Világösszefogás a terrorizmus ellen az igazságos békéért

Lehet-e erőszakmentesen, békés eszközökkel küzdeni a terrorizmus ellen? Mivel az egyes ember, az emberi közösségek, valamint az emberiség egésze számára a legnagyobb érték az emberi élet, ezért érezzük az egyéni és kollektív önvédelemhez való jogot mindenki által feltétlenül betartandó emberi jognak és politikai szabadságjognak. Vajon az egyéni és kollektív önvédelemhez való jog az egyéni és kollektív életvédelem részét képezi-e vagy se? Felhasználhat-e valaki akár erőszakos eszközöket is, ha erőszakkal törnek az életére? Hogyan viszonyul a félelemhez való jog az önvédelemhez való joghoz? Van-e joga valakinek akár erőszakkal is védekeznie, ha úgy látja, hogy reális veszély fenyegeti életét?

Álláspontunk szerint a félelemhez való jog az önvédelemhez való jog részét képezi. A valós félelem és veszély feljogosít-e azonban valakit arra, hogy a fenyegetettséggel arányos módon megelőző erőszakot alkalmazzon élete védelmében? Mindez hogy viszonyul az univerzális és nem relativizálható erkölcshöz, a feltételen erkölcsi parancsot jelentő kanti ’kategorikus imperativuszhoz’?

Az önvédelem univerzális erkölcsnek megfelelő szabálya az, hogy életveszély esetén a megtámadott fél élete védelmében elvileg minden rendelkezésére álló lehetőséget igénybe vehet. Az erőszak alkalmazásának és a hadviselés gyakorlatának az erkölcsi megítélése azonban lényegesen eltér, attól függően, hogy harcoló felek veszítik-e el életüket, vagy pedig ártatlan polgári lakosok lesznek az áldozatok. Ha a fegyveres erőszak során – nem szándékoltan, de az elkerülhetetlennek vélt járulékos hatásba felelőtlenül, nagyfokú gondatlansággal beletörődve – ártatlan emberek is életüket veszítik, akkor már egy harci cselekmény nem kívánatos következményeiről van szó.

Széles-körben elfogadott nézet szerint a terroristák szándékosan támadnak kívülálló polgári lakosokat, akik véletlenül válnak célpontokká és áldozatokká. A találomra kiválasztott áldozatok megölését céljaik elérését szolgáló eszköznek, vagyis megengedettnek, és az esetek többségében kívánatosnak is tekintik. Mindkét esetben tehát ártatlan kívülállók haláláról van szó. A megítélésük mégis élesen szétválik. Ennek oka az, hogy kulcsszerepe van a szándéknak. A terroristák, akik találomra és szándékosan ölnek, erkölcstelenül járnak el, megszegve az univerzális morál parancsait, ezért bűnösnek, vétkesnek és büntetendőnek tekintendők ártatlan áldozataik megöléséért. Jogi megítélés szerint előre megfontoltan ölnek, tehát szándékos emberölést, illetve gyilkosságot követnek el.

Akik viszont válaszolnak a terroristák által végrehajtott erőszakra, arra hivatkoznak, hogy ők csak a terroristák ellen lépnek fel, illetve azon államok és politikai rendszerek ellen, amelyek támogatják a terrorizmust. Amikor a terrorista cselekményekre válaszolva ártatlan kívülállók is életüket vesztik – még akkor is, ha ez a tragikus fejlemény előrelátható volt – ők nem gyilkoltak, hanem elkerülhetetlennek vélt mellékhatásként erkölcsileg indokolt és jogos akcióban ölték meg áldozataikat. A lényeg itt az, hogy nem ált szándékukban ártatlan civilek megölése még akkor sem, ha halálukkal számolni lehetett vagy számolniuk kellett volna. Ők csupán gondatlanul beletörődtek ebbe a lehetőségbe.

A terrorizmussal foglalkozó tudományos irodalomban ezt a kettősmegítélést „a kettőshatás doktrínájának” (Doctrine of Double Effect, DDE) nevezik. Ennek a nézetnek a követői azt állítják, hogy akik az elsődleges terrorizmusra válaszoló másodlagos erőszakkal okozták ártatlanok halálát, azok erkölcsi szempontból nem elítélhetően jártak el, s ezért nem felelősek és nem büntethetőek a harcban nem résztvevő civil személyek haláláért. Ezt a kérdést elemezte Camilo C. Bica „Terrorizmus és válasz: Vizsgálódás a nem harcoló felek megölésének erkölcsi megítélése vonatkozásában” (Terrorism and Response: A Moral Inquiry into the Killing of Noncombatants) című tanulmányában, amelyet 2004-ben tartott tudományos tanácskozás számára készített. A szerzőnek az a tétele, hogy ártatlan kívülállók megölése egy terroristatámadásban vagy egy erre válaszoló erőszak nem szándékolt következményeként erkölcsileg egyenlő megítélés alá esik. Mindkettő erkölcsileg elítélendő. Egyik sem tekinthető háborús cselekménynek, hanem mindkettő gyilkosság. Bica megkülönbözteti a járulékos erőszakot a véletlenszerű öléstől, és a kívülállóknak a meggyilkolásától, amely annak ellenére előfordulhat, hogy megteszik az ésszerűen elvárható óvintézkedéseket.

