, valamiféle gyarmatosításból itt maradt káros örökség, amelyet szégyellni kell, és amely miatt bűntudatot kell éreznie. Az évtizedeken át tartó agymosás nyomán a ma élő európaiak egy jelentős része már nem tekinti magát különálló etnikumnak. Ennek ellenére a cionisták és a balliberálisok nyomban fehér felsőbbrendűséggel vádolják őket, akik továbbra is fenn akarják tartani a fehérfaj hatalmi privilégiumait. Ha következetesek lennének, hogy nincs ilyen, hogy fehérfaj, akkor azt is el kellene ismerniük, hogy nincsenek a fehérfajhoz tartozó privilégiumok, vagy hatalmi struktúrák. Rasszista-ellenesnek nevezik magukat, valójában az európai fehérfajú őshonos lakosság felszámolása a céljuk. A rasszista-ellenesség valójában fehér-ellenességet jelent.

Elgondolkodtató az is, hogy miért nincs Európában olyan kormány, amely azért kampányolna, hogy Európa tartsa meg azokat a kulturális gyökereit, amelyek révén homogén lakosságú földrészként oly sikeresnek bizonyult. Meg lehetne kérdezni Spectre asszonytól, hogy el tud-e képzelni az ő svédországi szervezetéhez hasonlót Izraelben, amelyet az izraeli kormány finanszíroz, és amelynek az a célja, hogy elősegítse a fehérfajú európaiak tevékenységét Izrael belső átalakításában, a Zsidó Állam nem-zsidó kultúrájú társadalommá és állammá való átalakításában.

A Frankfurti Iskola cionista tudósgárdája dolgozta ki és terjesztette el a kulturális marxizmust Európában és Amerikában. A kulturális marxizmusnak is – a bolsevizmusoz hasonlóan – az „új ember” létrehozása volt a célja, aki már teljesen feleslegesnek tartja a nemzetet, mint genetikai, etnikai, nyelvi, kulturális és politikai közösséget.

A kulturális marxizmus céljai elérése érdekében elsősorban az iskolai rendszert igyekeztek befolyásolni. A nevelést ideológiai agykontroll céljára alakították át. A kulturális indoktrináció kifinomult technikáival sikeresen fordították egymás ellen az európaiakat. A kozmopolita globalista-cionisták számára a kulturális marxizmus hatékony eszköznek bizonyult arra, hogy a legrosszabbat hozzák ki Európa népeiből, majd rájuk zúdítva a tömeges bevándorlást engedelmes biomasszává alakítsák át őket.

Méltó társa Barbara Spectre-nek Ingrid Lomfors, aki a jeruzsálemi Hebrew University, valamint a bostoni Hebrew College-ban szerzett diplomát. Ő a stockholmi zsidó közösség főtitkára. 2015. október 12-én három szempontot emelt ki a svéd kormány és a svéd társadalom számára. Elsőként azt, hogy a „bevándorlásban semmi új nincs”. Ezt érthetjük úgy, hogy eddig nagyon súlyos következményei nem voltak a tömeges migrációnak. Az egész lényegében normális dolog, amibe bele kell törődni. Lényegében minden rendben van.

A második üzenet: „Mi valamennyien bevándorlók utódai vagyunk.” Ez olyan banális közhely, mintha valaki azt mondaná, hogy valamennyien felmenőink párkapcsolatából származunk. Az, hogy valami megtörtént elődeink életében (mondjuk Istennek szóló emberáldozat, amire a bibliai Ószövetségben is sok példa van), az még nem jelenti, hogy azt a XXI. században is folytatni kell. Az idegen kultúrájú tömegek inváziója révén Svédországban, Németországban és más európai országokban is hatványozottan megnőtt a nők elleni erőszakos cselekmények száma. Ezzel azonban Ingrid Lomfors nem foglalkozik.

A harmadik véleménye azonban már nem bizonyult álbölcsességet rejtő közhelynek. A stockholmi zsidó közösség történelem szakos vezetője úgy vélte, hogy „svéd nemzeti kultúra nem létezik”. A tudomány már bebizonyította, hogy a Skandináviát betelepítő népek az első európaiak közé tartoztak. Egyesek szerint húszezer éve, mások szerint negyvenezer éve népesítik be Észak-Európát. Ingrid Lomfors ezzel a lekicsinylő véleményével saját szemellenzős és rövidlátó gondolkodásmódját árulta el.

