Lehetséges-e az orosz nemzetállam feldarabolása?

A tervek elkészültek és a Szovjet Birodalom felbomlása óta Oroszország folyamatosan hátrál a Nyugat elől. 1990. február 9-én Moszkvában az akkori amerikai külügyminiszter – a szabadkőműves James Baker – megígérte a szabadkőműves Gorbacsovnak, hogy a NATO, a Nyugat katonai szövetsége, nem fogja kiterjeszteni befolyási övezetét keleti irányba. Azt kérték Gorbacsovtól, hogy egyezzen bele Kelet-Németország – a volt NDK – NATO tagságába az egyesült Németország részeként. Gorbacsov korábban már minden feltétel nélkül kivonta a szovjet csapatokat Kelet-Németországból és mindössze azt a csekélységet kérte Kohl kancellártól cserébe, hogy az NDK-ból hazatérő szovjet tisztek családjainak építsenek a Szovjetunióban lakásokat. A francia elnök – Francois Mitterand – és a brit miniszterelnök – Margaret Thatcher, a Vas Lady szívesen megakadályozta volna Németország egyesülését, de mivel Gorbacsov ehhez hozzájárult, így az mégiscsak létrejött.

1990. február 10-én Hans-Dietrich Genscher, német külügyminiszter hasonló ígéretet tett a Szovjetunió utolsó külügyminiszterének, Sevardnadze-nak (1928-2014). A Nyugat által agyba-főbe dicsért Gorbacsov azonban nem ragaszkodott ahhoz, hogy a NATO ígéretét – miszerint nem terjeszkedik keleti irányba – nemzetközi jogilag is érvényes formális szerződésben rögzítsék. A szabadkőműves Gorbacsov megbízott a nemzetközi szabadkőművesség hegemóniája alatt működő nyugati politikusokban. A NATO azonban hamarosan beindította a „Drang nach Osten” (Nyomulás Kelet felé) politikáját. A kelet felé terjeszkedésnek ezt a hódító politikáját a középkorban a Német Lovagrend képviselte. Most pedig a NATO vállalta magára.

A NATO keleti irányú terjeszkedése 1990 és 2009 között //Kép: rt.com; "The Expandables: How NATO 'conquered' Europe"

A NATO keleti irányú terjeszkedése 1990 és 2009 között //Kép: rt.com; “The Expandables: How NATO ‘conquered’ Europe”

1990-ben a NATO ígérete ellenére felvette a tagjai sorába Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot. 2004-ben tovább bővült a NATO Romániával, Bulgáriával, Szlovákiával, valamint a három baltikumi állammal, Észtországgal, Lettországgal és Litvániával. A 2008. április 2-4. között megtartott bukaresti NATO csúcsértekezleten már konkrét formában felmerült Ukrajna, Grúzia és Macedónia csatlakozása az Észak-atlanti Szövetséghez. A NATO fő erejének számító Egyesült Államok azt szerette volna, ha Ukrajnát és Grúziát bevonják a NATO csatlakozás előszobájának tekintett tagsági akciótervbe. A Pentagon által szorgalmazott lépést azonban a franciák, a németek, és néhány más európai NATO tagállam megakadályozta. Mind Párizs, mind Berlin azzal érvelt, hogy a két egykori szovjet tagköztársaság még nem érett meg a csatlakozásra. Ennél nyomósabb ok volt az, hogy a folyamatosan becsapott oroszok egyre erőteljesebben fejezték ki nemtetszésüket. A bukaresti NATO csúcson hivatalosan meghívták a tagok sorába Albániát és Horvátországot. Ez a két ország a csatlakozási és ratifikációs folyamat lezárultával válhat a NATO 27. illetve 28. tagjává. Tényként állapíthatjuk meg, hogy mindkét ország 2009 óta már tagja az Észak-atlanti Szövetségnek.

Moszkva üdvözölte az ukrán és grúz NATO tagság elhalasztását, de az orosz vezetők aggodalmukat fejezték ki a rakétavédelmi rendszerrel kapcsolatos döntések miatt. A NATO ugyanis hozzájárult a rakétavédelmi rendszer európai kiépítéséhez. Bukarestben megvitatták azt is, hogy az amerikaival párhuzamosan létrehoznak egy olyan NATO-rendszert, amely az amerikai rakétapajzs által nem védett országokat, nevezetesen Törökországot, Romániát, Bulgáriát, és Görögországot is lefedné. Ekkor még arról is szó volt, hogy az amerikai, illetve a NATO rakétavédelmi rendszereket a jövőben összekapcsolják az oroszokéval. Az erre irányuló erőfeszítések azonban nem jártak sikerrel.

