il-liberalizmus: a liberális demokrácia utáni kor

Fontos a hatalomgyakorlás megértése egy olyan időszakban, amikor folyamatosan támadják azokat, akik a jövő lehetőségeire vetve tekintetüket új utakat keresnek nemcsak saját népük, államuk, de Európa, sőt az egész emberiség számára. A hatalmat országonként és globálisan is két erő: a szervezett közhatalom és a szervezett magánhatalom együttesen gyakorolja. A két hatalom nemcsak verseng egymással, de együttműködik is, mert egymásra van utalva.

A szervezett közhatalom a képviseleti és a részvételi demokráciában is, elsősorban a közérdeket és a közjót szolgálja, a közakaratot, továbbá az egyenlőség elvén alapuló szociális igazságosságot képviseli. A közhatalom esetében a hangsúly a társadalmon, mint szerves egységet képező közösségen van. Ha ez a rendszer jól működik, akkor az egyéni érdek alárendelődik a közérdeknek. A szervezett közhatalom a részvételi- és érdemi demokrácia keretei között igyekszik biztosítani az esélyegyenlőséget és elvileg ma is a Montesquieu által leírt államhatalmi ágak megosztása alapján működik: vagyis a törvényhozó, a végrehajtó és a bírói hatalom nemcsak kölcsönösen kiegészíti, de ellenőrzi és egyensúlyban is tartja egymást.

A szervezett magánhatalom az egyénnek és a magánérdeknek ad elsőbbséget a közösség érdekeivel szemben és az egyén individuális jogait hangsúlyozza a közösség kollektív jogaival szemben. A közjó szolgálata helyett az egyéni boldogulásnak, az önérdek érvényesítésének, sőt az önzésnek ad elsőbbséget, lehetővé téve a szélsőséges vagyoni viszonyok kialakulását és az ezen alapuló hatalmi különbségek létrejöttét.

Mindezt azért bocsátottuk előre, hogy egyértelművé tegyük, mit jelent ma a liberális demokrácia. A liberalizmus történelmileg olyan új eszme- és normarendszert jelentett, amely elkerülhetetlennek tekintette a szüntelen változást. Ez az eszmerendszer a konzervativizmusra való reagálásként jött létre és a modernség tudatos vállalását hirdette. Képviselői arra törekedtek, hogy nézeteikkel befolyásolják a társadalom és az állam valamennyi intézményét megszabadítva azokat az irracionalizmus maradványaitól. A klasszikus liberalizmus követői elengedhetetlennek tartották a haladást, de azt is tudták: ahhoz, hogy a történelem a maga természetes menetét kövesse, szükség van folyamatosan a reformokra is. A szocialisták lényegében ugyanazt akarták, mint a liberálisok, de a liberalizmus programjának megvalósítását fel akarták gyorsítani a forradalmakkal.

A modernitásnak az volt a lényege, hogy a változás legyen a normális állapot. A konzervatívok viszont azt mondták, hogyha túlhajszolják, akkor ez veszélyes lehet és ez ellen védekezni kell. Azok voltak a liberálisok, akik a hangsúlyt arra tették, hogy mindent meg kell tenni az emberi szabadság maximális kibontakozása érdekében. A szocialisták viszont azt mondták, hogy ezt a folyamatot akár forradalommal is fel kell gyorsítani, és nem elég a szabadság, de a társadalmi igazságosságra is szükség van. Mindhárom ideológia a népet akarta hozzásegíteni a felemelkedéshez, a jóléthez, a boldogság eléréséhez, lehetőleg olyan ésszerűen, amennyire csak lehetséges. A problémát az okozta, hogy nem tudták megmondani ki a nép. A liberálisok szerint a nép az önrendelkezéssel bíró egyének összessége. Azt már nehéz volt megválaszolni, hogy kit lehet magával szabadon rendelkező személynek, autonóm egyénnek tekinteni. (Pl.: a gyermekeket, öregeket, elmebetegeket, munkanélkülieket, idegeneket, bűnözőket korlátoltan cselekvőképesnek tekintették, és sokáig a nők sem voltak a férfiakkal egyenjogúak.)

