A mohamedán palesztinok az ókori zsidók mai utódai (A zsidó-cionista hegemónia Amerika kulturális és politikai életében)

Kezdetben a CHS (Cionista Hatalmi Struktúra) arra törekedett, hogy az amerikaiak Izrael hódítóháborúját a palesztin nép és szomszédai ellen nemzeti-felszabadítási vagy függetlenségi háborúnak tekintsék. Ezt a céljukat követve elérték azt, hogy Johnson-elnök hallgasson arról, hogy a hétnapos háborúban (1967. június 5-től 11-ig) Izrael el akarta süllyeszteni a USS Liberty nevű elektronikai megfigyelést végző amerikai hajót. Az izraeli légierő gépei azért támadták meg a hírszerzést végző amerikai hajót, hogy annak elsüllyesztéséért Egyiptomot lehessen felelőssé tenni és így az Egyesült Államokat is be léptethessék a háborúba. Ebben az esetben nem izraelieknek kellett volna meghalni az izraeli terjeszkedéséért, hanem amerikaiaknak.

Az 1970-től 1990-ig tartó két évtizedben a cionista-zsidó hegemónia Amerikában tovább erősödött a filmgyártásban, a televíziózásban és a tömegtájékoztatás más területein. A korábban az elektronikus és nyomatott sajtó baloldalinak számító része fokozatosan a CHS szellemi irányítása alá került. A liberális New Republic már keményen támadta mindazokat, akik bírálni merészelték Izraelt. Az ugyancsak korábban liberális folyóirat, a Commentary, a neokonzervatív izraeli apologéták szócsövévé vált. A kéthetenként megjelenő National Review is áttért az „Israel-firster” táborba.

A cionista hegemónia különösen megerősödött, amikor az „Israel-firster”-ek magas beosztásokba kerültek az Egyesült Államok Külügyminisztériumában és a diplomáciai testületekben. A különböző „Think Tank”-ek, amelyek alig álcázott propagandaintézmények, ettől az időszaktól kezdve csaknem mindig izrael-barát álláspontokat képviseltek. Ezeknek a munkáját tevékenységét mintegy harmincezer alapítvány támogatta és a „Think Tank”-ek biztos megélhetést nyújtottak munkatársaiknak. Ezek a munkatársak rendszeresen szerepelhettek a tömegtájékoztatási intézményekben, mint szakértők. De tanácsadóként a Külügyminisztérium, a Védelmi-Minisztérium is igénybe vette szolgálataikat ugyanúgy, ahogy a Kongresszus tagjai, a szenátorok és a képviselők is.

A CHS-hez tartozó szakértők és tanácsadók létszáma ugrásszerűen megnőtt a Clintonkormányzat idején és tovább növekedett az ifjabb Bush és Obama elnöksége alatt. A CHS először a kulturális intézményeket hódította meg, majd pedig kiterjesztette befolyását a politikai szférára is. Befolyásukat tovább erősítette, hogy a cionista-zsidó milliárdosok hatalmas összegekkel támogattak olyan intézményeket, mint a Brookings Institute, valamint a két nagy politikai párt alapítványai és kutatóintézetei. Különösen fontos szerepet töltöttek be ezek a zsidó milliárdosok a két váltópárt finanszírozásában a választások idején. Az általuk finanszírozott jelöltek lettek polgármesterek, kormányzók, képviselők és szenátorok, de lényegében tőlük függött az is, hogy ki kerül a Fehér Házba és lesz az Egyesült Államok elnöke.

A demokrata párt pénzügyi támogatásának a 60 százalékát „Israel-firster” pénzemberek adták. Ezzel meg tudták szerezni a Kongresszusban leadott szavazatok 90 százalékát mindazokra a törvényjavaslatokra és más döntésekre, amelyekre az izraeli külügyminisztériumnak szüksége volt és amelyek megszavaztatását a CHS-től, mint Izraelnek az Egyesült államokban működő „Ötödik Hadosztályától vagy Hadoszlopától” elvártak.

