John Mearsheimer meglátásai Oroszországról a Foreign Affairs-ben

John Mearsheimer állapítja meg a Foreign Affairs-ben[1], hogy „noha az USA részvételének a teljes terjedelme még nem került nyilvánosságra, az már világos, hogy Washington támogatta a puccsot. Nuland és John McCain republikánus szenátor részt vett a kormányellenes tüntetéseken és Geoffrey Pyatt, az Egyesült Államok ukrajnai nagykövete Janukovics megbuktatása után kijelentette, hogy ez történelmi jelentőségű nap volt. Ahogyan az a lehallgatott telefonbeszélgetésből kiderült, Nuland támogatta a rendszer megdöntését és azt akarta, hogy Arszenyij Jacenyuk legyen a miniszterelnök az új kormányban, ami meg is történt. Nem lehet azon csodálkozni, hogy az oroszok egyértelműen úgy látják: a Nyugat kulcsszerepet játszott Janukovics megbuktatásában.”

(John Mearsheimer és Stephen Walt hosszú időn kewresztül tanulmányozta az izraeli lobbi befolyását az Egyesült Államok közéletében és külpolitikájában. Az elsőként említett szerző máig a Chicago-i Egyetem politikatudományi professzora, a második szerző pedig a Harvard Egyetem Közigazgatási Karának volt dékánja. A szerzők tudományos alapossággal elemzik az Egyesült Államok különböző kormányzatainak a közel-keleti politikáját, és azt előnytelennek minősítik az amerikai érdekek szempontjából. A fogyatékosságokért az Egyesült Államokban működő izraeli lobbi túlzott befolyását teszik felelőssé. 2007-ben megjelent könyvük címe: The Israel Lobby and U.S. Foreign Policy)

ukraine-and-russia

Putyin cselekvésre kényszerült. 2014. február 22-ét követően elrendelte, hogy a Szevasztopolban tartózkodó orosz erők az ottani lakosság támogatásával – népszavazás megtartásával – szakítsák el a Krímet Ukrajnától, hogy az visszatérhessen ahhoz az Oroszországhoz, ahova 1954 előtt tartozott. Putyin nyomást gyakorolt az új kijevi rezsimre, hogy ne szövetkezzen a Nyugattal Oroszország ellenében. Moszkva nem engedheti meg, hogy Ukrajna NATO-erődítmény legyen Oroszország közvetlen közelében. Putyin végül tanácsadókkal, fegyverekkel és diplomáciai eszközökkel támogatta az önrendelkezésüket kikiáltó kelet-ukrajnaiakat. Katonai erőket vont össze az ukrán határ közelében Kijev tudomására hozva, hogy nem nézi tétlenül, ha leszámol a felkelőkkel. Ezzel párhuzamosan a világpiaci szintre emelte fel az Ukrajnának szállított földgáz árát és követelte a már leszállított földgáz ellenértékét.

Figyelemreméltó, hogy Mearsheimer, Putyin akcióit érthetőnek minősíti a Foreign Affairs hasábjain. Ukrajna létfontosságú ütköző állam Oroszország számára, mert az ő sík-vidékein keresztül özönlöttek a napóleoni Franciaország, a birodalmi Németország és a nemzeti-szocialista Németország csapatai Oroszországba. Egyetlen orosz vezető sem engedheti meg, hogy az a katonai szövetség, amely a közelmúltig Moszkva halálos ellensége volt, bevonuljon Ukrajnába. Azt sem engedheti meg, hogy tétlen maradjon, amikor a Nyugat hatalomra segít egy olyan kormányt, amelynek az az eltökélt szándéka, hogy Ukrajnát egyesítse a Nyugattal.