Ha elismerjük, hogy minden társadalmilag felelős egyén gyakorolhatja szuverén jogait, az már problematikus: hol van annak a határa, hogy az egyik egyén szuverén jogainak a gyakorlása ne sértse a másik egyént ugyanilyen jogainak a gyakorlásában. A közhatalomhoz, az államhoz való viszony vezetett ahhoz, hogy a liberálisok és a konzervatívok 1848 után összebékültek, mert felismerték, hogy mindketten a magántulajdon alapján állnak, míg a szocialisták a köztulajdont szorgalmazzák. A konzervatívok és a szocialisták is közel kerültek egymáshoz, mert mindkettő a kollektív érdekeket hangsúlyozta az individualizmussal szemben. Így született meg a szociál-liberalizmus, vagy liberál-szocializmus.

A liberális pártok többsége lemorzsolódott, de a működő nagy pártok lényegében liberális programot valósítottak meg. Tanúi lehettünk, hogy a XX. század egészében előretört a liberalizmus. 1989, amely látszatra meghozta a liberalizmus teljes győzelmét, valójában a liberalizmus globális hanyatlásának a kezdete volt, mert megindult a felbomlása, majd pedig a poszt-liberális korszak fokozatos kialakulása. 1989-ben a hagyományos liberalizmus túlgyőzte magát, és szélsőséges neoliberalizmussá fajult.

Neoliberalizmus - karikatúra //Forrás: linguisticcapital.wordpress.com; "On the Vacuousness of ‘Neoliberalism’ as a Political Category: A Dialogue"

Neoliberalizmus – karikatúra //Forrás: linguisticcapital.wordpress.com; “On the Vacuousness of ‘Neoliberalism’ as a Political Category: A Dialogue”

Az esélyegyenlőségen és versenyen alapuló ökonómia, vagyis a szükségleteket kielégítő termelőgazdaság és a szociális piacgazdaság helyére a krematisztika, a forgalomnak és a fogyasztásnak, valamint a pénzzel való spekulációnak elsőbbséget adó pénzgazdaság és pénzuralmi rendszer lépett. Ebben az új rendszerben a cél az, hogy a pénzből még több pénzt lehessen előállítani. A szociális igazságosságon alapuló jóléti államot, a pénzrendszert tulajdonosként irányító szervezett magánhatalom az államot szolgáltató intézménnyé alakította át. Ez a karcsúsított szolgáltató állam a globális szervezett magánhatalom – a pénzhatalmi világelit és impériuma – kiszolgálójává vált. A pénzhatalmi világelit felgyorsította a szuverén nemzetállamok integrálását államok feletti struktúrákba, és megkezdte az egy-központból irányított Új Világrend és világkormányzat létrehozását.

A liberalizmus érvényessége a pénzuralmi világgazdaság és a szervezett magánhatalom ideológiájaként már 1968-ban kétségessé vált, a nyugtai világon végigsöprő diáklázadások nyomán. Ez az eszmerendszer, amely eddig a társadalmi és technikai modernizáció központjában állt, fokozatosan elveszítette hitelét. 1989 óta pedig végképp bebizonyosodott, hogy a gazdasági és társadalmi liberalizmus többé már nem hatékony politikai ideológia. Helyébe a globalizmus világrendszere lépett, a totális uralom új változata. Ez a pénz- és korporációs oligarchiának – az alibidemokrácia kiüresedett formáit használó és az arctalan pénzviszonyokba elrejtőzködő – neoliberális diktatúrája. 1968 lázadó ifjúsága azt a világrendet tagadta meg, amely értéket nem-termelő kamatszedő kisebbségre és függőhelyzetű többségre osztotta fel a társadalmat. A többség kamatfizetés formájában éhbérért, vagy ingyen dolgozik a pénzvagyonos kisebbségnek. 1968 tehát alapjaiban ingatta meg a liberalizmust, mint uralkodó ideológiát.

A klasszikus liberalizmus, a XIX. századi szabadelvűség, történelmileg az abszolút uralkodóval és a tekintélyuralmi rendszerekkel szembeni küzdelmet jelentette, az egyéni emberi jogok és a politikai szabadságjogok kivívása érdekében. Ezek a klasszikus liberális értékek ma már minden érdemi demokráciában érvényesülnek, legyenek azok konzervatívok, nemzetiek, keresztények vagy szocialisták és szociáldemokraták.