Az úgynevezett baloldal is csaknem teljesen a cionista-zsidó hegemónia befolyás alá került, és ebben az értelmiségi körben is már elfogadott eszközzé vált az „ad hominemérvelés, mindazokkal szemben, akik a Cionista Hatalmi Struktúrát bármely vonatkozásban is bírálták. A pénzhatalmi világelit hegemóniája alá került amerikai liberálisok és baloldaliak is feltétel nélkül támogatják Izraelt azon az alapon, hogy csak a fanatikus likud-párti vezetés bírálható, mivel a munkáspárti és a karima-párti politikusok, valamint az izraeli nép többsége békét akar, és a betelepülés kérdését is igazságosan akarja rendezni. A „haladó” cionizmusnak ezek a képviselői azonban kijózanító választ kaptak, amikor Munkáspárt vezetője Ehud Barak még védelmi-miniszterként véres bombázást rendezett Gázában. Ugyanez a „haladó” Munkáspárt mindvégig segítette újabb és újabb palesztin földek elvételét és betelepítését.

Tény az, hogy az Izraelben élő zsidó lakosságnak a nagy többsége támogatja ezt az újgyarmatosító és erőszakos politikát. Egy 2009 novemberében tartott felmérés szerint az izraeliek 52,3 százaléka szerint az izraeli-palesztin konfliktusnak az lenne a megoldása, ha a palesztin népet erőszakosan eltávolítanák szülőföldjéről, ami nem más mint etnikai tisztogatás, vagyis emberiség elleni bűncselekmény. Ezt Izraelben egyszerűen elszállításnak nevezik. Tény az is, hogy a főbb amerikai zsidó szervezetek 51 elnöke a palesztin nép ellen viselt izraeli hódító háborút „igazságos háborúnak” minősítette és támogatásáról biztosította.

A cionista befolyás alatt álló tömegtájékoztatás hallgat arról, hogy az Egyesült Államokban élő szervezett zsidóság ezt a népirtásnak minősíthető izraeli politikát helyesli. A tévékben és a rádiókban csak párbeszédről, tárgyalásos megoldásról tesznek említést, mintha ez lehetséges lenne a rabló és kifosztott áldozata között.

Az Egyesült Államokban a cionista kulturális és politikai hegemónia számos hibás, részben pedig elferdített koncepcióban is megnyilvánul. Az egyik ilyen feltételezés az, hogy a zsidók különleges vérségi és genetikai tulajdonságokkal rendelkeznek. E viták résztvevői – legyenek azok cionisták vagy antiszemiták –  a zsidó történelmi hagyományokra hivatkoznak, amely nagy hangsúlyt helyez a nevelésre és a tanulásra. Még mindig sokan vélik úgy, hogy a zsidó siker és  hatalom a tudásból, az érdemből és a teljesítményből ered.

Nagy-Izrael

Nagy-Izrael

A legutóbbi genetikai kutatások megállapították, hogy nincs különleges, egyedülálló zsidó gén. A zsidó közösségekben ma domináló askenázi zsidósághoz tartozók nagyrészt a közép-ázsiai kazároknak az utódai. A kazárok időszámításunk után a 8. században vették fel a zsidó vallást. Ma már egyre többen tudják Amerikában is, hogy ezt a zsidó vallásra áttért népet a mongol hódítás kényszerítette Kelet-Európába. A ma élő izraeliek tehát nem az ókori zsidók leszármazottai, akik az egykori Kánaánban éltek. Az ókori zsidó nép egy jelentős része áttért a keresztény hitre, később pedig sokan az iszlám követőivé váltak. A mohamedán palesztinok valójában az ókori zsidók mai utódai. Ezt nem más, mint David Ben Gurion ismerte el abban a könyvben, amit Itzhak Ben-Zvi-vel közösen írt, amikor New York-ban tartózkodott 1918-ban. Ez a könyv az ‘Eretz Izrael a múltban és a jelenben‘ címet viselte és második fejezete a palesztinai fellahokról szól. Itt a következőt olvashatjuk erről a kérdésről:

