Németország és Oroszország viszonya

Az egységes Németország a Szovjet Birodalom felbomlásának egyik legnagyobb haszonélvezője. Nyugat-Németország egyesülve Kelet-Németországgal sokmillió magasan képzett munkaerőhöz, hatalmas ipari- és mezőgazdasági termelőüzemekhez és nem utolsó sorban sokmilliárd dollár értékű kelet-európai és orosz piachoz jutott. Németország ezzel a fordulattal ismét Európa legdinamikusabban fejlődő országává vált. A német tőkének sikerült korrupt privatizációval egész vállalatbirodalmakat szereznie a kelet-európai országokban. Németországnak már nem kellett az egyenlőség alapján folytatnia kereskedelmi kapcsolatait Oroszországgal, hanem fokozatosan átalakíthatta azokat gyarmati jellegű kapcsolatokká. Németország exportálta a nagy-értékű csúcstechnológiájú ipari termékeket, cserébe földgázért, kőolajért és más nyersanyagokért.

Németország vált a haszonélvezőjévé annak is, hogy a kelet-európai országok készek voltak alávetni magukat a németek által dominált Európai Uniónak és a Washington által irányított NATO-nak. Miközben a NATO egyre terjeszkedett keleti irányban és ezzel megnövelte az Egyesült Államok katonai jelenlétét Kelet-Európában egészen az orosz határokig, Németország szinte lopakodva Európa elsőszámú gazdasági hatalmává vált. Az Egyesült Államok Bush, Clinton és Obama elnöksége alatt is az egypólusú világ létrehozásán fáradozott, amely egyoldalúan az amerikai-katonai fölényen alapul. Ez alatt Németország szívósan folytatta saját gazdasági terjeszkedését, kihasználva növekvő politikai és gazdasági befolyását. Mindkét hatalmi központ – az Egyesült Államok és Németország is – arra törekedett, hogy Európa új kapitalista rendszereit minél gyorsabban integrálja az Európai Unióba és a NATO-ba. Ez utóbbi védelmi-szervezetből a pénzhatalmi világelit fegyveres monopóliummal bíró intézménnyé vált.

Az így létrejött amerikai-német katonai és gazdasági hegemónia Európában azon a feltételezésen alapult, hogy Oroszország megmarad egy kvázi vazallus államnak, és továbbra is elő fogja segíteni saját gazdaságuk növekedését. Amíg Oroszországban a Nyugatot szervilisen kiszolgáló kliensek gyakorolták a hatalmat, addig szabadon folyt az ország kirablása. Egész iparágak fontos köztulajdont képező javak kerültek magánkézbe. Úgy képzelték, hogy Oroszország olyan függőhelyzetű, kimerült állam, amely nem képes független külpolitikát folytatni és egy modern gazdaságot működtetni, fenntartva a jog uralmát. Oroszországot működésképtelen államnak tartották, amelyet liberális demokráciának becéztek, leereszkedően a Nyugat politikusai és az őket kiszolgáló újságírók.

Németország-Oroszország

Németország-Oroszország

Ekkor jelent meg a színen Putyin, aki fokozatosan megvált a neoliberális hivatalnokoktól, és rendbe téve az eladósított ország pénzügyeit, egy működőképes államot hozott létre. Ezt a tényt fenyegetésként érzékelte a katonai főhatalmat gyakorló Egyesült Államok és a gazdaságilag terjeszkedő Németország. Nyomban beindult egy amerikai-EU ellentámadás. Elkezdődött a neoliberális oligarchák által támogatott politikai ellenzék létrehozása azzal a céllal, hogy utcai tüntetésekkel és a választások kombinációjával visszaállítják Oroszország csatlós státuszát. Ez a kísérlet azonban nem sikerült. Ami korábban nagyon jól működött Jelcin idején Gorbacsovval szemben, az most sikertelennek bizonyult.

Az oroszok többsége nem akart visszatérni a szégyenteljes és csődbevezető jelcini időszakoz. Putyin és kormányzata – ahogyan arról már részletesen írtunk – új szabályokat vezetett be. Ezek szerint az oligarchák megtarthatják törvénytelenül szerzett vagyonukat, ha nem törekednek a politikai hatalom megszerzésére. Putyin újjászervezte a tudományos-technikai, katonai, ipari és kulturális intézményrendszert, és központosította a kereskedelmi- és beruházási döntéseket. Ezeket nem hozhatták meg nyugati politikai döntéshozók. Harmadszor megerősítette az orosz biztonsági ügynökségeket a Nyugat által megszervezett szeparatista mozgalmak féken-tartására. A nyugati finanszírozású civil szervezetek felforgató-tevékenysége sikertelennek bizonyult és Putyin a helyén maradt.

