Miért kezdeményezte Párizs Eurábiát?

A második világháborút követően Franciaország többször is kísérletet tett arra, hogy megnövelje mozgásterét az angolszász befolyással, elsősorban az Egyesült Államok túlzott befolyásával szemben. Charles De Gaulle, aki az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európában gondolkodott, Nyugat-Európa és az Arab Világ szoros együttműködésére törekedett. Fenn akarta tartani befolyási-övezetét a korábbi európai, elsősorban a korábbi francia gyarmatok felett. E stratégia szerint az Arab Világ kőolajtermelő országai ellátják Európát energiahordozókkal, Európa pedig lehetővé teszi az arab államok számára, hogy szabadon hozzáférhessenek a Nyugat tudományos és technológiai vívmányaihoz.

Az „Eurábia” elnevezésű folyóirat az 1970-es évek közepén Genfben, Párizsban és Londonban jelent meg. Kiadója Lucien Bitterlein, a Francia-Arab Szolidaritási Társaság elnöke volt. A folyóirat cikkei az Euro-Arab álláspontot szorgalmazták minden fontos kérdésben. Általánosságok helyett konkrét döntéseket ajánlottak aktuális politikai kérdésekben európai állami vezetőknek és törvényhozóknak.

De Gaulle 1967. november 27-én tartott sajtóértekezletén már úgy fogalmazott, hogy az Arab Világ vált a francia külpolitika alapjává. Két évvel később, 1969-ben Kairóban, az arab népek támogatására összehívott második nemzetközi konferencián olyan parlamenti csoportok létrehozását kezdeményezték, amelyek a különböző országok parlamentjeit az arab nép és a palesztin ellenállás fórumává tették. 1974 júliusában, Párizsban létrejött az Euro-Arab együttműködés parlamenti szövetsége, amely Euro-Arab Dialógus néven működött. Az első lépés közös külpolitika létrehozása volt. A fő mozgatóerő De Gaulle környezete és az arab politikusok voltak. Ez utóbbiak követelték, hogy minél szélesebb körben férhessenek hozzá a nyugati tudományos és technológiai vívmányokhoz. Szorgalmazták, hogy Európa folytasson az Egyesült Államoktól független politikát és Washington támogassa az arab törekvéseket, ismerje el, hogy Izrael fenyegeti a békét. Szorgalmazták olyan intézkedések meghozatalát, amelyek megkönnyítik az arab bevándorlást és az iszlám kultúra terjesztését Európába.

1973-ban az olajválság során az OPEC (Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) arab tagjai bejelentették, hogy a folyamatban lévő Jom Kippur háború miatt – amely Izrael és arab szomszédai, Egyiptom és Szíria között folyt – nem szállítanak kőolajat az Izraelt támogató nyugati országoknak. Az olajembargó nyomán nemcsak a kőolaj világpiaci ára emelkedett, de annyi petro-dollár áramlott Szaúd-Arábiába, hogy lehetővé tette az ottani uralkodóháznak a világszintű iszlám ellenállás beindítását. Az arab kormányoknak természetesen el kellett adniuk a kőolajat. Népeik jelentősen függtek az európai gazdasági és műszaki segítségtől. Mindez megerősítette az Euro-Arab Dialógust, az EAD-t.

A kőolaj-embargó csak ürügy volt annak a politikának az álcázására, amely már jóval korábban, 1960-ban is a francia külpolitika fontos részét képezte. A cél Európa kulturális átalakítása volt. Az EAD 1977-ben Velencében és 1983-ban Hamburgban olyan ajánlásokat fogadott el, amelyeket azóta sikeresen végrehajtottak. Ezek közül legfontosabb az volt, hogy minden eszközzel elő kell segíteni az arab és más mohamedánok bevándoroltatását Európába. A megállapodások szerint az arab országoknak koordinált erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy széles körben terjedjen Európában az arab nyelv és kultúra oktatása. E célból közös Euro-Arab Kulturális Központokat kell létrehozni az európai fővárosokban. Kellőszámú, az európaiak oktatására specializálódott tanárt kell az európai intézményekbe és egyetemekbe küldeni. Az európai és az arab specialistáknak pozitív képet kell közvetíteniük az arab-iszlám civilizációról és az Arab Világ jelen helyzetéről.

Ezeket a megállapodásokat politikai okokból nem foglalták írásos dokumentumokba. Az európai döntéshozók csak „párbeszédről” tettek említést. Az európai közösséghez tartozó országok és az Európa Tanács képviselői valamennyi bizottságban és munkacsoportban jelen voltak az arab országok és az Arab Liga küldötteivel egyetemben. A döntéseket zárt üléseken hozták és hivatalos jegyzőkönyveket nem készítettek. Megállapíthatjuk tehát, hogy az EAD olyan politikai, gazdasági és kulturális intézmény, amely hatékonyan biztosította az európai és az arab elitek együttműködését. Az EAD-ot támogatta a MEDEA Intézet (az Euro-Arab Együttműködést Kutató Európai Intézet) és az Európai Intézet a Mediterránium Kutatására, valamint az Euro-Arab Együttműködés nevű szervezet, amely az Európai Bizottság támogatásával jött létre 1995-ben. Az EAD segítségével szoros együttműködés jött létre az arab és az európai tömegtájékoztatási intézmények, a televíziók, a rádiók, a kiadóvállalatok, az egyetemi és tudományos intézmények, kulturális központok, tankönyv kiadók, a diák és ifjúsági szervezetek, valamint a turisztikai cégek között. Az egyházak és a vallási szervezetek között is szoros kapcsolatok jöttek létre.

Az Eurábia-stratégia végrehajtásáról elsősorban az Euro-Arab Együttműködés Parlamenti Szövetsége gondoskodott, amely 1974-ben Párizsban alakult meg. 2015-ben már több mint 600 tagja van és minden nagyobb európai politikai párt képviselői részt vesznek benne. Az egyes országok nemzeti parlamentjeinek a képviselői mellett jelen vannak az európai parlament képviselői is. Párizs továbbra is az elsőszámú irányítója ennek a szervezetnek. A kidolgozott hosszútávú stratégia kitér Európa és az iszlám arab országok együttélésének minden fontos részletére. A megállapodások nem kerültek hivatalos nemzetközi szerződésekbe. A szervezet munkáját az egyes európai országok miniszterei felügyelték szorosan együttműködve arab kollégáikkal, valamint az Európai Bizottság és az Arab Liga képviselőivel. A cél egy olyan pán-mediterrán politikai struktúra létrehozása volt, amely lehetővé teszi az emberek és az áruk szabad mozgását.

A kulturális szférában már az 1970-es években megkezdődött a történelem átírása az európai egyetemeken. Ezt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése hagyta jóvá 1991 szeptemberében. A program elnevezése is sokatmondó: „Az iszlám civilizáció hozzájárulása az európai kultúrához.” Ezt a programot Jacques Chirac francia elnök 1996 áprilisában Kairóban megerősítette, majd Romano Prodi az Európai Bizottság akkori elnöke is támogatásáról biztosította. (Folyt.köv.)

Kapcsolódó írások:

1. A világ helyzete a XXI. század elején

2. Kinek profitál a menedékipar?

3. Amerikai szervezetek finanszírozzák az embercsempészeket?

4. Faji program a XXI. századra: Létezik.

5. Coudenhove-Kalergi terve kevert lakosságú Európára

6. Eurábia lesz Európából?

7. Összeilleszthető-e az arab és az európai kultúra?

A lap szövege szerzői jogvédelem alatt áll, felhasználni csak pontos forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

Advertisements