A világ helyzete a XXI. század elején

A pénzhatalmi világelit – amelynek szerves részét alkotja a japán uralkodóréteg és az afroázsiai, valamint a latin-amerikai országokat velük együtt kizsákmányoló helyi kozmopolita és komprádor kollaboránsok – olyan pénzügyi és gazdasági rendszert hozott létre, amely világszinten átcsoportosította az egész emberiség vagyonát.

A világelit által létrehozott komplex és hatékonyan működő rendszer Észak-Amerikában és Nyugat-Európában, vagyis az Első Világban, lehetővé tette az elit számára a munkaerő intenzív kizsákmányolását. Ugyanez a rendszer Kínában, a Szovjetunió utódállamaiban, valamint az egykori szocialista világrendszerhez tartozó országokban – vagyis a Második Világban – biztosította a munkaerőnek a még intenzívebb kizsákmányolását.

A Harmadik Világban lehetővé tette a hatalmi elitek számára a parasztság, a bennszülött közösségek és városlakók erőforrásainak az elvételét, a Negyedik Világban pedig faji háborúk egész sorozatának a megindítását a legszegényebb népek ellen. A brutális vagyonszerző háborúk óriási mértékben hozzájárultak az európai és észak-amerikai uralkodó osztályok gazdagodásához. Az eddigi fosztogató és népirtó háborúk között is a legvészjóslóbbnak most folyik az előkészítése. A pénzhatalmi világelit szó szerint meg akar szabadulni a legszegényebbektől, akikre már nincs szüksége ahhoz, hogy tovább halmozza, centralizálja és koncentrálja a rendelkezésére álló vagyont.

A globális pénzimpérium tudatosan törekszik a számára felesleges munkaerő megsemmisítésére. Ezek a százmilliók már nem növelik a pénzhatalmi világelit vagyonát, ugyanakkor óriási fenyegetést jelentenek jelenleg meglévő pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmára. Nem véletlen, hogy az elmúlt két évtized legerőszakosabb háborúira az euró-atlanti térség országai részéről a legszegényebb országok ellen került sor a világ különböző térségeiben.

A nyugati féltekén Haiti és Honduras volt az ismétlődő euró-atlanti agresszió célpontja. A Közel-Keleten a pénzhatalmi világelit birodalma, az euró-atlanti térség, nyíltan támogatja azt a Szaúd-Arábiát, amelynek abszolutista rendszere rátámadt a Közel-Kelet legszegényebb országára, Jemenre. Dél-Ázsiában az Egyesült Államok és NATO szövetségesei mondvacsinált ürüggyel támadtak rá a térség legszegényebb országára, Afganisztánra. Megöltek és elűztek szülőföldjükről szegény parasztok és afgán polgári személyek millióit.

Az euró-atlanti hatalmak Afrikában bombázták és elfoglalták Szomáliát, Csádot, Malit. Valamennyien a térség legszegényebb népei élnek ezekben az országokban. Miután a Washington vezette NATO szétbombázta Líbiát, másfél millió Fekete-Afrikából származó líbiai veszítette el unkahelyét és vált etnikai tisztogatás áldozatává. Tömegesen menekülnek az erőszak és a nyomor elől Európába, de ezt ugyanazok a hatalmak, akik szétbombázták Líbiát, önérdekeiket védve természetesen akadályozzák.

Az EU centrum-országaiban sok görög, spanyol, portugál vendégmunkás dolgozott. Közülük is sokan elveszítették munkahelyüket és munkanélküliként kell elviselni az országukat sújtó megszorító programokat. Ezek lehetővé teszik a pénzhatalmi világelit számára, hogy az államok eladósításával, a gazdaság átstrukturálásával a munka eredménye a pénzügyi szektor tulajdonosaihoz áramoljon.

Az Egyesült Államokban a statisztikusok szerint másfél millió fekete „hiányzik” az ipari méretű bebörtönzések, a rendőri erőszakosságok és a korai halálozás következtében. Az amerikai indián lakosságot is folyamatosan fosztogatják és a szövetségi, valamint a tagállami kormányzás következményeként nagyon rövid az átlagos életkor. Szülőföldjüket átengedték az agro-biznisz elit számára. A „latinónak” nevezett milliók feláldozhatók és folyik a lecserélésük új modern technika bevezetésével. Az éghajlatváltozás is sújtja őket, mert a Kaliforniában dúló szárazság miatt nincs szükség a munkájukra.

A Levantei Térség legszegényebbjei a palesztinok. Országuk területének elrablása és betelepítése szünet nélkül folyik. Irakban és Szíriában is több százezren haltak meg és több millióan váltak hontalanná. Valamikor itt művelt és gazdaságilag, társadalmilag jól boldoguló lakosság élt. Most gyökértelenné válva a törzsi erőszak viszonyai között kell élniük.

A megtámadott szegény országokban már nincsenek olyan erőforrások és lakosok – Irak és Szíria kivételével –, akik alkalmasak a folyamatos fosztogatásra. A gyarmati időszakban a gyarmattartó országoknak szüksége volt arra, hogy ezek az emberek a rendelkezésükre álljanak a birodalom zsoldosaiként, vagy olcsó kuliként.

A szegény országoknak a folyamatos bombázása szétzúzta azokat a háztartásokat, közösségi településeket, alapvető élelmiszertermelő régiókat és a tiszta vízhez való hozzáférést, amelyek nélkül nincs túlélés. Ezenfelül folyamatosan ki vannak téve a rakéta és robotrepülőgépek támadásainak. A célponttá vált lakosság nem tud regenerálódni, szaporodni védelem nélkül. Nem működnek a társadalmi és közösségi szervezetek. Mindez kívánatos cél, mert ezek az emberek feleslegesek a pénzhatalmi világelit Új Világrendje számára. Nem véletlen, hogy a terror elleni háborúnak ezek a melléktermékei szinte kivétel nélkül mind a Negyedik Világhoz tartozó legszegényebb országokban történnek.