Etikailag megalapozott igény másokkal szemben az, amely egyben megköveteli, hogy a többi ember ezt a megkülönböztetéshez való jogot tiszteletben tartsa. A privilégiumhoz, vagyis az előjoghoz már nem kapcsolható az az igény, hogy annak betartását mindenki más a kötelességének tekintse. A legfontosabb emberi jogok közé tartozik az élethez és a szabadsághoz való jog. Ez olyan alapérték, mint például az, hogy egy hagyományaihoz ragaszkodó nemzeti közösség tagjaként élhessünk, amely nemzeti közösségnek nemcsak területi integritása, de politikai szuverenitása is van. Az egyes embernek tehát joga van ahhoz, hogy egy állampolgári közösség tagja lehessen. Valamennyi embernek elidegeníthetetlen joga, hogy ezeknek az alapjogoknak érvényt szerezzen egyéni és közösségi önvédelem útján, ha ezeket a jogokat megszegik vagy fenyegetik. Az alapvető jogok az emberi méltóság érvényesítését jelentik, és azok erkölcsi világrendünk szerves részét alkotják. Ezek a jogok kifejeződnek a már hivatkozott kanti erkölcsi impretivuszban. Ezek a jogok és a hozzájuk kapcsolódó kötelezettségek azonban nem tekinthetők abszolútnak. Konfliktus esetén ezeket felülírhatják a még fontosabb, életbevágó jogok és kötelezettségek.

További fontos szempont, hogy önvédelmi válasz esetén az erőszak (beleértve az emberi élet kioltását is), és a háború elfogadható és igazolható eszköz-e olyan helyzetekben, amikor súlyosan megsértik az alapvető jogokat. Ilyen helyzet lehet egy pusztító erejű támadás. Az erre adott válasznak az erkölcsi igazolása attól függ, hogy a támadó fél mennyire jogellenesen sértette meg az áldozat fundamentális jogait, és vette semmibe ezen alapvető jogok tiszteletben-tartására vonatkozó kötelezettségét. Az agresszív támadásra adott válaszban már minden egyenlő, minden eszköz megengedett, mind az egyéni, mind a csoportos, mind pedig a nemzeti önvédelemben. Az agresszió elkövetésével elfogadhatóvá válik az agresszor élethez való jogának, mint abszolút erkölcsi értéknek, a mellőzése. Egy ilyen szankció megengedett függetlenül attól, hogy az agresszor tudatosan és szándékosan, vagy pedig erőszak hatására, nem szándékosan cselekedett. Ilyen esetben lehet a halált okozó erőszak és a háború is igazolható válasz, mert az önvédelem során – mint már utaltunk rá – minden egyenlővé válik.

A hadviselés még akkor is, hogy ha az a terrorizmusra adott válasz, a nemzetközi jog szabályozása alá esik. Az igazságos háborúról szóló elmélet és számos nemzetközi egyezmény, szerződés és megállapodás tartalmazza a háborúra vonatkozó nemzetközi jogi ismérveket és szabályokat. Ezeket a kritériumokat két fő csoportra lehet osztani: az egyik arra vonatkozik, hogy mikor lehet háborút indítani, a másik pedig arra, hogy hogyan kell a háborút folytatni, milyen hadviselési szabályokat kell betartani. Igazságos a háború, ha az egy agresszióra adott arányos válasz. A hadviselés módja pedig akkor tekinthető erkölcsileg elfogadhatónak, ha az a háborúban résztvevő civil személyeknek nem okoz sérelmet, és nem veszélyezteti az életét.

Erkölcsi megítélés szempontjából mind a két ismérv fontos. Egy igazságos háborúban mind a két követelményt teljesíteni kell. A háborúban részt nem vevő polgári személyek megölése súlyosan elítélendő gonosztett, és ezért feltétlen tilalom alá esik, tekintet nélkül arra, hogy szolgálhat-e valamilyen „nagyobb jót” hosszútávon. A háborúhoz való jog követelményeinek a teljesítése vagy nem teljesítése értékítélet, vagyis arra kell válaszolnunk, hogy igazságosnak vagy igazságtalannak tekintjük. A hadviselés mikéntjének a megítélése attól függ, hogy a hadviselő fél különbséget tesz-e a nem harcoló felek vonatkozásában, és ad-e lehetőséget arra, hogy az ártatlan polgári személyek élethez való joga ne szenvedjen sérelmet.

Michael Walzer az igazságos és igazságtalan háborúkról írt munkájában megteszi ezt a különbséget, és elismeri, hogy egy igazságtalan háborút is lehet a civil lakosság életét megóvó igazságos módon viselni. A kívülálló civilek igazságos háború esetén sem vesznek részt a harcokban. Ha nem alkalmaznak velük szemben életkímélő megkülönböztető intézkedéseket, akkor a haláluk igazságos háború esetén is gyilkosságnak, szándékos emberölésnek tekintendő.

Ehhez hasonlóan emberiségellenes bűncselekménynek tekinthető, ha a háborút olyan politikai, vallási vagy társadalmi célokból folytatják, amelyek a terrorizmusra jellemzőek. A háborúra vonatkozó nemzetközi szabályozás szerint még az igazságtalan háborúk is megkülönböztetést alkalmaznak a kívülálló, nem harcoló személyekkel szemben, és sértetlenséget biztosítanak számukra. A terrorizmus – a háborútól eltérően – tudatosan vállalja ártatlan kívülálló személyek megsebesítését vagy megölését. A megkülönböztető bánásmód és a sértetlenség biztosítása a nemzetközi jogilag szabályozott hadviselés kettős követelménye, amely elválaszthatatlan egymástól. Aki ezt megszegi, legyen az egyén, csoport vagy állam, olyan magatartást tanúsít, amely a terrorizmus legfőbb jellemzője, ’differentia specificája’, döntő megkülönböztető jegye. Ez az, ami megkülönbözteti a háborút a terrorizmustól, és egy háborúban az élet kioltását a szándékos gyilkosságtól.

Nem érinti a háborúnak az általános megítélését, ha a gyilkosság és az emberiség elleni bűncselekmények elkövetése erkölcsileg zavarodott egyének elszigetelt cselekedeteinek minősül. Ha azonban az ilyen cselekedetek nem alkalmi eltévelyedések, hanem a háborús cselekményeket irányító politika vagy stratégia részei, akkor ezt a hadviselést már nem lehet a háború nemzetközi jogilag szabályozott kategóriájába sorolni, és háborúnak tekinteni.  Lehetséges igazságtalan háborút igazságosan folytatni, de nem lehet igazságtalan módon igazságos háborút viselni.