Elgondolkodtató, hogy az az üzenet, amit Ingrid Lomfors megfogalmazott, meleg fogadtatásban részesült a svéd politikai elit részéről. Lomfors-nak az interneten több svéd is feltette a kérdést, hogy miért nem megy Izraelbe és miért nem ott terjeszti a bevándorlásról szóló üzenetét. Izrael bevándorlási törvényei szigorúak. Nemcsak jogi értelemben vett fal van, de fizikailag létező fallal is védi határait. Izraeli állampolgársághoz genetikailag is meghatározott, etnikai feltételeket kell teljesíteni. Az izraeli közösségeken belül erős lobby-csoportok működnek, amelyek ellenzik, és ha tudják, meg is akadályozzák a vegyes-házasságokat. A világszerte diaszpórában élő cionista zsidók kozmopolita társaikkal a vegyes fajúak házasságát szorgalmazzák, mert kevert fajú emberekből álló többséget szeretnének mind Európában, mind Európában. Önmaguk számára és elsősorban Izraelben viszont még azt is ellenzik az egyes közösségekben, hogy askenázi zsidók házasodjanak össze szefárd zsidókkal.

Wesley Clark nyugalmazott (zsidó származású) tábornok, aki az Operation Allied Force hadművelet parancsnoka volt a koszovói háborúban, mondotta[19]: „Nincs helye Európában az etnikailag tiszta államoknak. Ez egy XIX. századi elképzelés volt és átmenetben vagyunk a XXI. századba, amelyben soketnikumú államok lesznek.”

Az ’Australian Jewish Democrat’ szerkesztője Miriam Faine így fogalmazott: „A multikulturális és változatos Ausztrália erősítése a leghatékonyabb biztosítás számunkra az antiszemitizmus ellen. Azon a napon, amikor Ausztráliának a főkormányzója kínai lesz, biztosabb leszek abban, hogy szabad emberként élhetek a zsidó Ausztráliában.”

A Zsidó Közösségi Kapcsolatok Tanácsának (Director of the Jewish Community Relations Council) korábbi elnöke, Earl Raab írta: „A népszámlálási hivatal nemrég jelentette, hogy az amerikai lakosság fele hamarosan nem fehér, illetve nem európai származású, de valamennyien amerikai állampolgárok lesznek. Túljutottunk azon a ponton, ahol egy náci árja párt még képes lenne átvenni a hatalmat ebben az országban. Mi (zsidók) már egy fél évszázada erősítjük az etnikai bigottság elleni közhangulatot. A társadalmi légkör még nem tökéletes, de lakosságunk heterogén természete a helyzetet már visszafordíthatatlanná teszi.”

Yasmin Alibhai Brown zsidó közéleti személyiség a BBC heti vitaműsorában, a Dateline London-ban 2006. június 4-én így fogalmazott: „Nem szeretem őket! (’a fehér férfiakat’) Azt akarom, hogy száz éven belül kihalt fajjá váljanak.”

Egyetlen BBC vezető, vagy állami hatóság, vagy civil szervezet se vádolta meg rasszizmussal. Semmilyen eljárás nem indult azért ellene, hogy a fehér faj eltűnését szorgalmazta.

Az NSZK Mecklenburg-Vorpommern tartományi parlamentjének szociáldemokrata frakcióvezetője, Stefanie Drese, 2011. november 16-án széleskörű elutasítást kiváltó választ adott a Német Nemzeti Demokrata Párt, az NPD (Nationaldemokratische Partei Deutschlands) indítványára. Az NPD arra kérte a tartományi parlamentet, hogy hozzanak intézkedéseket a német nép fennmaradásának a biztosítására. Az országos felháborodást kiváltó válasz így hangzott: „Az NPD frakció indítványát a német nép biológiai fennmaradásának a megőrzésére, a demokratikus frakciók képviseletében, akiknek a nevében most beszélek, a legnyomatékosabban és a legélesebben visszautasítom. Ez az indítvány rasszista és az embereket megvető.”

Stefanie Drese szervilis és konformista válasza irracionális és természetellenes. Minden történelmi tudattal rendelkező ember számára az NPD indítványa se nem különleges, vagy túlzó, sőt, még csak nem is nemzetiszocialista. A természet törvényeinél fogva a genetikai közösségen alapuló család és az etnikai kulturális közösségen alapuló nagyobb család, a nemzet az egészséges létezés nélkülözhetetlen feltétele. Egy nép biológiai gyökereinek védelme, kulturális identitásának megőrzése a nemzeti szükségleteket, érdekeket és értékeket védelmező politikának a kötelessége, különösen a nyugati demokráciákban. Ezek olyan általános és magától értetődő követelmények, amelyeket leginkább a liberális demokráciákban kellene betartani, nem pedig a kozmopolita neoliberalizmus szervilis kiszolgálójaként elutasítani. Stefanie Drese ál-humanista moralizálásával saját népét alázta meg, megtagadva tőle a saját identitása megőrzéséhez való alapvető emberi jogot.