„A fellahok nem az arab hódítók leszármazottai, akik a 7. században elfoglalták Eretz Izraelt és Szíriát. A győztes arabok nem támadtak a földműves lakosságra, csak a bizánci uralkodóréteget űzték el. Az arabok nem telepedtek le az országban, ahogyan korábbi lakhelyükön sem foglalkoztak földműveléssel… Nem kerestek új földeket a parasztságnak, amely szinte nem is létezett társadalmukban. A meghódított területek iránti érdeklődésük politikai, vallási, anyagi jellegű volt.”

A történelmi logika alapján világos, hogy az a népesség, amely a 7. századig jelen volt és amelyet a muzulmán hódítók e vidéken találtak, az ókori Júdea földműveseinek a leszármazottja. Az az állítás, hogy miután Titus meghódította Jeruzsálemet, a zsidók nem művelték meg Eretz Izrael földjét, téves állítás. Ben Gurion és szerzőtársa azt állítja:

„A zsidó földműves, akárcsak bármely más gazdálkodó, nem könnyen szakadt el földjétől, amelyet az ő és felmenőinek verejtéke áztatott… Az elnyomás és a szenvedés ellenére a helyi lakosság összetétele változatlan maradt.”

Ebből csak annyit emelnénk ki, hogy még a tekintélyes cionista politikusok is tudták, hogy a mai palesztinok az ókori zsidók leszármazottai.

Mintegy ezer éve már a zsidó „nemzeti tudományosság” főleg abból állt, hogy értelmezték a Talmud egyes fejezeteit, kijelentéseit, a benne foglalt erkölcsi és jogi szabályokat, szövegmagyarázatokat fűztek a zsidó hagyomány és kultúra szerves részét alkotó vallási mítoszokhoz. A kritikai elemzést végző felkészült zsidó tudósokat, filozófusokat, amilyen például  Spinoza volt, renegátoknak – vagyis hitehagyott árulóknak, a zsidó identitásukat megtagadóknak –  minősítették. A felvilágosodás, a racionalizmus és a liberális gondolkodásmód nyomán egyre több zsidó tudósnak sikerült kitörnie a Talmud zárt világából és szekuláris gondolkodóvá válnia.

Még ma is zsidónak minősítenek olyan gondolkodókat, közéleti személyiségeket, politikusokat, mint a már említett Spinoza, Marx és Trockij. De ők és még sok társuk nem gyakorolta a judaizmust és már nem vallotta magát zsidónak. Az igazi zsidó reneszánszot és e világnép számára az igazi sikert azoknak a zsidóknak a tevékenysége hozta el, akik az üzleti világban tevékenykedtek és elsősorban a pénzügyekkel foglalkoztak. Ezek a zsidók a Nyugaton a pénzrendszer irányítói, bankárok lettek. Keleten pedig a feudális uralkodó osztály vagyonának a kezelőiként jutottak befolyáshoz. Érdekes az is, hogy zsidó szerzők egészen a 19. századig nem foglalkoztak a zsidó nép történelmének a tudományos feldolgozásával, és az első szerzők még tényként kezelték a bibliai legendákat és mítoszokat.

Különbséget kell tenni a zsidó népnek az alacsonyabb státuszú tömegei között és azok között, akik a társadalmi hierarchia csúcsára emelkedtek. Nem lehet különleges zsidó teljesítménynek és érdemnek tekinteni azt, amikor valaki mások munkájának az elsajátításával  teljesítmény nélküli járadékok kikényszerítésével, vagy pénzügyi spekulációkkal szerez vagyont és társadalmi státuszt magának. Ez a teljesítmény nem mérhető ahhoz, mint amikor valaki a személyes teljesítményével elősegíti a közjót, a társadalom egészének az érdekeit. A cionisták előszeretettel tekintik ilyen hasznos és sikeres embereknek a Wall Street spekulánsait, akiket egy szintre hoznak a valóban kiemelkedő teljesítményt nyújtó zsidó tudósokkal, és így akarják alátámasztani azt a különleges zsidó tehetséget és teljesítményt, amely már igazolná, hogy a hatalom csúcsára jutva kiépíthették hegemóniájukat a társadalom és az állam felett.