Bármely emberi élet kioltása erkölcsileg súlyos megítélés alá eső tett. Az ilyen következményekkel járó háborús cselekménynek rendelkeznie kell olyan nyomós erkölcsi okkal, amely megengedhetővé teszi szükséghelyzetben az emberi élet kioltását is. Ki kell elégítenie mind a háború indítására, mind a hadviselés módjára vonatkozó erkölcsi követelményeket. Ezeknek a követelményeknek nem csupán magyarázatoknak, de alapvető szükségletekre, létérdekekre és magas-rangú, nemes értékekre támaszkodó alapos igazolásoknak kell lenniük. A háborús cselekményt erkölcsileg jól alá kell támasztaniuk, vagy etikai értelemben egyforma mércét alkalmazva, semlegesnek, tárgyilagosnak és pártatlannak kell lenniük.

Még egymással ütköző elvek és értékek esetén sem szabad felfüggeszteni az egyetemes erkölcs parancsait sem háborúban, sem más összecsapásban. Az erkölcstelen magatartás soha nem elkerülhetetlen, vagy megengedett, vagyis nem léteznek szükségszerű gonosztettek. A morálisan kellően alátámasztott, erkölcsileg megengedett tetthez nem kapcsolódik felelősségre-vonás és büntethetőség.

Egyre többen hivatkoznak arra, hogy a terrorizmusra válaszoló erőszak során nem lehet kikerülni a nem szándékolt, járulékos következményeket. Különbséget tesznek a terrorizmus szándékos, és a válaszoló-erőszak járulékos, nem szándékolt következményei között. Alapos elemzés azonban kimutatja, hogy mindez csak megtévesztést szolgáló ürügy a megtorlás vagy a bosszú racionalizálására. A válaszoló-erőszak nyomán is ártatlan kívülállók megölésére kerül sor, ha mellőzzük a polgári lakósok védelmét szolgáló erkölcsi parancsot politikai és hadviselési célok elérése érdekében. Mind a terroristák, mind a terrorizmusra válaszolók, megszegik a kívülálló ártatlan személyeknek az életéhez való jogát, és nem tesznek eleget annak a kötelezettségüknek, hogy ezeket az alapvető jogokat minden körülmények között tiszteletben tartsák. Mindketten felelősek, és elveszítik azt a jogukat, hogy önvédelemre hivatkozva erkölcsileg igazolhassák ártatlanok halálát okozó eljárásukat. Tettük nyomán mindkettőjüknek számolniuk kell az erkölcsi elítéléssel, a megtorlással és a büntetéssel. Erkölcsi szempontból nincs különbség, hogy terrorista cselekmények során vagy a megtorlás járulékos következményeként ölnek meg ártatlan embereket. Az élet kioltása mindkét esetben egyforma megítélés alá esik. Egyiket sem lehet háborús cselekménynek tekinteni. Sem a terroristák, sem az arra válaszolók, nem háborús felek, ezért, ha megölnek ártatlan kívülállókat, akkor gyilkosságot elkövető bűnözőknek minősülnek.

Ha háborús cselekmény során elkerülhetetlen ártatlan kívülállók életének véletlenül vagy akaratlanul való kioltása, akkor végső soron vagy minden háborút el kell ítélnünk – azaz be kell tiltani a háborút –, vagy pedig tartózkodni kell a háborús cselekmények erkölcsi minősítésétől. Háborús cselekmény során a terroristák megölése megengedett.  Az adott cselekmény helyesnek vagy helytelennek, megengedhetőnek vagy megengedhetetlennek való minősítése attól függ, hogy miként írjuk le az adott cselekményt és a vele kapcsolatos szándékokat. Az erkölcsi értékeléshez elengedhetetlen az esemény helytálló, tárgyilagos leírása, amely megköveteli az előítéletek, az ideológiai elfogultságok és a nyelvi manipuláció maximális félre-tételét még akkor is, ha teljes mellőzésük nem lehetséges.

Nem minden egyéni és csoportos önvédelem minősíthető erkölcsileg helyesnek. A halált okozó erőszak csak az egyik lehetséges válasz. Csak akkor megengedhető, ha egy igazságos háború erkölcsileg is igazolható részét képezi. Éppen ezért szigorú korlátozásnak és ellenőrzésnek kell alávetni. Előfordulhat olyan eset is, hogy az agresszióra válaszolónak az ártatlanok halálát okozó erőszak helyett inkább olyan eszközhöz kell nyúlnia, amely kockázatosabb, költségesebb, politikailag kevésbé célszerű, több időt igényel, de nem jár ártatlanok megsebesítésével vagy megölésével.

Az ilyen szigorú korlátozás akadályozhatja egy adott állam képességét arra, hogy megvédelmezze szuverenitását, területi integritását és polgárainak életét. A magas mércével azonban arra kényszerítheti a háborús feleket, hogy mellőzzék a hadviselésben az erkölcsi ismérveket, mivel nehéz betartani őket. Ebből következik, hogy vagy alá kell rendelni az erkölcsi szempontokat a katonai szükségszerűségnek, amelybe nem kívánt járulékos hatásként ártatlanok megölése is beletartozik, vagy teljesen félre kell tenni az erkölcsi szempontokat. Ebben az esetben az erkölcs alárendelődik a hadviselés taktikájának, és a morális szempontok csak akkor számítanak, ha azok elősegítik a hadviselő felek érdekeit. Mivel az erkölcs az egyén és a közösség legalapvetőbb szükségleteit, érdekeit és értékeit védelmezi, amelyek közül kiemelkedik legfontosabb érdekként az élet védelme, ezért az erkölcsöt nem lehet a diplomácia vagy a hadviselés szükségleteit szolgáló, másodlagos-fontosságú, manipulálható eszköznek tekinteni. Az univerzális erkölcshöz méltányosan és előítéletek nélkül, a relativizáló képmutatás mellőzésével kell viszonyulnunk.