Washington elutasíthatja Moszkva álláspontját, de akkor is meg kell értenie a mögötte meghúzódó logikát. Ez a geopolitika egyszeregye („This is Geopolitics 101”). A legfontosabb megállapítás az, hogy „az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek el kell vetniük azt a tervüket, hogy nyugatosítják Ukrajnát és e helyett arra kell törekedniük, hogy egy semleges, ütközőzónát alakítsanak ki a NATO és Oroszország között, amely hasonló Ausztriának a hidegháború idején betöltött szerepével. A nyugati vezetőknek be kell látniuk, hogy Ukrajna olyan sokat számít Putyin számára, hogy nem támogathatnak egy orosz ellenes rendszert ebben az országban. Ez nem azt jelenti, hogy a jövőbeni ukrán kormánynak oroszbarátnak és NATO-ellenesnek kell lennie. Ellenkezőnek. Arra kell törekedni, hogy a szuverén Ukrajna ne tartozzon se az orosz se a nyugati táborhoz”.

A Chicago-i Egyetem tanára az EuroMaidanon tüntetőknek is üzent:

„Halljuk azt az állítást, hogy Ukrajnának joga van meghatározni, kivel akar szövetségre lépni, és az oroszoknak nincs joguk megakadályozni, hogy Kijev a Nyugathoz csatlakozzon. Veszélyes Ukrajna számára, ha így gondolkodik külpolitikai választási lehetőségeiről. A szomorú igazság az, hogy gyakran a hatalomnak van igaza, ha a nagyhatalmi politika érvényesül. Olyan elvont jogok, mint önrendelkezés, lényegében jelentésnélküliek, amikor a nagyhatalmak kerülnek konfliktusba gyengébb államokkal. Volt-e joga Kubának a hidegháború idején, hogy katonai szövetségre lépjen a Szovjetunióval? Az Egyesült Államok bizonyára nem így gondolta, és az oroszok hasonló módon gondolkodnak Ukrajna Nyugathoz történő csatlakozásáról. Ukrajna érdeke, hogy megértse az élet tényeit, és óvatosan járjon el, amikor nagyobb erejű szomszédjával intézi ügyeit.”

Amerikai és európai döntéshozók azt állítják, hogy megpróbálták enyhíteni az oroszok félelmeit, de Moszkvának meg kellene értenie, hogy a NATO-nak nincsenek Oroszország ellen irányuló tervei. A Nyugat terjeszkedése nem Oroszország visszaszorítását célozta és ezért állandójelleggel nem is állomásoztatott katonai erőket új tagállamaiban. Szakértők számos érvet hoztak fel a NATO-bővítés javára és ellenzésére is. Nem jutottak azonban megegyezésre. A reálpolitikusok azonban ellenezték a keleti irányú terjeszkedést, arra hivatkoztak, hogy Oroszország hanyatló nagyhatalom folyamatosan öregedő lakossággal, és olyan monokultúrás gazdasággal, amelyet valójában nem kell féken-tartani. Attól tartottak, hogy a Nyugat terjeszkedése csak ürügyet szolgáltat Moszkvának, hogy nyomást gyakoroljon Kelet-Európára.

Már a Clinton-kormányzat idején a legtöbb kulcspozícióban lévő liberális támogatta a NATO keleti irányú terjeszkedését. Úgy vélték, hogy a hidegháború befejeződése alapvetően átalakította a nemzetközi politikát és egy új nacionalizmus utáni rend lépett a realista logika helyébe, amely korábban kormányozta Európát. Az Egyesült Államok nemcsak nélkülözhetetlen, ahogyan azt Madeleine Albright korábbi külügyminiszter megfogalmazta, de egy olyan jó szándékú Hegemón, amelyet nem valószínű, hogy Moszkva fenyegetőnek fog tekinteni. Az átfogó cél az volt, hogy úgy kell átalakítani az egész kontinenst, hogy az hasonló legyen Nyugat-Európához. Amerika és szövetségesei erőteljesen segítették a demokráciát a kelet-európai államokban, növelték a kölcsönös gazdasági függőséget közöttük, és bevonták őket a nemzetközi intézményrendszerbe. A neoliberálisok és neokonzervatívok, miután átvették az irányítást az Egyesült Államokban, különösebb nehézség nélkül győzték meg európai szövetségeseiket a NATO kibővítésének a támogatásáról. Úgy vélték, hogy a geopolitika realitásai már nem számítanak, és a mindent felölelő liberális világrend fenn tudja tartani a békét Európában.