Ma már a liberalizmus utáni korszakban élünk, mert azok a nemzetállamok, amelyek liberális demokráciának tekintik magukat, valójában a szervezett magánhatalom uralma alá kerültek. A transzatlanti térség fejlett államaiban is a pénzhatalmi világelit – a lakosság 1%-ka – olyan óriási pénzügyi és vagyoni fölénnyel rendelkezik, hogy a közhatalom, amelynek a társadalom 99%-ának a szükségleteit, érdekeit és értékeit kellene képviselnie, ennek már nem képes eleget tenni. Egy demokratikusan legitimált kormányzat is csak akkor tudja kötelezettségeit teljesíteni, ha kellő anyagi bázissal, pénzügyi forrásokkal és közvagyonnal ki tudja egyensúlyozni a szervezett magánhatalom óriási pénzügyi- és gazdasági fölényét.

A közhatalom képviselőjének – a nemzetállamnak – azonban még a fejlett ipari országokban sincs elég ereje ahhoz, hogy ellenálljon a szervezett magánhatalom túlsúlyának. Ezért ma a liberalizmus már nem a klasszikus emberi jogokat és politikai szabadságjogokat jelenti, hanem a pénzvagyonnal rendelkező 1% számára biztosítja a 99% szabadságával való korlátlan visszaélés szabadságát. Akik most a liberális demokráciát féltik, valójában a pénzhatalmi elitnek a korlátlan szabadságáért emelnek szót. A mindenkit megillető szabadság soha nem volt azonos a visszaélés-szabadságával, a szupergazdagok dekadens liberalizmusával.

A poszt-liberális korszak szélsőséges vagyoni viszonyai teszik lehetővé, hogy a globális elit az egyes országokban megszerzett pénzügyi és gazdasági fölényét a korrupció legváltozatosabb technikáival konvertálja át politikai döntésekké, mert a közhatalom képviselői nem képesek ellenállni a szervezett magánhatalom pénzügyi és gazdasági fölényének. Ezért ma, aki a liberális állameszme megtagadását kéri számon, például, a magyar kormány vezetőjén, annak először meg kellene pontosan határoznia, hogy kinek a szabadságára gondol, amikor a liberalizmusra hivatkozik: az értékteremtő munkát végzők szabadságára, vagy pedig a pénzhatalmi elit korlátlan szabadságára.

A jelenlegi alibidemokrácia ma a szervezett magánhatalom gyakorlásának a zavartalanságát jelenti, vagyis azt, hogy a népszuverenitásra támaszkodó legitim kormányok se korlátozhassák a magánhatalmat a közérdekre és a közjóra hivatkozva. A szervezett magánhatalom azért kényszerítette rá az európai nemzetállamokra az Európai Uniót, és alakította át egy államok feletti birodalmi struktúrává, amelyben a hatalomgyakorlás döntőmódon a pénzhatalmi világelit által kiválasztott és pozícióba helyezett bürokratákhoz került, hogy lehetőleg minden korláttól mentesen tudja érvényesíteni akár legönzőbb partikuláris érdekeit is.

Az európai sajtónak az a része, amely gombnyomásra össztüzet indított egy karizmatikus európai politikus ellen, mert termékeny gondolatai voltak arról, hogy miként kerülhet ki Európa a dekadens liberalizmus által okozott jelenlegi válságából, valójában azt bizonyította be, hogy ennek az ál-liberális sajtónak már semmi köze sincs a szólásszabadsághoz. Ezek az irányított véleményformálók azt vetik a magyar kormányfő szemére, hogy klasszikus liberálisból nemzeti-konzervatív populista lett, és Magyarország az irányítása alatt ’nem-demokráciává’ alakult át. A szervezett magánhatalomnak ezek a kiszolgálói azt sérelmezik, hogy a magyar miniszterelnök politikájának alapja a nemzet, az egyház, a kulturális örökség, az „apa-anya-gyerek” családmodell és a keményebb fellépés a bűnözőkkel szemben. Ehhez még hozzátették, hogy Orbán Viktor kormányzása idején kriminalizálták a hajléktalanokat, és jobbra tolódás következett be a bevándorlás, valamint a globalizáció vonatkozásában. Magyarországon a közelmúltban rehabilitálták Horthy Miklós egykori kormányzót és tananyaggá váltak olyan 1940-es évekbeli szerzők, mint Nyírő József. A kormányzó FIDESZ-KDNP több olyan történeti intézetet is létrehozott, mint például a VERITAS, amelynek az élére revizionista történészt neveztek ki.