Kétségtelen, hogy háborúban és a terrorizmusra adott válaszban ártatlan kívülállók is életüket veszthetik akár véletlenül, akár akaratlanul. A terrorizmus áldozataiként igazságos ügyet szolgálunk, amikor szembeszállunk a terroristákkal, és válaszként magunk is erőszakhoz nyúlunk. Ez azonban nem ad felmentést az alól a kötelezettség alól, hogy különbséget tegyünk a harcoló és a polgári személyek között, és hogy ez utóbbi – harcban részt nem vevő – személyek számára mindig biztosítsuk a védettséget és a sértetlenséget. Az a körülmény, hogy magunk is a terrorizmus áldozatai vagyunk, még nem ad nekünk mentességet arra, hogy átvéve a terroristák módszereit, magunk is terroristákká váljunk.

Az erőszak alkalmazása és a nem harcolók ellen bevetett erőszakkal való fenyegetés célja politikai engedmények kiharcolása egy kormányzattól. A terrorizmus szempontjából nagyon fontos az állami-kormányzati hatalomra gyakorolt lélektani hatás. A harc és a harc támogatásának átfogó elemzése arra utal, hogy valójában nincsenek olyanok, akik nem vesznek részt a küzdelemben. Elemezve a résztvevő személyeket, az információ szerzését és áramlását, a végrehajtott műveleteket, az utánpótlást és háttértámogatást, a politikát és a stratégiát, akkor láthatjuk, hogy még a fiatalok vagy az öregek, sőt a nők is, akik mind el vannak tiltva a közvetlen harci cselekményektől, nyújthatnak olyan fontos támogatást, amely döntő jelentőségű lehet.

Karl von Klausewitz megállapítása, hogy a háború a politika folytatása, csak más eszközökkel, bizonyos vonatkozásokban alkalmazható a terrorizmusra is. A politikát úgy is meghatározhatjuk, mint célirányos magatartást, amelyen belül nagyobbak az igények és a szükségletek, mint az erőforrások. Ilyen vonatkozásban a terrorizmus csak az igények kielégítését célzó erőszaknak vagy az erőszakkal való fenyegetésnek egy másik elnevezése.  Világnézettől, érdekektől és értékrendtől függően, aki az egyik embernek terrorista, a másiknak szabadságharcos. Az, hogy terrorizmussal állunk szemben vagy sem, számos esetben az etikai szempontokon múlik, amellyel a célokat és az eszközöket megítéljük.

Lehet-e az állam terrorista?

Mivel a terrorizmusnak nincs egységesen értelmezett és nemzetközi jogilag is elfogadott meghatározása, ezért gyakorlati okokból terrorizmus mindaz, amit a háború joga szabályoz, de nem állam és a kormány az alanya, hanem egyének, csoportok és más, nem- állami szervezetek. A háború joga csak államokat-kormányzatokat kötelez. Ha csak az egyik fél állam, akkor a válaszoló erőszak is nem-állami, azaz csak félig-állami. Ebben az esetben aszimmetrikus erőszak-alkalmazásról van szó, amelyben egyszerre fordul elő állami és csoport erőszak.

A hágai Nemzetközi Bíróság egyik bírája szerint „a terrorizmus olyan meghatározás, amelynek nincs jogi jelentősége. Ez csupán kényelmes utalás olyan tevékenységekre, amelyeket az államok vagy egyének széles körben helytelenítenek, és amelyben a használt módszerek jogellenesek vagy a megtámadott célpontok védettek vagy mindkettő”.

David Rodin úgy fogalmazta meg, hogy a „terrorizmus szándékosan, felelőtlenül és vakmerően használt erőszak harcban nem résztvevő polgári személyekkel szemben az állami vagy nem állami szereplők által ideológiai célok elérése érdekében igazságos jogi eljárás hiányában”.

Daniel D. Novotny meghatározása pedig így szól: „Egy cselekmény akkor minősül terrorizmusnak, ha azt az egyén vagy egyének csoportja titkosan, vagyis egy elismert állam legitim hatósága nélkül követi el; ha az válogatás nélkül irányul harcban részt nem vevő polgári személyek ellen; ha valamilyen politikailag fontos célt kíván elérni; és végül, ha ezt a célt félelmet előidéző erőszakos eszközökkel kívánja elérni.”

Álláspontunk szerint a terrorizmus lényegi megkülönböztető jegye, hogy eszközei közé tartozik ártatlan személyek szándékos vagy gondatlan megölése is, ezért terrorizmust nemcsak egyének és csoportok követhetnek el, hanem államok is.

Theodor P. Seto „Morality of Terrorism”, vagyis „A terrorizmus erkölcse” című tanulmányában (http://llr.lls.edu/volumes/v35-issue4/seto.pdf) írja, hogy az állam és a nem állami szereplők által elkövetett terrorizmus megítélésében nem szabad különböző erkölcsi mércét alkalmazni: „Nincs ok arra, hogy másképp ítéljük meg az államokat bárki mással szemben, kivéve azt az esetet, amikor ők maguk semleges módon szereznek érvényt a mindenkire egyformán kötelező neutrális szabályoknak.” (1259. old.)