A XXI. század első évtizedében a neoliberálisok és a neokonok határozták meg a biztonságról folyó közéleti vitákat Európában. A Nyugat a gazdasági növekedésben nyílt kapu politikáját fogadta el és a NATO keleti terjeszkedése nem ütközött a realisták ellenállásába. Az amerikai hatalomgyakorlók számára mára a liberális világnézet az elfogadott dogma. Obama elnök, amikor 2014 márciusában Ukrajnáról beszélt, a hangsúlyt azokra az eszmékre helyezte, amelyek a Nyugat politikáját motiválják, és amelyekre veszélyt jelentenek a hatalom régebbi és hagyományosabb felfogásai. Ez a szemléletmód nyilvánult meg John Kerry külügyminiszternek a krími válságra adott válaszában:

„Nem viselkedhet valaki a XXI. században XIX. századi módon, megtámadva egy másik országot koholt ürügyekre hivatkozva.”

Putyin és munkatársai aszerint gondolkodnak és cselekednek, hogy mit diktálnak a reálpolitikai megfontolások. Ezzel szemben nyugati partnereik a nemzetközi politikában is liberális eszméket követik. Ennek az élesen eltérő gondolkodásmódnak a következménye az a nagyméretű krízis, amely Ukrajnában kibontakozott.

A nyugati politikai elit természetesen Putyint tette felelőssé az ukrajnai válságért. Még Angela Merkel német kancellár is egyértelműen utalt arra, hogy Putyin irracionális, mintha „nem e világról való lenne”. Putyin azonban nagyon is e világról való, aki tisztába van a reálpolitika törvényeivel, és a realitásokkal. Mearsheimer is úgy gondolja, hogy az orosz elnöknek vannak tekintélyuralmi megnyilvánulásai, de józan és első osztályú stratéga, akinek komolyan fel kell készülnie, ha versenyre akar kelni vele a külpolitikában.

Több elemző is arra hivatkozik, hogy Putyin sajnálja a Szovjetunió felbomlását és ezen a helyzeten Oroszország határainak a kiterjesztésével akar változtatni. Ezen elemzők szerint Putyin azért csatolta vissza a Krímet Oroszországhoz, mert így tesztelte a Nyugatot, hogy alkalmas-e az idő Ukrajna visszaszerzésére, vagy legalábbis a keleti részeinek az annektálására. Ha pedig ezt megteheti, akkor várható, hogy agresszívan fog viszonyulni a többi szomszédállamával szemben is. E propagandisták szerint Putyin egyfajta XXI. századi Hitler. Minden megállapodás vele a Müncheni Szerződés hibáit ismételné meg. Ezért a NATO-nak minél előbb fel kell vennie a tagjai sorába Ukrajnát és Grúziát, hogy így vegye elejét annak, hogy Oroszország fenyegethesse szomszédjait és Nyugat-Európát.

Ez az érvelés azonban nem állja ki a tárgyilagos elemzés próbáját. Ha Putyin egy nagyobb Oroszország létrehozására törekedne, akkor annak a jelei már a 2014. február 22-i államcsínyt megelőzően is megnyilvánultak volna. Nincs azonban semmilyen bizonyíték arra, hogy a Kreml már a kijevi puccsot megelőzően is Oroszországhoz akarta volna csatolni a Krímet. Ez még inkább igaz Ukrajna más tartományaira.

[1] http://www.foreignaffairs.com/articles/141769/john-j-mearsheimer/why-the-ukraine-crisis-is-the-wests-fault

A lap szövege szerzői jogvédelem alatt áll, felhasználni csak pontos forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

 

Reklámok