Azok a cionista elméletek, amelyek genetikai-vérségi-etnikai-faji érvekre hivatkozva állítják egy homogén zsidó nép és nemzet létezését – és amelyek horizontálisan és vertikálisan is egybekapcsolják a zsidó lakosságot -, erősen ideológiai jellegűek és mellőzik a zsidó lakosság tényleges tagozódását a társadalmi hierarchiában elfoglalt helyzetük szerint.

Az amerikai zsidó-cionista hegemónia részben a bibliai Ótestamentumban foglalt mitológiákon, misztikus-vallási tanításokon nyugszik. A cionizmus felemelkedése Amerikában szorosan kapcsolódik egy kirekesztő, törzsi jellegű vallási lojalitással Izrael iránt. Az amerikai cionizmus fő törekvése a civil társadalom szervezeteinek, az amerikai katonai erőnek, valamint a gazdasági erőforrásoknak Izrael szolgálatába állítása. Izrael csak ily módon képes terjeszkedő politikáját folytatni nemcsak Ciszjordániában de a Közel-Kelet egész térségében.

Az Egyesült Államok közel-keleti politikájának az irányítását átvette a CHS. Ezt úgy érte el, hogy kizárta a közéleti vitákból az alternatív értékek és lehetséges politikai törekvések megfogalmazását. Az értéktermelő reálgazdaság működtetői, akiket korábban munkásosztálynak neveztek, teljesen elveszítették azt a lehetőséget, hogy az ő érdekeik is meghatározhassák az Egyesült Államok külpolitikáját.

Az cionizmus megerősödése Amerikában törzsi-vallási azonosságtudaton alapul, és szorosan kapcsolódik egy távoli államhoz, amelynek sikerült az Egyesült Államokon belül olyan hatalmi struktúrát létrehoznia, amely megszerezhette a társadalom feletti hegemóniát. Ehhez arra is szükség volt, hogy az Egyesült Államok hagyományos uralkodó osztálya lemondjon a független nemzeti identitásáról, és gazdasági érdekeit összekapcsolja a cionista hatalomgyakorlók stratégiai-gazdasági hálózatával.

Az amerikai kapitalizmus globalizálódása – világszintű birodalmi terjeszkedése – az amerikai uralkodó osztály stratégiájának a központjába a nemzetközi kérdéseket helyezte. Ez az uralkodó osztály jelenleg belpolitikájának már minden vonatkozásában ügyel arra, hogy a Cionista Hatalmi Struktúra fontosnak tekintett érdekeit ne sértse. A globalizálódás és a nyomában járó globális gondolkodásmód elvonta a figyelmet arról, hogy Izrael valójában újgyarmatosító politikát hajt végre. A CHS töltötte ki azt a belpolitikai hatalmi űrt, amelyet a globalizálódott elit hozott létre világbirodalom-építő stratégiája nyomán. A CHS ily módon az amerikai nemzeti érdekek helyére a cionista érdekeket helyezte.