Egy állam által végrehajtott cselekmény, amely a nemzetközi jog szempontjából jogosnak minősül, erkölcsi megítélés szempontjából más elbírálás alá esik. A nemzetközi jog soha nem szándékozott megvonni az erkölcsi határokat. Kényelmes megoldásnak tűnik kihagyni az államok által elkövetett cselekményeket a terrorizmus meghatározásából. Az egymásnak válaszoló, véget nem érő erőszak ismétlődéséve mind az államok, mind a nem-állami szereplők által végrehajtott terrorcselekmények esetében számolni kell. A kölcsönösség és a viszonosság éppen úgy vonatkozik az államokra, mint a nem-állami szereplőkre. Ebből következik, hogyha meghatározott típusú, politikailag motivált erőszakos cselekményeket elítélünk, amelyeket terrorista egyének és csoportok követtek el, akkor ugyanúgy el kell ítélnünk azokat az erőszakcselekményeket is, amelyeket egyes államok, azoknak a hadseregei vagy titkosszolgálatai hasonló módon követtek el.

Ha az az álláspontunk, hogy az amerikai hadsereg által Irakban vagy a CIA közreműködésével a világ más részén követnek el erőszakcselekményeket, akkor azok igazságosnak tekintendőek, és ezért politikailag igazolhatóak, akkor ugyanígy kell elbírálnunk a mások által elkövetett hasonló erőszakos cselekményeket. Az a tény, hogy a terrorizmus fogalma alá eső erőszakos cselekményeket egy állam hadserege vagy titkosszolgálata követi el, nem teszi ezeket sem erkölcsösebbé, sem megengedhetőbbé, mintha azt más, nem-állami szervezet, illetve magánszemélyekből álló terroristacsoport követte volna el.

Elsődleges és másodlagos terrorizmus

Az elsődleges, vagyis kezdeményező terrorizmus előfeltétele olyan konfliktusok által kondicionált feszült közállapot kialakulása, amelyben a szemben álló felek ellentétei kibékíthetetlenek. Az ilyen éles konfliktusok által kondicionált helyzetben elég egy provokáló aktus a terrorista cselekmények kirobbanásához.

Egy ilyen konfliktusokkal teli helyzet akkor jön létre, amikor rendkívül aránytalanok az erőviszonyok. Az egyik oldalon óriási pénzügyi, gazdasági, politikai véleményhatalmi és fegyveres fölény jön létre, amelynek a másik oldal, az alullévők, a hátrányos-helyzetűek egyre inkább ki vannak szolgáltatva. A szélsőségesen aszimmetrikus erőviszonyok teremtik meg a terrorizmus feltételeit.

Az aszimmetria jellemzője, hogy túlzott hatalom koncentrálódik és centralizálódik az egyik oldalon, és az alullévők nem képesek érdekérvényesítésre, mert nincs meg ehhez a fékek és az ellensúlyok rendszere. A hatalmi fölénnyel – az állami erőszakszervezettel is – rendelkező oldal visszaél a kiegyensúlyozatlan helyzettel. Ez az erőszak monopóliumával rendelkező állam és kormányzat legkülönbözőbb elnyomó intézkedéseiben ölt testet. Erre az állami erőszakra, vagyis az elsődleges terrorizmus túlkapásaira, a túlhatalom visszaéléseire válaszolnak ez egyének, csoportok és más nem-állami szervezetek az ellentámadásaikkal. Beindul a véget nem érő és egymásnak válaszoló erőszakcselekmények sorozata. Az ok-okozat törvénye alapján valamennyi terrorcselekmény egyszerre válasz és egyben egy újabb cselekmény előidézője. Ebben a folyamatban minden aktus egyszerre válasz és kiinduló pont, elégtétel és újabb provokáció.

Az egymásnak válaszoló erőszakcselekmények bizarr változata az, amikor az egyik fél „előre vesz revánsot” a másikon. Ez valójában támadás, agresszió, a megelőző háború egyik változata. Oka rendszerint az, hogy a támadó fél saját rossz szándékait, félelmeit vetíti a feltételezett, jövőbeni ellenfelére, és a neki tulajdonított, de el nem követett gonosztettekért előre bosszút áll. Ilyen értelemben a megelőző-háború előzetes-bosszúállás. Éppen ezért rendkívül fontos annak az objektív vizsgálata, hogy mikor tekinthető jogos önvédelemnek a megelőző háború. Ez nem elvont elméleti kérdés, hanem valóságos probléma, mivel napjainkban, például Irán ellen – energia-előállítását célzó nukleáris programja miatt – nem lehet kizárni egy előzetes háború lehetőségét. Irán nukleáris programját a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyeli, és nincs bizonyíték arra, hogy Teherán nukleáris fegyverekkel rendelkezne. Maximálisan arról lehet szó, hogy programja végrehajtása nyomán olyan nukleáris ipari háttere lesz, amely szükséghelyzetben megkönnyítheti a számára, hogy jogos önvédelem céljából akár nukleáris fegyvert is előállíthatson. Ez azonban nem több egy bizonyítékokkal alá nem támasztott szándék feltételezésénél.

Akik viszont le akarják állítani Irán békéscélú – nemzetközi jogilag megengedett – és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség által felügyelt nukleáris programját, már rendelkeznek nukleáris fegyverekkel. Ezért meg kell vizsgálni, hogy jogos önvédelem során miként vehető igénybe a megelőző és a válaszoló erőszak. Fel kell tárni, hogy mennyiben tekinthető a jogos önvédelem részének a félelemhez való jog. A félelem realitásának is megvannak az ismérvei. Van racionális érvekkel alátámasztható félelem, és van propaganda célokat és megtévesztést szolgáló megalapozatlan hisztériakeltés, ahol a félelemre való hivatkozás valójában csak egy megelőző agresszió álcázására szolgáló ürügy.

Az állami terrorizmus két fajtája

Az egyik az, amikor a terrorista cselekmény elkövetője az állam vagy annak valamelyik szervezete. A másik fajta állami terrorizmus az, amikor egy állam támogatja – finanszírozza, látja el fegyverekkel, képzi ki, biztosít menedéket az elkövetőknek, gondoskodik családtagjaikról – a nem állami szinten megszervezett, egyéni és csoportos terrorakciókat.