Göran Jakob Rosenberg svéd újságíró, akinek a szülei Lengyelországból vándoroltak Svédországba, és aki sikeres könyvében örökítette meg apja történetét, így ír a zsidók és a multikulturalizmus kapcsolatáról:

„Történelmileg a zsidók a különböző nemzetekben és birodalmakban élve mindig multikulturális, plurális és toleráns környezet kialakítására törekedtek, ugyanakkor nehezen boldogultak az erős etnikumú, vagy nemzetközpontú társadalmakban. Az európai zsidók mindig az idegent, a ’mást’ jelképezték. Éppen ezért egy társadalom, ahol az idegent szívesen fogadják, eleve jó a zsidók számára, noha ők nem mindig értékelték ezt a kapcsolatot. A mi jövőnk, akik az európai zsidósághoz tartozunk, attól a képességünktől függ, hogy kialakítsunk egy multikulturális, plurális és többféle alkotóelemből álló társadalmat.”

Bill Maher ismert szerző és TV-személyiség így összegezte tömören véleményét:

„A nem túl távoli jövőben a barna bőrű emberek valószínűleg előrenyomulnak – előítélet nélkül mondom: hatalomra szaporodják magukat mind Európában, mind Amerikában. Az arab népesség növekszik olyan országokban, mint Franciaország és Hollandia, s valamennyien látjuk, hogy a mexikóiak mennyire jutottak Amerikában. Ez így van, mivel ők intenzívebb nemi életet élnek, s ezért a sötét bőrű emberek fognak a világon uralkodni. A fehér ember, ha meg akar maradni, jobban teszi, ha elkezd kedves lenni hozzájuk.”

Pinchas Goldschmidt moszkvai főrabbi, az Európai Rabbi Konferencia elnöke nyilatkozta[20] 2015 novemberében a Russia Today-nek, hogy a zsidóság a keresztény és iszlám civilizáció összecsapásának a közepén találta magát. A muszlimok Európában azonban a zsidók természetes szövetségesei. A Közel-Keleten viszont a zsidók a keresztényekkel és más vallási kisebbségekkel fogtak össze az iszlám rendszerek ellen és befolyásukat a Nyugatra ténylegesen arra használták, hogy helyettesekkel vívott háborúkat kezdeményezzenek Izrael muszlim, perzsa és arab ellenségei ellen. Az iszlám-ellenes médiakampányok mögött Izrael és a cionista propagandisták vannak, akik kapcsolatban állnak az Izrael által létrehozott „War on Terror”-ral (terrorizmus elleni háborúval).

E sorok írója úgy látja, hogy a világ fehérfajú népei, köztük mi európaiak és magyarok is, egy cionista kettősjáték szemtanúi vagyunk. Ebben a machiavellista játszmában különböző cionista célok érdekében ágyútölteléknek használják a nyugatiakat és a közel-keletieket, a keresztényeket és a muszlimokat egyaránt. Ennek a gondosan felépített geopolitikai sakkjátszmának a cionista építői arra törekednek, hogy aláássák, gyöngítsék, és hegemóniájuk alá vonják mind a nyugatiakat, mind a keletieket saját szülőföldjükön. Európában a fehér európaiak alkotják a célpontot. Itt a muszlimok az arab és afrikai migránsok és bevándorlók tömegeit használják fel az őshonos fehér európai lakosság ellen, végrehajtva Richard Coudenhove-Kalergi által kidolgozott tervet.

A fehér nyugatiakat egyidejűleg a legkülönfélébb manipulációval ráveszik arra, hogy végnélküli háborúkat folytassanak az arab-muszlim társadalmak és rendszerek ellen, amelyek bármilyen formában konfliktusba kerülhetnek a regionális hegemóniára törekvő Izraellel, illetve amelyek nem hajlandóak engedelmesen teljesíteni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kívánságait, azaz nem hajlandóak teljesen alárendelni magukat a pénzhatalmi világelit egy-központból irányított globalista rendszerének.

Európa és a Közel-Kelet népeinek az az érdeke, hogy megismerjék a cionista pénzhatalmi világelit stratégiáját, amely rivális erőközpontokat hoz létre az „oszd meg és uralkodj” eddig is jól bevált elvének megfelelően. Az egypólusú világrend irányítói a fehérek és az arabok, a keresztények és a muszlimok szembeállítására törekednek, hogy egymással sakkban tartva őket, a szembenállásukból, adott esetben véres háborújukból származó előnyöket kívülálló harmadikként megszerezzék.