Amikor a cionista üzleti elit behatolt a beruházó-bankokba, pénzintézetekbe, valamint az ingatlanszektorba és a biztosítási üzletágba, akkor az amerikai uralkodó osztály cionista és nem-cionista tagjai érdekközösségre léptek egymással. Ebben az új hatalmi elitben volt egy olyan rész, amely érzelmileg is mély politikai elkötelezettséget vállalt Izrael iránt, míg a másik rész elsőbbséget biztosított a vagyon felhalmozásának, vállalta annak garantálását, hogy az állam olyan politikát fog folytatni, amely biztosítja a maximális profitokat, a kormányzat deregulálja a pénzügyi szektort, és ha szükséges, akkor bankmentőcsomagokkal siet a segítségére. A szintetizálódott új hatalmi elit mindkét része számára ez a profitorientált politika előnyösnek bizonyult. Az integrálódott hatalmi elit nem-cionista érdekcsoportjai részben nem voltak hajlandók, részben pedig nem voltak képesek arra, hogy szembeszálljanak a cionista pénzhatalmi érdekcsoportokkal. A cionista hatalmi kontroll kérdésében jelen van a megosztottság mind a kormányzati szervekben, mind a politikai tanácsadó-testületekben. A 16 legnagyobb hírszerző szervezet – például 2007-ben – együttes jelentést készített Irán nukleáris programjáról, amely bebizonyította, hogy téves az az izraeli cionista állítás, amely szerint Iránnak van folyamatban lévő nukleáris fegyverkezési programja.

A Pew Charitable Trust, amely globális kutató- és közpolitikával foglalkozó szervezet, és amely független a pártoktól és a kormányzattól, azzal szerzett tekintélyt magának, hogy szigorúan a tényekhez ragaszkodva készíti el felméréseit és elemzéseit a legfontosabb közérdekű problémákról a társadalom és a kormányzat irányítói számára. Ez a Pew Alapítvány készített egy felmérést a CFR, a Külkapcsolatok Tanácsa tagjai körében 2009 októberében és novemberében. Azt állapította meg, hogy a CFR tagjainak 67%-ka gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok túlságosan kedvez Izraelnek. Ennek ellenére – ugyanilyen arányban – a CFR tagok úgy vélték, hogy Obama kiegyensúlyozott politikát folytat és Irán jelenti a legnagyobb fenyegetést az Egyesült Államok érdekeire. Az amerikai politikai eliten belül mindig vannak stratégiai és taktikai kérdésekben nézeteltérések. Ami szembeötlő a Pew-felmérés kapcsán az az, hogy a politikai eliten belüli véleménykülönbségeknek semmilyen hatása nem volt Obama-nak Izraelt szolgaian kiszolgáló politikájára mindazokban a kérdésekben, amelyeknél a CHS írta elő a követendő irányvonalat. Amit a Külkapcsolatok Tanácsa gondolt, nem befolyásolta a CHS által megkövetelt politikai stratégiát. A Cionista Hatalmi Konfiguráció tehát a Kongresszusban, a Külügyminisztériumban és a Pénzügyminisztériumban elhelyezett ügynökei útján biztosítani tudta saját stratégiájának a zavartalan érvényesülését, annak dacára, hogy a politikai elit olyan fontos intézményénél, mint a Külkapcsolatok Tanácsa, a többség ezt az irányvonalat ellenezte.

Ez világosan jelzi, hogy a cionista hatalomnak nincs ellensúlya a legfelső szinten és teljes szabadságot élvez, hogy saját érdekeit a politikai rendszer alacsonyabb szintjein is zavartalanul érvényesíthesse. Ebbe beletartozik a meghatározó politikai pártok megvásárlása, valamint a szenátusban és a képviselőházban helyet foglaló bizalmi embereik számára a kulcsfontosságú – elsősorban a külpolitikát ellenőrző – bizottságok irányításának a megszerzése.

Nagy segítséget nyújt ehhez a CHS-nek az Israel First Political Action Committees, a IFPAC (Izrael az első politikai akcióbizottságok) elnevezésű irányítóközpontjához tartozó szervezetek, amelyek segítenek kiválogatni a Cionista Kongresszus tagjait a törvényhozás kulcsfontosságú pozícióiba. A 15 fontos kongresszusi bizottság közül négyet olyan személyek irányítanak, akik a Wall Street szupergazdag spekulánsai által finanszírozott cionisták. A 15 kongresszusi bizottságból 11-et demokrata párti törvényhozók irányítanak, akik kampányköltségeik 60%-át Los Angeles-i, New York-i és Florida-i cionista multimilliomosoktól kapták.