Az első esetben akkor minősíthető egy állam terroristának, ha maga is olyan erőszakcselekményeket hajt végre, amelyek következtében a harcban részt nem vevő, kívülálló, ártatlan polgári személyek is megsebesülhetnek, vagy meghalhatnak. Az ártatlan emberek védelme az államokat és kormányzatokat is kötelezi. Ez alól a kötelezettség alól nem ad nekik felmentést az, hogy államilag szervezett módon, hadsereggel és nyilvánosan hajtják végre, és az sem, hogy a háború – a rá vonatkozó nemzetközi jogi szabályok szerint – igazságos háborúnak minősül-e. Ha ezt az igazságos háborút ártatlan személyek tömeges megölésével vívják, akkor az igazságos háború is terrorizmusnak minősül.

Az önvédelmi-háború is elitélendő erkölcsileg – vagyis a terrorizmussal esik azonos megítélés alá – ha a hadviselő állam nem intézkedik az ártatlan civil lakosság életének megóvásáról, ha beletörődik azok életének a kioltásába, mint a háború nem-kívánatos mellékhatásába. A terrorizmus lényege az, hogy ártatlan kívülállóktól vesszük el legfőbb értéküket, az élethez való jogukat. Éppen ezért államilag szervezetten és nem-állami szintű szerveződések útján egyformán el lehet követni terrorista cselekményeket.

A másik fajta állami terrorizmus esetén az a döntő kérdés, hogy milyen ismérvek alapján minősül terrorista szervezetnek az, amelyiket egy adott állam a már előbbiekben részletezett módon támogat. Meg kell válaszolni például azt, hogy milyen kritériumok szerint minősül terrorizmusnak vagy se a Hezbollah tevékenysége Libanonban, illetve a Hamasz működése a Gáza-övezetben.

Egyelőre nincs a terrorizmusnak általánosan elfogadott meghatározása, ezért a magunk részéről Theodore P. Seto-nak, a Los Angeles-i Loyola Law School tanárának a definícióját használjuk azzal az eltéréssel, hogy a lehetséges elkövetők közé az államot is besoroljuk. Eszerint a terrorizmus ölést, rombolást, valamilyen politikai szempontból értékesnek az elpusztítását jelenti, elkövetője pedig – Seto szerint – nem egy állam vagy egy kormány, illetve annak valamelyik nyíltan tevékenykedő ügynöke vagy szervezete.  E szerint a titkosság, a rejtőzködés, az álcázás, a meglepetésszerű, váratlan cselekvés is része a terrorista aktusnak Ahogy már utaltunk rá, e sorok írója az államot is terroristának tekinti,  ha az akár nyíltan, akár álcázva, de olyan módon alkalmazza az erőszakot, hogy az ártatlan polgári személyek életét is veszélyezteti. A terrorizmust tehát olyan politikailag motivált erőszaknak tekintjük, amely erkölcsi szempontból – tekintet nélkül az elkövető állami vagy nem-állami státuszára – azonos megítélés alá esik. Az Egyesült Nemzetek Szervezete azért vallott kudarcot a terrorizmus általánosan elfogadható meghatározásában, mert kibékíthetetlen ellentét volt a különböző csoportok álláspontja között.

Az Egyesült Államok és a CIA támogatta a talibánokat Afganisztán szovjet megszállása idején. E mozgalom tagjait akkor szabadságharcosoknak tekintette, ma viszont ők vezetik a nyilvántartott terroristák listáját. Hasonló gondok merültek fel a Hezbollahhal Libanonban és a Hamasszal Gázában. Abban egyetértés volt, hogy ha a szembenálló felek – legyenek azok állami vagy nem-állami szereplők – veszélyeztetik a polgári lakosok életét, hogy kiprovokálják a válaszoló állami terrort politikai, gazdasági céljaik elérésére, akkor a nemzetközi közösségnek az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatai, a Genfi Konvenció, valamint a nemzetközi jog alapján védelmeznie kell a polgári lakosokat a népirtástól, és meg kell akadályozni velük szemben az emberiség-elleni bűncselekményének elkövetését. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma gyakorlati célokból a terrorizmust a nem-állami szervezetek és titkos csoportok által – előre megfontoltan és politikai célokból – a nem harcoló polgári személyek sérelmére elkövetett erőszakos cselekménynek tekinti.

Irán joga a félelemhez

A terrorizmus leküzdésének egyik kellően nem hangsúlyozott akadálya a kettős erkölcsi mérce alkalmazása. Az általános gyakorlat sok vonatkozásban a ’societas leonina’ elvét követi, vagyis a jogok is csak az erősebbeknek járnak. Az erő és a hatalom érve felülírja az érvek erejét. Quod licet lovi, non licet bovi. Ezt a latin mondást angolul háromféleképpen is használják: „What is legitimate for Jove (Jupiter), is not legitimate for oxen.” Rövid változatban: „Gods may do what cattle may not”. A mindennapi nyelvben, pedig egyszerűen csak úgy: „What permitted to one person (or group, or State) is not permitted to everybody.”

A kettős erkölcsi és nemzetközi jogi megítélés akkor válik teljesen nyilvánvalóvá, ha az állami terrorizmust elitélő nemzetközi jogi dokumentumokban Iránt behelyettesítjük valamilyen másik állammal, amelynek valamely erőszakos cselekménye megvalósítja a terrorizmus fentebb részletezett fogalmának az ismérveit. Ekkor láthatjuk, hogy több olyan állam is van, amely nem szerepel az állami terrorizmussal vádolt államok listáján, de az Iránnal szemben alkalmazott kritériumok szerint – vagyis ha az illetékesek nem alkalmaznának kettősmércét – maga is rákerülhetne erre a listára.