A Nyugat a sikertelen belföldi után külföldi stratégiával próbálkozott. Megpróbálta elszigetelni, bekeríteni és aláásni az orosz államot szövetségesei és kereskedelmi partnerei eltávolításával. Moszkva számos kérdésben támogatta Amerikát és a NATO-t. Így a NATO-nak sikerült megszereznie Moszkva támogatását az Irán elleni szankciókhoz, a Líbia ellen alkalmazott repülés-tilalmi zónához. Németország az egypólusú világrend szolgálatában fellépett olyan kelet-európai országokban, mint Magyarország, Szerbia, Szlovénia, valamint Moldova és Bulgária, az alternatív irányvonalakkal szemben. Ellenezték a Déli-Áramlat megépítését, holott Németországnak már működik egy külön vezetékrendszere, az Északi-Áramlat, amely közvetlenül szállít földgázt Oroszországból Németországba.

Németország azonban a kétoldalú német-orosz kapcsolatoknál fontosabbnak tartja a német gazdasági terjeszkedést Kelet felé, és keményen érvényesíti birodalmi érdekeit az EU struktúráján keresztül. A Balkán és a Balti-térség államai feláldozták alapvető gazdasági érdekeiket és ez jelzi, hogy már milyen erős gazdasági hatalommá vált Németország. Az Egyesült Államok a NATO-n keresztül erőteljes fegyverkezésbe kezdett. Mindebből levonható az a következtetés, hogy Washington és Berlin vissza akarja szorítani Oroszországot az 1990-es éveket jellemző vazallusi függőségbe. A német gazdasági döntéshozók egy erős Amerika-barát részre és egy gyengébb – Oroszországgal normális gazdasági kapcsolatokat akaró – másik részre oszlanak.

Az első kész feláldozni a jövedelmező orosz kereskedelmi kapcsolatokat azért, hogy orosz gazdaság egészét szabadon fosztogathassa. Ugyanakkor Németország tart attól, hogy Kelet-Európában, elsősorban a Balkánon, az egyes kormányzatok nem tudnak úrrá lenni azokon a feszültségeken, amelyek a fokozódó gazdasági nehézségek és a gazdasági megszorítások következményei. Berlinnek ezért előnyös, ha a NATO megerősíti fegyveres erőit, mert azokra nem a nem-létező orosz fenyegetés elhárítására, hanem a nagyon is létező, alulról jövő elégedetlenség elfojtására van szükség. Amikor Washington, a NATO és Brüsszel helyi megbízottai útján megragadta a hatalmat Kijevben, már megvoltak egy nagyobb és elhúzódó válság feltételei. A korrupt oligarchák által támogatott és neonáci ideológián nevelt fegyveresek csak beindították a már előkészített folyamatot.

A kijevi erőszakos hatalomváltás Oroszország biztonságát közvetlenül fenyegeti. Már folyamatban van az önrendelkezésükért kiálló dél-keleti tartományok katonai elfoglalása, majd pedig az Oroszországhoz csatlakozott Krím Autonóm Köztársaság elfoglalása és Oroszország fekete-tengeri haditengerészeti bázisának a felszámolása. A fizetett propagandistává süllyedt korporációs tömegtájékoztatás szakadatlanul ismételgeti azt a valótlan állítást, hogy Oroszország az agresszor.

Valójában húsz éven át együttműködött Washington és Németország azért, hogy sikeres legyen a NATO és az EU terjeszkedése az ukrán-orosz határig. Innen már a NATO viszonylag könnyen támadást tud indítani Oroszország belseje ellen. Legalább annyira fontos az a tény is, hogy Németország az ukrán konfliktus kirobbantásával jutott a német egyesítés óta a legnagyobb területi befolyáshoz. Washington és Berlin Ukrajna meghódításával, a Moszkva elleni szankciókkal, valamint a kőolaj árának tartós lenyomásával meg tudja fojtani az orosz gazdaságot. A stratégiai cél az orosz nép elszegényítése és fellázítása az ál-civilszervezetek aktivizálásával Putyin eltávolítására és Oroszország visszatérítésére az állandó félgyarmati függőségbe.

A végső cél természetesen az, amire már többször is utaltunk, hogy a vazallussá tett és körülkerített Oroszország lehetővé teszi Kína elszigetelését is és a Nyugat hegemóniájának a kiterjesztését a világ legnépesebb országára. Az amerikai-német birodalmi terjeszkedést az állítólagos orosz fenyegetéssel indokolják. Erre a nyilvánvaló hamis állításra hivatkozva követelnek az európaiak millióitól újabb és újabb áldozatokat. Oroszország szorongatott helyzetében már eddig is számos áldozatot volt kénytelen hozni. A Washington-i döntéshozók keményen máig dolgoznak azon, hogy felhúzzák a vasfüggönyt Berlin és Moszkva között. Így akarják megakadályozni az eurázsiai térség kereskedelmi integrációját. A pénzhatalmi világelit egyelőre azt akarja, hogy Angela Merkel német kancellár a helyén maradjon és eldöntse: a Nyugatnak vagy Oroszországnak ad elsőbbséget? Bismarck kancellár is tisztában volt azzal, hogy ha Németország és Oroszország tartós szövetséget köt, akkor a pénzkartell nem tudja az eurázsiai térségre kiterjeszteni hegemóniáját. II. Vilmos német császár és kancellár utódai ezt nem értették meg és hagyták megromlani a német-orosz kapcsolatokat. 

A lap szövege szerzői jogvédelem alatt áll, felhasználni csak pontos forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

Reklámok