James Petras szociológus, a New York államban fekvő Binghamton Egyetemnek az emeritus professzora írja[1]: amikor a liberálisok és a baloldaliak bírálják, hogy a pénzimpérium robotgépei miért polgári személyeket ölnek meg fegyveres terroristák helyett, rosszul értelmezik a pénzhatalmi elit politikájának a lényegét. A terrorizmus elleni háború elsődleges célja az, hogy lehetőleg minél nagyobb számban ölje meg a lehető legrövidebb idő alatt a legszegényebbeket, akik feleslegessé váltak.

A pénzhatalmi világelit tagjai nem szoktak panaszkodni azért, hogy tömegesen pusztulnak a legszegényebbek, és ezért ez veszélyezteti a pénzimpérium profitjának a növekedését, és vagyonának a gyarapodását. A szegények már nem számítanak, ha profitról és termelékenységről van szó. Sem termelőként, sem fogyasztóként nincsenek jelen a világpiacon. Ezzel szemben létezésük folyamatos terhet jelent, nem csak azért, mert el kell őket tartani. Az elit által látogatott luxuskörnyezetben nem kívánatos a jelenlétük. A kétségbe esett potenciális bűnözőt testesítik meg a szupergazdagok számára. Ők azok, akikből terroristák lehetnek. A pénzhatalmi elit ezért azt részesíti előnyben, hogy ezek szép csöndesen szűnjenek meg létezni. Ha pedig a háború sújtotta szegény országokban a háborúzó hadurak megölik őket, a világ csak biztonságosabb lesz és még vonzóbb a vagyonosodás számára.

Petras szerint napjainkban a népirtásra nem koncentrációs táborokban elrejtve kerül sor, hanem az egykor nagyon is virágzó élőhelyeken és dolgozó közösségekben. A gázkamrákat és titkos krematóriumokat felváltották az emberi életnek véget vető, nyíltan gyújtogató, elégető eszközök. Ezek felgyújtják és megsemmisítik a lakótérségeket, munkahelyeket, elpusztítják a házi állatokat, nyájakat és a gabonamezőket. Azok, akik túlélik a bombázásokat, azok éheznek, helyhez vannak kötve, alul tápláltak és ki vannak téve a legkülönfélébb betegségeknek. A népirtás ténye nemcsak ismert, de kellően dokumentálva van. Mégis megfeledkeznek róla. A fejlett ipari országokban dolgozó fehér munkások nem vesznek tudomást ezekről a tényekről, még kevésbé fejezik ki szolidaritásukat a birodalmi népirtás áldozataival szemben. A pénzuralmi világrend irányítóit nem érdekli millióknak ez a pusztulása, mert ez nem érinti már profitjukat és gazdagodásukat. Akiknek azonban az életéről van szó, kénytelenek valamilyen módon reagálni:

Az első ilyen válaszuk a tömeges elvándorlás, ha lehet, akkor az első világba. Itt nem fogják őket bombázni, sem megerőszakolni, sem halálra éheztetni.

A második válaszuk, ha vidékről a nagyobb városokba költöznek azt feltételezve, hogy ott nagyobb a közbiztonság. Valójában az ilyen nyomornegyedekbe koncentrálódó lakosságot könnyebb elpusztítani a bombázásokkal.

A harmadik válaszlehetőség, hogy nyugodtabbnak vélt vidéki helyekre költöznek, ahol földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozhatnak. De ma már ez se menedék a számukra, mert a robot eszközök utánuk mennek és folyamatosan pusztítják őket.

A negyedik válaszlehetőség, hogy a szomszédos országokba menekülnek. Itt azonban a helyi rendfenntartók erőszakkal táborokba terelik őket, amely a többség számára kilátástalan nyomort és zsákutcát jelent.

Az ötödik választási lehetőségük az, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel ellenállnak. Ennek is több változata van. Az egyik a spontán felkelés, amikor a visszaélés mértéke már elviselhetetlen. Az ellenállás megnyilvánulhat a helyi együttműködők, hatóságok és rendfenntartók megtámadásával, vagy csak az elérhető élelmiszer raktárak és üzletek kirablásával. Az ilyen spontán akciók rendszerint rövid ideig tartanak. Egyre többen a fegyveres ellenállást válasszák és a legkülönfélébb fegyveres csoportokhoz csatlakoznak. Ezek olyan vallási, etnikai csoportok, szervezetek, akik már szervezetten próbálnak bosszút állni az őket sújtó népirtásért. Egyszerre érlelődik a totális háború felülről és kívülről, belülről és alulról is.

A XXI. században a népirtás elszenvedői már gyökeres változást akarnak. A gyarmatosítás korszakában azért kellett az alul lévőket, a hátrányos helyzetűeket elnyomni, hogy jobban ki lehessen zsákmányolni munkaerejüket és könnyebben el lehessen venni erőforrásaikat. A XXI. században ezek az alul lévők, hátrányos helyzetűek feleslegessé váltak a globális pénzimpérium számára, mert már munkájukon nem tud profitot termelni magának és ezek a milliók és százmilliók ily módon feleslegessé váltak. Valójában még előttünk áll a nagy leszámolás a megsemmisítők és azok között, akik nem hagyják magukat megsemmisíteni, akik túlélésükért a végsőkig hajlandók küzdeni.

Felhasznált forrás: http://petras.lahaine.org/?p=2033

A lap szövege szerzői jogvédelem alatt áll, felhasználni csak pontos forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

Reklámok