Elvben Iránnak is joga van a viszonossághoz, az egyenjogúsághoz, az egyenlő elbíráláshoz, a kölcsönös előnyökön alapuló kapcsolatokhoz, a kettősmérce gyakorlatának a mellőzéséhez.  Ha pedig ez így van, akkor minden Iránnal szemben támasztott követelményt, elvárást, ki kell terjeszteni a vele szemben szankciókat alkalmazó államokra is.

Vegyük sorra ezeket a követelményeket és elvárásokat. Irán viszonya a világ többi részéhez rendkívül sokrétű és komplex. Abban a geopolitikai térségben, amelyben fekszik, kiemelkedően fontos a Perzsa-öböl biztonsága, az izraeli-palesztinai konfliktus, valamint az erőforrásokért és a hegemóniáért folytatott versengés. Irán viszonyát az Európai Unóhoz, Oroszországhoz, Kínához és Indiához, valamint Ázsia, Afrika és Latin-Amerika más országaihoz elsősorban gazdasági érdekek határozzák meg. Európa vonatkozásában azonban a politikai nézetkülönbségek is fontosakká váltak, amelyhez hozzásorolhatjuk a nukleáris energia felhasználásával összefüggő kérdéseket.

Irán viszonya az Egyesült Államokhoz rendkívül összetett, miközben a nukleáris kérdésben kiéleződött a konfliktus, egy sor más kérdésben a közös érdekek befolyásolták a kétoldalú kapcsolatokat. Nem meggyőző azoknak az elemzőknek az álláspontja, akik egyetlen meghatározó doktrínával akarják jellemezni Irán rendkívül összetett helyzetét. Legyen az a forradalom exportja, Irán vezető elitjének vallásos elkötelezettsége, vagy csak egyszerűen a perzsa imperializmusra való hivatkozás. Irán a Közel-Kelet térsége egyik meghatározó államának tekinti magát, nem is tehet mást földrajzi helyzeténél, területi nagyságánál, lakossága létszámánál, gazdasági potenciájánál, több ezer éves hagyományokra támaszkodó kulturális kisugárzásánál fogva.

Iránnak nemzetközi jogilag megalapozott az az álláspontja, hogy ugyanazok a jogok illetik meg őt is a Közel-Kelet térségében, mint az Egyesült Államokat, az Európai Uniót, Szaud Arábiát vagy Egyiptomot. Ezekhez a jogokhoz a környező országokra gyakorolt befolyás is hozzátartozik. Ugyanakkor Iránnak elegendő oka van arra, hogy stratégiailag veszélyeztetettnek érezze magát. 2003 óta ténylegesen keletről és nyugatról is a világ legerősebb katonai hatalmának a hadserege van jelen határainál. Amerikai csapatok harcolnak Irakban és Afganisztánban. Az amerikai haditengerészet számos hadihajója állomásozik a Perzsa-öböl térségében. Törökország a NATO tagja. Amerika Pakisztán szövetségese és most már Azerbajdzsán is együttműködik katonailag az Egyesült Államokkal, valamint Izraellel.

Irántól északra található a világ második legnagyobb nukleáris hatalma, Oroszország. Tőle keletre ott van Kína és Pakisztán, dél-keletre pedig India. Mindhárom gyorsan erősödő hatalom, amely már rendelkezik nukleáris fegyverekkel. Nyugatra található Izrael, amely hivatalos amerikai forrás szerint is mintegy 200-250 bevethető atombombával rendelkezik. Az amerikai haderő a már említett Irakon és Afganisztánon kívül Kuvaitban és Szaud Arábiában is jelen van. Az Indiai óceán és a Perzsa Öböl vizeit pedig nemcsak az atomrakétákkal és bombázókkal felszerelt amerikai hadihajók és tengeralattjárók tartják szemmel, de Izrael is ott állomásoztat több német gyártmányú tengeralattjárót, amelyek nukleáris fegyverekkel is el vannak látva. Azoknak, akik Iránt a terrorizmust a legaktívabban támogató országnak minősítik, csupán annyit kellene tenniük, hogy Irán helyzetébe képzeljék magukat. Minden felelős ország kormánya köteles számolni a lehetséges fejleményekkel, vagyis gondoskodnia kell biztonságáról.

Az állami terrorizmus emlegetése arra szolgál, hogy Iránt a terrorizmus elleni harc címén meg lehessen fosztani azoktól a jogoktól, amelyek minden más államot megilletnek. Ilyen például a nukleáris energia békés felhasználása, amely a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyelete alatt Iránt is megillető jog. Az Irán elleni szankciók mögött meghúzódó stratégia célja a kőolaj-kereskedelemben a dollár vezető szerepének a megtartása, az energiahordozók globális ellenőrzésének biztosítása, a nyugati hatalmak és a szövetségesük Izrael regionális atommonopóliumának a megőrzése, az iszlám világ feletti hegemónia megszerzése, és az igazi kihívást jelentő Kína féken-tartása, gazdasági és katonai hatalma növekedésének a lassítása.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1540-es – 2004-ben az Egyesült Államok kezdeményezésére hozott – határozata megkönnyíti a közös fellépést a nukleáris-, vegyi- és biológiai fegyverek előállításával, valamint a célba juttatásukhoz alkalmas eszközök gyártásával szemben. A BT határozata lehetővé teszi az erő alkalmazását is a határozat végrehajtása érdekében. Az Egyesült Államok és Izrael már évek óta  azzal vádolja Iránt, hogy titkos programot folytat nukleáris fegyverek és más tömegpusztító eszközök kifejlesztése érdekében. A terrorizmus támogatásának vádja, pedig megkönnyíti számukra, hogy Iránnal szemben napirenden tartsák megelőző csapás mérésének a lehetőségét. Erre az ENSZ Biztonsági Tanácsának a 1373-mas számú terrorizmus elleni határozata nyújt lehetőséget.