Rakétavédelmi rendszer //Kép: kyivpost.com; "Yanukovych's address: Ukraine welcomes plans on joint missile defense system involving Russia, NATO"

Rakétavédelmi rendszer //Kép: kyivpost.com; “Yanukovych’s address: Ukraine welcomes plans on joint missile defense system involving Russia, NATO”

Putyin 2014 márciusában hozott intézkedéseit több külpolitikai elemző is ésszerűnek és logikusnak tartja. Az orosz elnök nem tett mást, mint erőpolitikát alkalmazott a NATO „Drang nach Osten”, keleti irányban terjeszkedő erőpolitikájával szemben. A NATO már tíz éve Oroszország határainál áll a Baltikumban. A Krím-félsziget Oroszországhoz csatolásával Moszkva most megakadályozta, hogy fekete-tengeri flottájának legfontosabb támaszpontja egy NATO ország területére kerüljön. Hans-Ulrich Jörges, a Stern című német hetilap szakkommentátora szerint:

„Az Európai Unió ostobaságot követett el azáltal, hogy a mélyen megosztott Ukrajnának társult tagságot ajánlott fel, és ezáltal rákényszerítette, hogy válasszon a Nyugat, vagy Oroszország között – ez szétszakadáshoz vezet.” Jörges ehhez hozzáteszi, hogy „mivel a hatalomváltásról szóló, és orosz részvétellel megkötött, kompromisszumos megállapodás még 24 óráig sem tartott ki, ezért Moszkvában úgy érezték, hogy a Nyugat megint becsapta őket. Mivel Oroszország Ukrajna egészét elveszítettnek tekintette, ezért bekebelezte a Krímet.”

A NATO és a mögötte álló amerikai vezetés nem vette kellően számításba, hogy Ukrajnán keresztül két világkultúra határai húzódnak. Itt érintkezik a nyugati kereszténység a keleti ortodox kereszténységgel. A lakosság tehát nemcsak nyelvileg, de kulturálisan is megosztott. Egy részük az ortodox Kelethez, egy másik részük pedig a katolikus kultúrájú Nyugathoz tartozónak érzi magát. A NATO-hoz való tartozást azonban a közvéleménykutatások adatai szerint a lakosság 70%-a ellenzi. Ennek ellenére a pénzhatalmi világelit propagandistái állandóan arról beszélnek, hogy az ukránoknak joguk van csatlakozni a NATO-hoz. Arról azonban már nem esik szó, hogy még több ukrán van, akinek meg ahhoz van joga, hogy ne csatlakozzon a NATO-hoz. Kijevnek a NATO-hoz való csatlakozása együtt jár azzal a követelménnyel, hogy Ukrajna egész területéről el kell távolítani a külföldi katonai támaszpontokat. Ez azt jelentette volna, hogy Oroszországnak fel kellett volna adnia történelmi tengeri bázisát Szevasztopolban, amely megbénította volna az orosz fekete-tengeri hadiflotta működését. Nyilvánvaló, hogy ezt az orosz vezetés meg akarta előzni. Ha a Nyugat, és konkrétan a NATO ragaszkodik ahhoz, hogy Ukrajna egészét az ellenőrzése alá vegye, akkor ez előbb, vagy utóbb háborús konfliktushoz vezethet. Oroszország egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy Ukrajna bekebelezésével a NATO és légi bázisai, valamint rakétakilövő állomásai az egykori Oroszország belsejébe kerüljenek. A NATO aktivitása az elmúlt években megerősödött. Újabb és újabb kiképző táborok, katonai támaszpontok létesültek.

Neves értelmiségiek – mint például Steven Cohen professzor és Paul Craig Roberts – arra figyelmeztetnek, hogy rendkívül veszélyes vég nélkül provokálni Oroszországot, és szinte minden körülöttük lévő országot beszervezni a NATO-ba. A NATO-nak valójában egyetlen potenciális ellensége van, és ez Oroszország. Az Oroszországot körülvevő szomszédos államok közül egyetlen egy sem áll hozzá olyan közel nyelvében, történelmében, geopolitikai kapcsolataiban, vallásilag, és érzelmileg is, mint Ukrajna. Már utaltunk rá, hogy Victoria Nuland amerikai külügyminiszter helyettes eldicsekedett azzal, hogy Amerika ál-civil szervezetek felhasználásával ötmilliárd dollárt költött arra, hogy felépítse befolyását Ukrajnában. Ennek a hatalmas összegnek az volt a célja, hogy leszakítsa Ukrajnát természetes háttér-országáról, Oroszországról, és bevonja a Nyugat katonai szervezetébe. Az amerikai vezetés még európai szövetségeseit is mellőzte, akik egy kölcsönös érdekeket figyelembe vevő, kompromisszumos megoldást kerestek a gazdasági összeomlás és államcsőd előtt álló Ukrajna számára.

A lap szövege szerzői jogvédelem alatt áll, felhasználni csak pontos forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

Advertisements