A politikai osztálynak, a pártapparátusoknak a vezetői, a kormányzat irányítói és a törvényhozók teljes mértékben mellőzték  az értékelőállító szektorban dolgozó Amerika-barát munkásosztálynak a gazdasági érdekeit, amelyekben meghatározó szerepe van a termelőgazdaság belső növekedésének, a munkahely-teremtésnek, valamint a külföldi költséges beavatkozások és háborúk elkerülésének. Az Egyesült államok mai politikai vezető osztálya előnyben részesíti a fegyveres erőszakra támaszkodó birodalomépítést és akadályozza, hogy megfogalmazódjék a közvéleményben az amerikai nemzeti érdek közérthető meghatározása.

A fegyveres erőre támaszkodó birodalomépítés erősíti az izraeli-cionista hatalom terjeszkedését a közel-keleti térségben. Ez a militarizált birodalmi politika megakadályozza, hogy kibontakozhasson egy alternatív amerikai politika, amely az Egyesült Államok valódi érdekeit érvényesítené, különösen az iszlám országokban és a Közel-Kelet kőolajban gazdag államaiban. Ha lenne egy ilyen politika, az ellensúlyozni tudná azt az izraeli-cionista stratégiát, amely kizárólag Izrael katonai terjeszkedését és újgyarmatosító politikáját szolgálja.

Az értéktermelő szektorban nem érvényesülnek a munkásosztály olyan érdekei, mint a szolidaritás, az esélyegyenlőséget biztosító köztársasági erények és értékek védelmezése. Ez lehetővé tette, hogy a kisebbséget képviselő cionista vezetők hatékonyan befolyásolják a tömegkultúrát és a civilszervezeteket. Mindez kiegészül azzal, hogy a szakszervezetek nyugdíjalapjait úgy tudták átszivattyúzni izraeli befektetésekbe, hogy az nem ütközött ellenállásba a munkavállalók részéről.

James Petras professzor szociológusként hosszú éveken át kutatta az értéktermelő-munkát végző társadalmi csoportok életviszonyait, és megdöbbenve tapasztalta, hogy a cionista szakszervezeti vezetők – amikor az általuk irányított szakszervezeteknek a tagjai túlnyomó részt zsidók voltak – a szakszervezeti pénzalapokból lakásszövetkezeti otthonokat építettek. Ezzel szemben most, hogy tagságuk többsége afro-amerikai, vagy spanyol-ajkú dolgozó, a szakszervezeti pénzeket inkább izraeli államkötvényekbe fektették be.  Az etnikai jellegű szervezetek – köztük a szakszervezetek – kisebbségi vezetőit a CHS rendszeresen kiutaztatja közköltségen Izraelbe propagandacélokból. Az egyetemeken, a helyi politikában és a szakmai szövetségeknél mind ott vannak az „Israel-firster”-ek, akiknek az a feladatuk, hogy elfojtsanak minden vitát, amely az Izrael által elkövetett háborús bűnökről szólna. A cionisták nem tűrnek semmilyen eszmecserét, amely egy igazságosabb közel-keleti politikához vezethetne. Az Izraellel szembeni feltétel nélküli meghunyászkodást szorgalmazzák. Sok amerikai, aki megkérdőjelezi az „Izrael az első” politikát, meg van félemlítve, és nem hajlandó szembenézni a szervezett és fanatikus cionista-zsidó személyiségekkel, akik el tudják érni munkáltatójuk befolyásolásával, hogy elveszítsék állásukat, illetve előmenetelük lehetőségét.

A lap szövege szerzői jogvédelem alatt áll, felhasználni csak pontos forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

Advertisements