Látnunk kell, hogy az Israel Cohen által írott „Egy faji program a XX. század számára” a Kalergi-terv, valamint a „War on Terror” valamennyi cionista eredetű és a pénzhatalmi világelit egypólusú világrendszerének a megszilárdítását és visszafordíthatatlanná tételét szolgálja. Ezért Európa, a Közel-Kelet és a világ többi népének – ha fenn akarnak maradni – az az érdeke, hogy ezekkel szembe szálljon. Nem elég ezeket ismerni, stratégiai céljaikat elítélni, hanem meg kell találni a hatékony ellenállás szervezeti formáit és gyakorlati módszereit is.

[1] http://www.terredisrael.com/infos/le-general-de-gaulle-disait-il-y-a-exactement-50-ans-ce-que-tout-le-monde-feint-de-decouvrir-soudain/

[2] http://magyaridok.hu/kulfold/europat-felti-kertesz-9960/

[3] https://www.newscientist.com/article/mg21228354-500-revealed-the-capitalist-network-that-runs-the-world/

[4] A „Hadith” Mohamed életével kapcsolatos anekdoták és történelmi töredékek gyűjteménye, amely azoknak a visszaemlékezésein nyugszik, akik együtt éltek vele. Ezeknek a hitelessége azonban nagyon változatos. Mohamedán tudósok egyetértenek abban, hogy a legmegbízhatóbb anekdotagyűjtők Bukhari, Sahih Muslim és Abu Dawud. Az iszlám jog, a saría, a Hadith-on alapszik.

[5] Az Al-sira arab kifejezés a Mohamed életéről szóló hagyományos muszlim életrajzok gyűjteményére, amelyekből – a Koránon és a Hadithon túlmenően – a legtöbb történelmi információt tudhatjuk meg a Prófétáról és arról a történelmi korszakról, amelyben az Iszlám létrejött.

[6] A Szunnah szó hagyományt, szokást jelent. A hadiszban, vagyis a hagyományok tudományában magukat a hadiszokat hívják szunnáhnak. Az iszlám jog tudományában szunnáhnak hívják a nem kötelező imákat. Az iszlám jogban azt a cselekedetet jelenti, amelynek az elvégzéséért jutalom jár, de az elhagyásáért nem jár bűntetés.

[7] Abdullahi Ahmed An-Na’im az Emori Egyetem tanára és „Az Iszlám és a szekuláris állam: párbeszéd a saría jövőjéről” c. könyv szerzője.

[8] A Hegira, vagy Hejira az elnevezése Mohamed menekülésének Mekkából Medinába 622-ben, amely az iszlám korszak kezdetét jelöli. Ezt a szót használják az iszlám korszak egészének a megjelölésére is.

[9] Ira M. Lapidus „The Separation of State and Religion and the Development of Early Islamic Society”, international Journal of Middle East Studies 6 (4), October 1975

[10] A muszlim világközösség elnevezése, amelynek 2015-ben mintegy másfél milliárd tagja van.

[11] Az iszlámban a saría a törvényt, a tariqa az utat és a hakika az igazságot jelenti. A szufik az iszlám tanításaiban három szintet különböztetnek meg. Az első szint a saría, amely a törvény és a hagyomány. A második szint a tariqa, amely az úton való előrejutást írja le. A harmadik szint pedig a hakika, amely a cél megvalósítása, azaz az igazság érvényesítése.

[12] A Madhhab (tsz.: madhabib) arab szó, amely az iszlámon belül az érvényes normák oktatásának egyik irányzatát jelöli. Gyakran jogi iskolának fordítják, de ez nem pontos, mert a Madhhabban nemcsak a világi jogot oktatják, hanem a vallási rituálékra, imákra és a tisztálkodásra vonatkozó szabályokat is.

[13] Tamimi, Azzam. “The Origins of Arab Secularism.” In Islam and Secularism in the Middle East, edited by Espasito, Jon L. and Tamimi, Azzam. 13-28. New York: New York University Press, 2000.

[14] http://www.atajew.com/

[15] http://www.economist.com/news/middle-east-and-africa/21582564-generals-who-deposed-muslim-brotherhood-are-keener-power-they-let

[16] az 1906-ban létrehozott parlamentet

[17] Ali Shariati (1933-1977) iráni vallásszociológus, az iráni forradalom ideológusa. 1977-ben a Mohammad Reza Pahlavi sah titkosszolgálata gyilkoltatta meg az angliai Southamptonban.

[18] A Jizya egy muszlim állam által kiszabott fejadó a nem mohamedán alattvalókra, akik egy iszlám jog által kormányzott muszlim országban élnek.

[19] http://takimag.com/article/multiculturalism_when_will_the_sleeper_wake_john_derbyshire/print#axzz3tqDYPeD0

[20] https://www.youtube.com/watch?v=wb_4U2UJucE

dr. Drábik János

Advertisements