Ez kimondja: valamennyi államnak meg kell akadályoznia, hogy területén olyan szervezetek működhessenek, amelyek finanszírozzák, megtervezik és végrehajtják a más államok és azok polgárai elleni terrorista akciókat. Az államoknak tartózkodniuk kell attól, hogy bármiféle támogatást adjanak az ilyen terroristaszervezeteknek. Azt is meg kell akadályozniuk, hogy területükön e csoportok és szervezetek új tagokat szervezzenek be. Az Egyesült Államok és Izrael azzal vádolja Iránt, hogy támogatja és fegyverekkel látja el a Libanonban működő Hezbollah szervezetet, amelyet terroristának tekintenek. Irán tagadja ezeket a vádakat. Az Egyesült Államoknak eddig nem sikerült meggyőző bizonyítékokkal alátámasztania álláspontját. Az ENSZ ma sem tekinti a Hezbollah-ot terrorista szervezetnek.

Ami Irán békés nukleáris programját illeti, az ENSZ fórumán többször is kifejtette, miért van szüksége az uránium dúsítására, és miért nem áll érdekében nukleáris fegyverek kifejlesztése. Teherán azt is dokumentálta az ENSZ-hez intézett egyik jelentésében, hogy milyen erőfeszítéseket tesz a terrorizmus leküzdésére. Teherán kezdettől fogva cáfolta azt is, hogy bármilyen kapcsolatban állt volna az Al-Khaidá-val.

Jelenleg is folyik az iráni-amerikai rivalizálás a Közel-Kelet feletti hegemóniáért, ezért a nukleáris kérdésben kiéleződött konfliktus ma az iráni-amerikai kapcsolatok meghatározó problémája. 2009. október 1-jén Irán részt vett az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagja, valamint a Németország részvételével Genfben tartott tanácskozáson. Itt megfogalmaztak egy olyan megállapodás-tervezetet, amely szerint egy újabb nukleáris létesítményt helyeznének nemzetközi ellenőrzés alá, és Irán az alacsony dúsítású uránt Oroszországba vagy Franciaországba szállítja további dúsítás végett, hogy azok felhasználhatók legyenek az amerikaiak által korábban épített teheráni kutatólaboratóriumokban.

Ahmadinejad, iráni elnök késznek mutatkozott az együttműködésre a Nemzetközi Közösséggel a nukleáris kérdésben, beleértve az Egyesült Államokat is. Az elkészült megállapodás-tervezet jelentős előrelépést jelentene. Végrehajtásával nem érne véget egy csapásra a nukleáris konfliktus, de megváltoznának a konfliktus kezelésére vonatkozó szabályok és módszerek. A 2004. novemberében kötött párizsi megállapodás óta, amikor Irán elfogadta, hogy önkéntesen felfüggessze az urándúsítást, most adódott olyan reális lehetőség, amely helyreállíthatta volna ebben a kényes kérdésben a kölcsönös bizalmat. Az alacsonyan dúsított urán Oroszországban került volna finomításra, és ez csökkentette volna azt a mennyiséget, amely Irán rendelkezésére álhatott volna az atombomba előállításához, ha igaz lenne az, hogy Teherán valóban ezt akarja, és nem csupán egy bizonyítékokkal alá nem támasztott feltételezésről lenne szó. Ez a megállapodás, ha életbe lépett volna, akkor nemzetközivé tette volna a nukleáris tüzelőanyag-előállítás folyamatát, amelyet a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség többször javasolt, és amelyet Irán kifejezetten soha nem utasított el.

Ha valóban le akarjuk küzdeni a terrorizmust, akkor egyenlő nemzetközi jogi és erkölcsi mércét kell alkalmazni mind az elkövetők, mind az áldozatok megítélésénél. Az egyenlő mérce alkalmazását csak a világ hatalmi viszonyainak a horizontális és vertikális decentralizálásával, a pénzuralmi világrend ellenőrzés alá helyezésével kényszeríthetjük ki. Ezért erőfeszítéseket kell tennünk a pénzhatalmi és reálgazdasági szféra szétválasztására, valamint a politikai hatalom és a fegyveres hatalom világszintű elkülönítésére. E hatalmi ágazatok globálisan biztosíthatnák a fékek és az ellensúlyok rendszerét, amely a jelenleginél lényegesen kiegyensúlyozottabb erőviszonyok kialakítását tenné lehetővé. Számunkra nyilvánvaló, hogy ehhez nemcsak új pénzrendszerre, de teljesítményhez kötött, új tulajdonviszonyok kialakítására is szükség van. A nemzetközi viszonyok ilyen formában szolgálhatják az egész emberiség legalapvetőbb szükségleteit, érdekeit és értékeit. Csak a világ jelenlegi pénzrendszerének a megváltoztatásával lehet elérni az erőforrások igazságosabb elosztását, és biztosítani a társadalmi igazságosságnak megfelelő – megközelítőleg egyenlő erejű – érdekérvényesítést.

Az elsődleges terrorizmus a szélsőséges vagyoni különbségekre támaszkodó, túlzottan naggyá növekedett hatalmi különbségekből ered, amelynek során a túlhatalomhoz jutott erőközpont megszerzi magának a mások szabadságával való visszaélés szabadságát. A válaszoló, védekező erőszak pontosan emiatt kénytelen aszimmetrikus, már terroristának minősíthető eszközökhöz és harci módszerekhez nyúlni, hogy a túlhatalmú önzéssel szemben jogos önérdekét érvényesíthesse. Ha le akarjuk küzdeni a terrorizmust, akkor először le kell bontani, illetve ellenőrzés alá kell helyezni ezeket a túlhatalomhoz jutott erőközpontokat, amelyek ma vissza tudnak élni hatalmukkal, arra kényszerítve a gyengébbeket, hogy akár terroristának minősíthető eszközökkel is védekezzenek.

Reklámok