A szervezett magánhatalomnak ezek a képmutató védelmezői felteszik a kérdést: meddig haladhat egy EU-ország ilyen antidemokratikus irányba? Azt vetik Orbán Viktor szemére, hogy 2014. július végén arról beszélt Erdélyben: kételkedik a liberális demokráciában és helyette Kínát, Oroszországot és Törökországot tekinti olyan államnak, amely példát mutathat a válsággal küzdő európai országoknak.

A pénzhatalmi világelit olyan szócsöve, mint a Wall Street Journal is, 2014. július 31-i számában azt állította, hogy Magyarországon jelenleg egy lassú átalakulás megy végbe a puha autoriter állami berendezkedés irányába. Orbán Viktor il-liberalizmusra vonatkozó kijelentése arra figyelmeztet, hogy a szabadpiacok és a szabad társadalmak erőteljes védelemre szorulnak. A tekintélyelvűek mindig lesben állnak, hogy kihasználják a demokrácia gyenge pontjait. A nemzetközi pénzvilág lapja végül felszólítja Nyugat-Európát, hogy válságban lévő gazdaságának a beindításával bizonyítsa be mire képes a szabadság. Az amerikai elnököt pedig arra kérte, hogy emeljen szót a liberalizmus eszmerendszerének a védelme érdekében.

Foglalkozott Orbán Viktor beszédével a The Washington Post című lap is, azt állítva, hogy a magyar miniszterelnök a putyini Oroszországot tekinti példaképének. Az orosz elnök nyomdokain járva olyan rendszert akar bevezetni, amelynek legfőbb elemei a nacionalizmus, a vallás, a konzervatív társadalomszemlélet, az államkapitalizmus és a kormánynak a tömegtájékoztatás feletti hegemóniája.

Minderre azért emlékeztetünk, hogy szemléltessük, miként irányítja a szervezett magánhatalom a liberális demokrácia kulisszái mögé rejtőzve a világot. Láthattuk, hogy a pénzhatalmi világelit tulajdonában lévő globális média illetékesei semmi egyebet nem tettek, mint felsorolták a szervezett magánhatalom közhelynek számító sérelmeit és szorgalmazták annak orvoslását.

A szervezett magánhatalom úgy működik, mint egy egész világot átfogó multinacionális óriáscég. A legfőbb döntéseket a tulajdonosok hozzák, az a mintegy 300 szupergazdag bankárdinasztia, amelyet részletesen bemutatott David Rothkopf a Superclass című munkájában. A tulajdonosok döntéseinek a végrehajtását az igazgatótanács tagjai ellenőrzik. Ide tartoznak többek között a nagyobb államok elnökei, kormányfői, a nagy nemzetközi szervezetek vezetői, az ENSZ, a Világkereskedelmi Szervezet, a NATO, az Európai Unió, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, valamint a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, az EKB és a többi hasonló szervezetnek a vezetői. A harmadik szinten vannak a menedzserek, akik a tulajdonosok döntéseket ténylegesen végrehajtják.

Ennek a hierarchikus struktúrának semmi köze nincs a demokráciához. A szervezett magánhatalom le is tagadja magát, mert ha elismerné, hogy létezik, akkor számon lehetne kérni rajta a döntéseit és adott esetben el is lehetne mozdítani. Ez a pénzhatalmi világelit – az emberiség 1%-ka – önző diktatúrát gyakorol saját önérdeke érvényesítésére az emberiség 99%-ka felett. A liberális demokrácia kulisszái mögé rejtőzve ennek az elitnek a tagjai az egyenlőbbek, az emberiség többi része pedig csak egyenlő. Tény, hogy a szupergazdag bankárdinasztiák tagjainak a többsége zsidószármazású, illetve talmudista-kabbalista zsidó.

A lap szövege szerzői jogvédelem alatt áll, felhasználni csak pontos forrásmegjelöléssel, és ide mutató linkkel szabad.

Advertisements