Világpolitikai irányváltozás Ázsiában

Az amerikai hírszerző szolgálatok 1964-ben már tudták, hogy a szovjet-kínai viszály mögött ténylegesen mély ellentétek húzódnak meg és ennek a konfliktusnak a kimenetele az egész világ sorsát befolyásolja. Ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt a két óriás közti kibékülés és együttműködés. Amikor Gorbacsov került a szovjet birodalom élére, Moszkva és Peking viszonya gyors ütemben vált egyre barátságosabbá. Már Gorbacsov elődei is értek el némi sikert a két ország közti feszültség enyhítésében, de az igazi áttörés akkor következett be, amikor a két óriás meg tudott egyezni a 7500 km-es közös határ kérdésében.

Az elmúlt két évtizedben Moszkva és Peking közeledését felgyorsította az, hogy együttesen ellensúlyozzák az egyetlen megmaradt szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak a világhegemóniáját. Amikor George W. Bush és neokonzervatív agytrösztje erőteljesen érvényesítette hatalmát a Közel-Keleten és Afganisztánban – de a világ más részein is -, Kína és Oroszország még több ösztönzést kapott ahhoz, hogy normalizálja kapcsolatait és  szorosabban együttműködjön. Már nem vádolták egymást nagyhatalmi sovinizmussal, de egyre többször hangoztatták ezt az Egyesült Államok politikájával kapcsolatosan.

2004 októberében Moszkva és Peking rendezte azt a határviszályt, amely az 1960-as és az 1970-es években több véres határincidenshez is vezetett. Itt elsősorban az Amur-folyón lévő szigetek hovatartozásáról folyt a vita. A konfliktus hátterében az a pekingi sérelem volt, hogy Kína az 1689-ben kötött nercsinszki békeszerződés keretében kénytelen volt az akkor katonailag erősebb cári Oroszországnak másfélmillió négyzetkilométer területet átengedni. A megerősödött Kína nem ismerte el ezeket az egyenlőtlen szerződéseket és erre alapozta irredenta területi követeléseit. Amikor azonban normalizálódtak Peking és Moszkva viszonyai, már nem hangoztatták többé ezeket a követeléseket és teljesen megváltozott a két ország közti hangnem.

Washington felismerte a tényleges háborúval fenyegető szovjet-kínai konfliktusban számára kínálkozó lehetőségeket és az akkori külügyminiszter, Kissinger, 1971-ben Pekingbe látogatott, amit aztán 1972-ben Nixon elnök látogatása követett. Nixon és Kissinger ügyes diplomáciával jól kihasználta Kína és a Szovjetunió kölcsönös félelmét egymással szemben. A hármas kapcsolatrendszerben Washington nyomást tudott gyakorolni Moszkvára, hogy fontos stratégiai megállapodásokat kössön a Nyugattal, amelyek jól ellenőrizhetőek. Kína és a Szovjetunió egyaránt túl akarta szárnyalni a másikat az Amerikával való jó viszony erősítésében. Ez természetesen erősítette az Egyesült Államok tárgyalási pozícióit.

 

A lap szövege szerzői jogvédelem alatt áll, felhasználni csak pontos forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

Advertisements